16. fejezet

560 44 0
                                    


Habár a szűk folyosóról hamar kijutottam, onnan már nehezebbnek bizonyult az út. Fogalmam sem volt, hogy merre induljak. Az új harcos és az aréna említésére még sürgetőbbé vált, hogy megtaláljam Giilvast. Csak éppen fogalmam sem volt, hogy merre keressem őt. Ez a hely kész labirintus volt. Mindenütt ugyanolyan járatok és ugyanolyan ajtók sorakoztak, el sem tudtam képzelni, hogy lehetséges nem eltévedni.

Végül találomra kiválasztottam egy ajtót, abban reményben, hogy nem találok mögötte senkit. A szívem a torkomban dobogott, ahogy az ujjaimat a gombra kulcsoltam, majd elfordítottam. Diszkrét kattanást követően ki is tárult előttem az ajtó. Nimfákat nem, fegyvereket viszont annál inkább találtam odabenn. Bizonyára ez a fegyverraktár – gondoltam, majd sietősen bezárkóztam, mielőtt valaki észrevenne. A tény, hogy még nem kezdtek el keresni, nem volt olyan meglepő. Meg voltam győződve róla, hogy ezek a nők nem szívesen szállnak alá a börtönbe, csak akkor, ha nagyon muszáj.

Az ajtó sarka mögé kuporodtam, ha netán be is nyitna valaki, rejtve maradhassak előle, s megkönnyebbülten fújtam ki a levegőt. Biztonságban voltam, legalábbis egy kis időre. Így végre átgondolhattam az elmúlt néhány óra eseményeit és kitalálhattam, hogy hogyan tovább.

Biztos voltam benne, hogy az aréna fentebb helyezkedik el, mivel a hangok egyenesen a fejünk fölül érkeztek. Mióta távoztam a malomból, nem találtam lépcsőt, sem pedig más alkalmatosságot, amivel feljebb juthattam volna – márpedig kellett lennie valaminek, amivel felfelé is lehet haladni. Máskülönben hogy vihettek volna a cellába?

Jobban belegondolva, amióta csak itt voltam, nem láttam egyetlen lépcsőt vagy liftet sem. Márpedig a nimfáknak is valahogy közlekednie kellett a szintek között. Kizártnak tartottam, hogy minden alkalommal a bejárathoz hasonló, meredek járatokon keresztül tennék. Lefelé majdhogynem összetörtük magunkat, felfelé pedig lehetetlennek tűnt haladni rajta. Átkozni kezdtem magamat, hogy nem követtem a két lányt, akik korábban a folyosó végén beszélgettek, nem úgy tűnt, hogy le akarnának maradni a nagy viadalról. Márpedig akkor fel kellett jutniuk az arénába.

Összerezzentem, amikor az ajtó kinyílt mellettem. Ösztönösen húztam össze magamat, hogy még kisebb feltűnést keltsek, ahogy a sarokban üldögélek, bár teljesen felesleges volt. Bárki is nyitott be, az megállt a bejáratnál, így takarásban maradhattam.

-Itt nincs. Biztos voltam benne, hogy a fegyvereket fogja keresni először. - csendült egy hang a túloldalon, én pedig nagyot nyeltem. Ilyen hamar észrevették volna az eltűnésemet? Lehetetlennek tűnt. Abból ítélve, amit hallottam, mindenki a lelátókon ült, hogy láthassák az új jövevény párbaját. Vagyis, ezek szerint mégsem mindenki. Pánikba estem.

-Nem vagyok meggyőződve róla, hogy van annyi esze annak az idétlen kurafinak, hogy megtalálja. - felelt egy másik, számomra testetlen hang, én pedig összeráncoltam a szemöldökömet. Idétlen kurafi? Valaki más is megszökött volna?

