A Bóbiták Hajnala | ✓

14

Tekla megszorongatta Barni markát és elköszönve a többi kisgyerektől fáradtan huppant be Andor mellé. A szőke fiú összeborzolta Barni fürtjeit majd a gázra taposott.

– Milyen volt a buli? – Andor szórakozottan lesett hátra a visszapillantó tükörből. Barni belemerült az ülésbe és fáradtan elhúzta a száját. Tekla azonnal megfordult és kérdőn lesett az öccsére, de ő továbbra is a kezében szorongatott piros versenyautót bámulta. – Öcskös?

– Elment – elhúzta a magánhangzókat és továbbra se engedte felszökni a tekintetét.

– Oké! Történt valami? Mi a baj? – Tekla egy szusszanásnyi időt sem hagyott a kisfiúnak, Andor a lány térdére simította az ujjait és megrázta a fejét. – Nem fogom tétlenül nézni, hogy az öcsém szomorú!

– Tekla – Andor hangja túlságosan nyugodtnak tűnt a lánynak a helyzethez mérten. Már-már lemondóan csengett.

– Igen? – dühösen csattant fel, de magába szívva a levegőt inkább kibámult az ablakon. – Barni, tudnod kell, hogy nekem bármit elmondhatsz, én mindig melletted fogok állni, bármi történjék...

– Pedig nem vettem észre! – Barni lehajtotta a fejét és a sarokba húzódva nézte az elsuhanó tájat.

Tekla fájdalmasan hunyta le a szemeit, könnyek csiklandozták a pilláit, de az utolsó pillanatban visszanyelte őket. Nem mert Andorra lesni, pedig tudta, hogy a fiú egyenesen neki szentelte minden figyelmét. Csupán lemondóan megrázta a fejét, míg kétségbeesetten pattogtatta le a körömlakkot a körmeiről. Reszkettek a kezei, kereste a megfelelő választ, hogy miképp cáfolhatott volna rá, de tudta, hogy Barninak igaza volt.

Egy mosolyt erőltetett az ajkaira, aztán egy mély lélegzetet vett és megfordult. Barni hatalmas szemei a nővérére vándoroltak.

– Tibi és Sanyi legjobb barátok lettek. Kihagytak, érted? Kihagytak mert én nem vagyok miskolci! – kiabálva görnyedt össze, szemeiből folytak a könnyek. Tekla kinyújtotta a kezét Barni felé, de a kisfiú makacsul összehúzta könnyektől ázott tekintetét. – Te is folyton elhagysz!

– Barni én soha...

– Anya is miattad sír! – vádlón kiabálta a szavakat. – Mindent tönkreteszel!

– Sajnálom! – susogta alig hallhatóan. Barni fel sem figyelt az aprócska, nyikkanás szerű hangra. Lehajtotta a fejét és makacsul összepréselte vörösre sírta ajkait. Egy ideig csak figyelte a kisfiút, majd elnyelve könnyeit reszkető ujjakkal érintette meg borzas tincseit. – Annyira sajnálom!

Én meg akarok változni! Én tényleg meg akarok! Csak nem tudom, hogy kell! Ezt már mondta ki.

A kisfiú csak bólintott.

Mikor a ház elé értek, Barni pillanatok alatt ugrott ki a kocsiból és egyenesen Izolda karjaiba rohant. Egyszer sem nézett hátra a lányra. Mindent tönkreteszel! Tekla tudta, hogy ezeket a szavakat a vak harag szülte, mégis ezek voltak a legőszintébb mind közül. Nem egyszerű hazug, és tartalom módosító tettek, hanem a színtiszta érzelmek.

Hiszen mennyiszer ígérte meg, hogy megváltozik? Hogy nem fogja tovább ezt az átkozott szerepet játszani? Hogy behódol annak a valaminek, ami már annyi éve igába akarta hajtani? És átlépve a küszöböt, ösztönszerűen törtek elő belőlek a keserű, vad érzelmek. Az irigység, a félelem a magánytól. Az ajkaiba harapva zárkózott a szobájába. Fel volt dúlva, hihetetlen erejű érzések vágtattak keresztül-kasul a testén.

Az ajtón kopogtak és édesapja kissé megszeppenve meredt a lány ráncba borult vonásaira.

– Miért nem jössz ki? Vacsorázunk. Mint egy nagy család – sóhajtva lépett egyet, ám meg is torpant, mikor meghallotta Tekla fáradt mormogását.