A Bóbiták Hajnala | ✓

05

Andor bágyadtan cammogott ki a fürdőszobából, fürtjeit álmosan összekócolva, útja egyenesen a konyhába vezetett. Az édesanyja szokásához híven a pult előtt ücsörgött, forró kávéja a szemei előtt gőzölgött, míg tekintete telefonjának képernyőjére tapadt.

– Nocsak! Veled meg mi történt? – Annabella egy szemtelen mosolyra húzta az ajkait és a tenyerébe ejtve az állát kíváncsian fürkészte a fiát.

Válaszul Andor csak egy fáradt grimaszt vágott, majd teletöltötte a bögréjét kávéval.

– Apa?

– Gergővel van találkozója – a nő egy halk kuncogás mellett felnyitotta a telefonját és elmerült az e-mailjei között, de még mielőtt kiléphetett volna az ajtón odaszólt a fiúnak. – Apád örülne, ha bemennél ma egy kicsit. Szeretne veled beszélgetni.

– Itthon nem tud? – De azonnal elszégyellte magát, mivel az anyja összehúzta a szemeit és megcsippentette az orrát.

– Andor! – Rápirított a fiúra, de az ajkai akaratlanul görbültek egy újabb mosolyra. – Biztosan megvan az indoka! Na siess!

A fiú felhörpintette az italt, egy rövidnadrágot magára húzott és a pulton hagyott kocsikulcsokat a markába szorítva el is hagyta a házat. Az álmosság még nem egészen szökött ki a szemeiből, érezte, hogy még ott csörgedezett az ereiben. Megdörzsölte a szemeit és egy hatalmas sóhaj mellett pattant bőrülésekre. Fáradtnak és nyűgösnek érezte magát, teljesen inkompatibilisnek arra, hogy az apjával találkozzon. Végül mégis beindította a motort és egy gyenge grimaszt vágva egyszerűen lehajtott a feljáróról, és a köhécselő Trabant ki is mászott a poros utakra.

A barna faházikó előtt az egyetlen parkolóhelyet is egy metálszürke fényezésű Mercedes foglalta el, Andor sóhajtva hagyta a fák sűrűjében az autóját és egy utolsó ásítást elnyomva sietett be az épületbe. De még a küszöbön botlott bele az idegenbe. Kék tekintete kérdőn kúszott fel a magas termeten és végül megtorpant a fiú jegeskék szemeinél, az érzés azonnal szíven vágta. Mellkasán égni kezdett a bőre, pontosan ott, ahol egy héttel ezelőtt még egy szellem marka nyomódott rá.

Ezt a hűs, hullámzó érzést először akkor érezte mikor összetalálkozott Hangával, és most is. Egyenesen letaglózta, szólásra se bírta nyitni az ajkait, akár egy némán tátogó hal. Szeretett volna megfeledkezni róla, és az utóbbi pár napban el is hitte, hogy sikerült, de az elméjét elárasztó hideg hullámok nem erről árulkodtak.

Sebestyén összehúzott szemekkel figyelte a levegőt kapkodó alakot, tekintete szelíd kékségben ázott, szőke, aranyszínű fürtjei pedig úgy csillámlottak a kora reggeli fényáradatban, mintha arany fonallal hímeztek volna köré glóriát. Oldalra döntötte a fejét, igazán meg szerette volna örökíteni ezt a képet, de a gépe újabban mindig az autójában pihent.

A két fiú percekig toporgott a küszöbön, míg végül Sebestyén megtörve a kellemetlen csendet kinyújtotta Andor felé a kezét. Andorból kitörtek az érzelmek, hevesen ragadta meg a felé nyújtott markot és szívélyesen megrázta.

– Pillmann Andor! – Arcára egy üde mosoly szökkent, de abban a pillanatban le is akarta onnan törölni. Sebes gyorsan visszahúzta a kezét, valamiért kellemetlenül érintette a fiú égszínkék írisze. Óvatosan csippentette ujjai közé az alsó ajkát és nyugtalanul morzsolgatni kezdte.

Andor zavartan kerülte ki az idegent, pontosan tudta, hogy ki volt ő, de mégis rosszul esett, hogy nem válaszolt a bemutatkozására. Képzeletben egy hatalmas horgost húzott be magának és átkozódva fordult a térképek felé. Az édesapja bent beszélgetett az irodájában Gergővel, hallani lehetett elfojtott hangjukat.