Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]

23. fejezet

A főtérre érkezve a tekintetemmel azonnal Giilvast kerestem. Ám mielőtt bármerre indulhattam volna, hogy megtaláljam őt, egy széles mellkasba ütköztem. Felpillantva megpillantottam az ismerős vörös üstököt, s akaratlanul is elhúztam kissé a számat. Tekintetbe véve, hogy mennyire gorombán viselkedett velem korábban, a vadászaton, nem sok kedvem volt éppen vele cseverészni. Kár, hogy nem volt elég esze hozzá, hogy ezt magától is észrevegye, mert akkor megkímélhette volna magát egy meglehetősen kínos beszélgetéstől.

-Tudod, kár, hogy a barátod elpazarolja a szépségedet. – közölte fellengzősen.

-Hogy mondod? – kérdeztem megütközve.

-Egy ilyen lánynak már rég a tűzhely mellett volna a helye.

-Még szerencse, hogy eszem ágában sincs ott ácsorogni. – vettem fel én is a fellengzős stílusát, majd nemes egyszerűséggel eltoltam magam elől, hogy magára hagyjam. Boldo viszont továbbra sem bizonyult túl éles eszűnek és mellém szegődött.

-Semmi keresnivalód a harcmezőn.

-Köszönöm a jótanácsot, az aggodalmad igazán megható, de most dolgom van, ha nem haragszol. – kezdtem elveszíteni a türelmemet. Hát ez a jóember semmiből sem ért?

-Táncolunk?

Ezen a ponton éreztem, hogy elfog a pulykaméreg és még az is lehet, hogy átrepítettem volna a legközelebbi asztalon, ha nem bukkan fel Giilvas.

-Remélem, nem haragszol meg, Boldo, de az első táncot nekem ígérte. – vágott közbe, s felém nyújtotta kezét. Én úgy kaptam el, mintha legalábbis az életem múlna rajta és egy szó nélkül követtem őt.

-Köszi. - súgtam, amint hallótávolságon kívülre értünk és egy kecses mozdulattal bepördültem a fiú karjai közé.

-Bármikor nagyon szívesen megmentelek egy tánccal. Nem volt eddig is egyértelmű? - nevetett rám, miközben könnyedén megforgatott, majd gyengéden a derekamra csúsztatta a kezeit. Felkuncogtam, valóban nem ez volt az első eset, hogy egy tánccal kihúz a csávából, bár hogy melyik helyzet volt kínosabb.

Igyekeztünk felvenni az emberek táncának ritmusát. Mind a zenéjük, mind a táncuk nagyban különbözött a miénktől. Habár az övék sem bizonyult éppenséggel lassúnak, hiányzott belőle az a könnyed légiesség, ami az elfek sajátja volt mindig is. Talán éppen azért, mert mi jóval közelebb álltunk a természethez, mint ők, a részünk volt. Ráadásul mifelénk a tánc csak a vacsora után következett. A helyiek mondtak valamit arról, hogy az ugrabugrálás csak felrázná a jóllakott hasakat, bár nem igazán értettem miért.

Legalábbis addig nem, amíg fel nem szolgálták a fogásokat. Az asztalok roskadoztak a különféle sültektől és paprikásoktól. Gyümölcsöket azonban nem igazán láttunk sehol. Ugyan minden falat ínycsiklandozó volt, már az első tányérnál úgy elteltünk, hogy úgy éreztük, mindjárt kipukkadunk. Amikor elénk került a második fogás, csak hatalmas, meglepett szemekkel meredtünk rá, s értetlenül pillantottunk körbe, hogy a falubeliek mégis hogy képesek még enni.

-Mi az, új fiú? Elgyengültél? - bökte oldalba Boldo a mellettem ülő harcost. -Egy igazi férfinek sokat kell ennie, nehogy elfogyjon az ereje.

Giilvas kissé megrökönyödve bámult rá, és, ami azt illeti, én is. Nem igazán fért a fejünkbe, hogy mi köze lenne a túlzásba vitt zabálásnak ahhoz, hogy ki mennyire erős.

-És degeszre tömött hassal hogy eredsz az ellenségeid nyomába, ha úgy hozza a sors? - vágott vissza némi gondolkodás után, egy diadalittas vigyor kíséretében. Vele szemben az emberfiú csak zavartan pislogott. Egyértelmű volt, hogy erre még sosem gondolt, pedig Giilvas felvetése nagyon is ésszerű volt. Mielőtt azonban vitájuk elharapózhatott volna, a falu vezetője az asztalra csapott közöttük.

-Na, de fiúk! Ne rontsátok el a jó hangulatot civakodással! Inkább egyetek, mert hamarosan fontos bejelenteni valóm lesz mindenki számára. - mosolygott rájuk barátságosan, mielőtt továbbállt volna. Nem mondhatnám, hogy a felvetése osztatlan sikert aratott, mivel a két ifjú továbbra is összevont szemöldökkel méregette egymást, de legalább nem osztották tovább egymást.

Végül, hogy ne bántsuk meg a helyieket, minden fogásból szedtünk még egy keveset, de mire a vacsora végére értünk, még így is nehézkesen dőltünk hátra a székben. Úgy éreztem, soha többé nem akarok enni. Nem is igazán tudtam olyan alkalmat felidézni, amikor ennyire teleettem volna magamat, most pedig még a levegővétel is komoly kihívást jelentett. Most értettem meg igazán a „mindjárt kipukkadok" kifejezést, és ahogy elnéztem, ezzel a másik elf is így volt, Kényszeredetten simogatta felfúvódott hasát és nehézkesen szuszogott.

Ekkor hangzott fel a csilingelés, amint a vezető kanalával addig kocogtatta poharát, amíg minden beszélgetés el nem halt. Akkor megköszörülte torkát és zengő hangon megszólalt!

-Barátaim! Sikeres vadászaton vagyunk túl, melyet nem csak erős és rátermett ifjainknak, de vendégeinknek is köszönhetünk. - ezen a ponton rövid időre abba kellett hagynia a beszédet, mivel mindenki üdvrivalgásban tört ki. Végül, amikor a zsibongás abbamaradt, így folytatta: -Ez a lakoma azonban most nemcsak a vadászatnak szól. Egy visszatérő és nagyrabecsült vendéget is köszönthetünk köreinkben. Kyrtaar! - kiáltott fel a végén, az én szemeim pedig hatalmasra nyíltak. Jól hallottam volna?

Követtem a falubeliek tekintetét, s a fülem nem tévedett. A legközelebbi ház ajtaján a tulajdon bátyám sétált ki.

----------------------------------------------

Ugye nem gondoltátok, hogy új fejezet nélkül hagylak benneteket hétfőn? ;) No, de vajon mit keres a faluban Kyrtaar? :)