Epilógus

754 48 3
                                    


Napok teltek el, mióta Őfelsége kitüntetésben részesített minket. Kyrtaar büszkén feszített a Királyi Testőrség páncéljában, míg mi ketten, Giilvasszal a magunk terveit szövögettük. Bármennyire is nehéz volt a menekülés, már egészen hozzászoktunk ehhez a vándor élethez és már inkább az hatott furcsának, hogy hetek óta egy helyben vesztegeltünk valahol, ahová egyáltalán nem tartozunk. Így aztán bizonyossá vált, hogy tovább állunk. Nem mondanám, hogy kicsit sem volt nehéz a szívem, hiszen sokkal nehezebb volt úgy távozni, hogy tudtam, a bátyámat magam mögött kell hagynom. De neki jó helye volt a palotában, minket pedig a kikötőben várt a hajó.

-Te csalsz! – csattant a hátam mögül Giilvas hangja, amint néhány kötelet és deszkát megbűvölve egyszerűen csak feldobáltam a holmimat a hajóra.

-Gyakorolok. – javítottam ki, ezzel fel is mentve magam a vélt bűneim alól. Tény és való, eddig nem igazán emelgettem nehezebb tárgyakat mágikus segítséggel, de most legalább kiderült, hogy már ez is remekül megy.

-Mikor jön a bátyád? – lépett a hátam mögé, átkarolva a derekamat, én pedig tűnődve pillantottam végig a kikötőn.

-Nem tudom. Már itt kellene lennie. – aggasztott ez a fejlemény, hiszen nem akartam, hogy lekésse az indulásunkat. Még nem búcsúztam el tőle és fogalmam sem volt róla, hogy mikor látjuk egymást legközelebb. Magamhoz akartam ölelni indulás előtt.

-Jobb lesz, ha siet. Amint felpakoltunk, felhúzzuk a horgonyt. – szólt közbe a kapitány, tudatva velem azt, amit már eddig is tudtam. Éppen ezért aggasztott Kyrtaar késlekedése.

Éppen végszóra harsant a patadobogás, amelyre mindhárman megfordultunk, hogy megpillantsuk az ismerős egyenruhát. Meg kellett hagyni, fenségesen festett a vörös brokátban és aranyban. Mindig elmosolyodtam, mikor megpillantottam. Végre az ő élete is a helyére került.

-Siettem, ahogy tudtam! Feltartottak! – kiáltotta a móló végére, lováról lepattanva, majd futni kezdett felénk. Vigyorogva tártam ki előtte a karjaimat, szinte az övéi közé ugorva. -Nem képzelted, hogy elengedlek búcsú nélkül, ugye? – dörmögte a fülembe, én pedig csak boldogan nevettem.

Magam sem tudtam elhinni, hogy a rengeteg megpróbáltatásnak végre vége.

-Aztán jól vigyázz a királyra, barátom! Megtudjuk, ha nem. – nevetett mögöttem Giilvas is, a kezét nyújtva a testvérem felé. Neki is jutott az ölelésből, bár őt nem pörgette meg a levegőben, mint engem.

-Indulhatunk? – rontotta el a szép pillanatot a kapitány. Röpke pillantást vetettem a bátyámra, aki bátortóan rám mosolygott, én pedig bólintottam. Ideje volt, hogy útnak induljunk. Még rengeteg felfedezni való várt ránk. De még így is kissé tétován léptem a pallóra. Bármennyire is kemény időket hagytunk magunk mögött, nehéz volt tőlük megválni. Most olyasmi várt ránk, amiről még semmit sem tudtam. Ez egy kissé megrémített.

A fedélzetre lépve még egy utolsó pillantást vetettem Kyrtaarra, majd a hajó orrába sétáltam, néhány pillanat múlva éreztem is a lábaim alatt az apró rántást, ahogy a horgony szabadjára engedte a hajót. Lassan távolodtunk a kikötőből, én pedig kíváncsian pillantottam az előttünk elterülő, nyílt vízre. Hamarosan Giilvas lépett a hátam mögé, a derekamat átkarolva.

-Félsz?

-Egy kicsit. De most nem fogok elfutni. – mosolyodtam el.

-Akkor nagy baj már nem történhet. – vont vállat, s egy puszit nyomott az arcomra. -Egy új világ vár minket. 

---------------------------------

Ezzel a fejezettel búcsúznak most hőseink. Remélem, hogy élveztétek a kalandokat. Jövő héten már érkezik is az új történet. 

Vigyázzatok magatokra és olvassatok sokat! <3

Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]Where stories live. Discover now