A Bóbiták Hajnala | ✓

15

Dübörgött a zene Mendel fülében, de mindez addig tartott míg meg nem szakította azt egy zavaró zümmögés. Sóhajtva meredt a kijelzőre, ahol Oszkár neve villogott, megfordult a fejében, hogy nem veszi fel, de aztán mégis legyőzte a nem létező lelkiismerete.

– Mit akarsz?

– Neked is hello! – fűzte hozzá Oszkár szarkasztikusan. Mendel egy apró mosolyra görbítette az ajkait és hallatott egy színpadias sóhajt. – Mi újság? Az ősök érdeklődtek felőled.

– Akkor miért nem hívnak fel ők?

– Azért ennyire ne szeress – Oszkár dünnyögve vágott vissza, valamit súgott valószínűleg Sárának, majd újból teljes figyelemmel hallgatta Mendel szuszogását. – Nem volt még idejük. Nos mi újság?

– Minden okés.

Mendel még magán is meglepődött, túlságosan könnyen szökött ki belőle a hazugság. Pedig valójában minden felfordult körülötte, de nem akarta, hogy ezek Oszkár fülére jussanak. De jobban elmerülve, addig jutott a végtelen labirintusba, míg be nem ismerte magának, hogy a hatalmas felfordulásban ő mégis úgy érezte, hogy tényleg minden okés volt.

– Biztos? Mert nem akarom, hogy úgy legyél ott, hogy ne érezd magadat jól.

– Ez érdekelt mondjuk akkor, mikor elhoztál ide? – Mendel dühösen dörrent fel és lehalkította a háttérben szóló zenét. Semmiképp se vallotta volna be, hogy egészen jól eléldegélt itt és már ismerkedett is fiatalokkal, jobb volt minden így. Oszkárt emészthette a bűntudat, míg Mendel kárörvendve lubickolt az érzésben.

– Mendel...

– Figyelj, jól vagyok.

– Biztos?

– Biztos.

– Király akkor mondom anyának, hogy ne aggódjon! Amúgy pedig te is felhívhatnád őket valamikor! – Oszkár egy leheletnyivel jobb kedvvel szólalt meg.

– Ők sem érnek rám...

– Mendel! – Oszkár az öccsére pirított. – Mindegy. Hívd majd fel őket, ha tudod. Nekem mennem kell. Szia!

Mendel el sem köszönt, unottan nyomta ki a telefont és az ágyára dobta. Lentről hallotta Annabella és Andor mondatfoszlányait, de nem érzett életerőt arra, hogy levánszorogjon, pedig már régen ebédidő volt. Sóhajtva dőlt el a matracon és magába szívta a kellemes, tiszta illatot, ami a paplanból áradt. Úgy érezte magát, mintha egy tavaszi tisztás kellős közepén ácsorgott volna. Tisztás. Azonnal az eszébe jutott a lány, az az őrjítő suttogás, ami csak az utóbbi napokba csitult el egy kicsit. Pedig azt hitte, hogy bele fog őrülni az álmaiban is zaklató szavakba. Néhányat már elcsípett belőlük és a tudata lassan értelmezgette, de még nem jutott el odáig, hogy fel is fogja őket, de érezte, hogy jó úton haladt.

– Mendel?

Az ajtó kicsapódott, de a fiú arra se vette rá magát, hogy az ajtóban ácsorgó Andorra vezesse a szemeit, tudta, hogy ezzel igenis fel fogja húzni. És imádta húzni Andort.

– Mendel? – Andor dühösen lesett a matracon fetrengő alakra, de a fiú továbbra is a repedésektől tarka plafont szemlélte. – Remélem rád zuhan az egész padlás!

Mendel elnevette magát és felpillantva azonnal Andor szikrázó szemeibe veszett, akár az átkozott ég kékje! Mélyen elveszett az érzésben, felvillant újból a csók emléke pedig azt hitte, hogy kijózanodva mindent el fog felejteni, de nem ment neki. Ott égett az ajkain a forró érzés, ami bármelyik pillanatban fellobbanthatta a testét.