A Bóbiták Hajnala | ✓

04

Tekla letörölte a szemeiben megbújó könnyeket. Dühös volt Andorra, mégis teljes mértékben megértette, hogy miért viselkedett vele ennyire nyersen. Cserben hagyta, pont abban a pillanatban, amikor szüksége lett volna rá.

Megdörzsölte az arcát és végül rávette magát, hogy ideje volt visszatérnie a házukba. Lassan haladt a poros utakon. Lábai már sajogtak, fáradtság ült meg a tagjaiban, arca nyúzott volt és semmire sem vágyott jobban, mint egy kipihentető alvásra, de amint megjelent a látókörében a kis rózsaszín épület a szívét fájdalom szorította össze. Andor folyamatosan azzal traktálta, hogy ő keltette a problémákat a családjában, de amióta megszületett Barnabás az apja úgy tett, mintha ő már nem létezne, legalábbis Tekla így érezte. Sóhajtva kereste elő a kulcsokat, de az ajtó magától tárult fel és öccse hatalmas zöld szemekkel meredt fel rá.

Arcára egy hatalmas mosoly szökkent és megvillantva csorba fogsorát azonnal a lány karjaiba vetette magát. Tekla nevetve szorongatta meg a fiút, aki azonnal mesélni kezdett a reggeli incidensről.

Tekla megértette, hogy Barnabás mindenben jobb volt, mint ő, de szerette volna érezni azt a szeretetet, amit még azelőtt kapott, hogy a fiú megszületett volna.

Akkor még Izolda is máshogy bánt vele, bár mostohaanyja a mai napig, tiszta szívből szerette és folyamatosan azt hangoztatta, hogy Barni és közte nincs semmilyen hierarchiai viszony és hogy mindkettőjüket ugyanannyira szereti. Tekla mégsem bírt hinni a nőnek. Hiszen a saját szemeivel látta, hogyan csillant fel az a félreismerhetetlen anyai szeretet a tekintetében, mikor Barni a közelében volt. Pontosan olyan, amiben neki sose volt része.

Amint a nappaliba ért Barni hevesen ugrott ki a kezeiből és sikoltva indult el Izolda után, Tekla érezte, hogy ez a tökéletes alkalom arra, hogy eltűnjön, de valami nem eresztette el. Leroskadt a kanapéra és amint megjelent előtte Izolda, a szívét azonnal megemésztette a fájdalom. A nő csípőre tett kezekkel közelítette meg, míg Barnit a kertbe száműzte. A lány lesütötte a szemeit, de amint megérezte a nő ujjait az állán kitört belőle a sírás.

– Nem erről volt szó, Tekla! – vádlón érintette meg. Hangja pedig átnedvesedett a haragtól. – Apádat megemésztette az ideg! Aggódtunk érted, a telefonod?

– Izolda 18 éves vagyok...

– Szerinted jelent valamit az, hogy 18 éves vagy? – csattant fel dühösen. Nem bírt a lányra nézni, így fáradtan fordult el tőle. Ujjai reszkettek az elfojtott haragtól, de közben tökéletesen érezte, hogyan szállt le a vállairól a mázsás súlyú aggodalom. – Amíg így viselkedsz nem nevezheted magadat felnőtt nőnek, inkább egy lázadni kívánó tini lánynak! Elég volt ebből a magaviseletből!

– Elég? – Tekla dühösen pattant fel a kanapéről, szemeivel ugyan homályosan pillantott a nőre mégis hihetetlen harag forrt az ereiben. – Nem vagy az anyám, hogy megmondd mit tegyek és mit nem!

Pont miután kiejtette az utolsó szót is ajkai közül, Barni hevesen sírt fel mögöttük. Izolda megmerevedve pislantott a lányra. Tekla érezte, hogy túl ment a határon. Kezei reszkettek, de Izolda egy pillanat alatt uralma alá vonta szétcsúszó arcát. Lehunyt szemekkel magába szívta a levegőt, majd egy mosolyt megeresztve a síró kisfiúhoz sietett.

– Most kérlek menj a szobádba! Nem szeretnélek ezen a napon még egyszer látni! Megértettél? – Az utolsó szóra már elcsuklott a hangja, de fiát a mellkasához szorítva egy pillantást se vetett Teklára. – Semmi baj! – Súgta Barni fülébe.

A lány bocsánatot szeretett volna kérni, de a gombóc a torkában megemésztette a feltörekvő szavakat. Sírva sietett a szobájába, de még hallotta Barni halk, szipogós hangját.