Egyből felderült az arcom, hiszen bárki is volt a „szökött kurafi", elterelte rólam a figyelmet. Hosszú idő óta ez volt az első reménysugár, amelybe bele mertem kapaszkodni, hiszen amíg őt keresik, addig én megkereshetem Giilvast és kijuthatunk innen. Szörnyen nehéz volt türtőztetni magamat, hogy ne bízzam el magam, de képtelen voltam letörölni a vigyort a képemről. Már csak arra kellett rájönnöm, hogy miként fogok feljutni a felsőbb szintekre. Gyanítottam, hogy a kijáratot sem errefelé fogom meglelni. Fogalmam sem volt, hogy milyen mélyen lehetek a föld alatt, de mérget mertem volna venni rá, hogy ez a legalsó szint.

Mielőtt azonban tovább tanakodhattam volna mindezen, hirtelen remegni kezdett a lábam alatt a föld és vele együtt minden más is a helyiségben. Ijedten húzódtam fedezékbe, azt gondolva, hogy földrengésről van szó. Ám néhány pillanat múltán valami zavarni kezdett. A földrengésnek erősen behatárolható ritmusa volt. Mintha csak egy óriás lépkedne végig a falun. Ezzel egyetlen gond volt csupán: erre a helyre nem juthatott be óriás. Nemcsak a méreteiből adódóan volt ez kizárt, de ezek a teremtmények nem is voltak túl okosak. Meglehetősen kevés esély volt arra, hogy valamelyikük ráleljen a bejáratra és még azt is kitalálja, hogy jusson be ide. Így hát ezt az elméletet el is vetettem.

Ijedten kaptam fel a fejemet, amikor egy kard élesen csörrenve landolt a lábaim előtt. A remegés következtében a fegyverek lassan a polcok és állványok széle felé indultak, majd némi egyensúlyozás után egyenként lepotyogtak onnan.

Aztán a hangokból ítélve elkezdődött az igazi káosz. Sikoltozást hallottam odakintről, majd egyre több láb dobogását, ahogy a rémült nimfák végigrohantak a folyosón. Ez volt az én esélyem is a menekülésre. Felpattantam a földről és az ajtót feltépve én is rohanni kezdtem. A nagy forgatagban többen is belém ütköztek, de a menekülés olyannyira lekötötte a figyelmüket, hogy oda sem figyeltek arra, hogy semmi keresnivalóm ott. Én is pontosan ugyanazt a rettegést éreztem, amit ők. Tudtam, ha ránk omlik ez az építmény, soha többé nem látjuk majd a napot. Igaz, addigra mindegy is lesz a nap, hiszen mind halottak leszünk. Teljesen vakon követtem a tömeget: csak ők tudták, hogy hol lehet innen kijutni, én pedig másra sem vágytam, mint hogy minél messzebb kerülhessek a remegő, föld alatti bunkertől.

A legnagyobb meglepetésemre a felfelé vezető utat semmiféle titkos rejtekajtó vagy varázslat nem fedte. Egy egyszerű, csigavonalban haladó, meredek út szolgálta a felsőbb szintek elérését. Ha lehet, itt még nagyobb volt a fejetlenség, mint a folyosón. Mindenki egyszerre tódult be a szűk járatba, hogy aztán ott elakadva toporzékoljanak. Engem viszont cseppet sem érdekelt a nyavalygás, én csak ki akartam jutni. Mit sem törődve velük, egyszerűen a könyökömmel törve az utat, elkezdtem felfelé verekedni magamat. Ez volt az első alkalom, hogy hasznát vettem annak, hogy nem vagyok nimfa. Fizikai erő tekintetében jóval előrébb jártam, mint ők, még ha a saját népem fiaihoz és leányaihoz képest gyengének is bizonyultam. Cseppet sem foglalkoztatott, hogy hányukon gázolok át. Az egyetlen dolog, ami érdekelt, hogy élve kijussak ebből a lyukból.


-----------------------------------------------------------

Vajon kijuthat még időben Ceada? És mi lesz Giilvasszal? Jövő héten kiderül! ;)

Ha pedig szeretnél karácsonykor egy különleges, ünnepi fejezetet olvasni, ne felejts el játszani a Facebookon futó nyereményjátékon! :) 

Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]Where stories live. Discover now