Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]

26. fejezet

A félelmeim végül alaptalannak bizonyultak. Ugyan belépve sem tetszett, hogy falak közé zárnak minket, ami nem is csoda azok után, amin keresztül mentünk, de a fogadtatás páratlan volt. Két palotaőr már a kapuban várt ránk, hogy elkísérjen bennünket az udvarba. Furcsa, sündisznóra emlékeztető, aranyszínű fejdíszt viseltek, egyformára nyírták a szakállukat, de még a lovaik is teljes összhangban mozogtak. Eleinte olyannyira meglepődtem, hogy még elindulni is elfelejtettem, Giilvasnak kellett oldalba böknie, hogy végre meglóduljak. Ám a szinkronban lépdelő lovak patájáról képtelen voltam levenni a szememet. Természetesen Giilvas ezt is azonnal észrevette és amolyan „mindent tudok, mindent látok"-vigyorral a képén trappolt mellettem, mintha csak valami korszakalkotó dologra bukkant volna.

-Errefelé nagyon fontos a protokoll. – súgta Kyrtaar, én pedig rájöttem ebből, hogy valószínűleg tényleg feltűnően bámulom a lovakat, így hát gyorsan elkaptam róluk a tekintetemet. Nem akartam már rögtön az első pillanatban rossz benyomást kelteni, elvégre mégiscsak a király elé készültünk járulni. Még mindig szkeptikus voltam, hogy nélkülünk bármire is bukkannának, viszont minden segítség aranyat ért. Tudni akartam végre, hogy mi történt és hogy ki a felelős a családom haláláért. Tény, hogy apával sosem volt rózsás a viszonyunk, de ez nem jelentette azt, hogy ne szeretném őt vagy ne hiányozna. Minden alkalommal, amikor valami újat tanultam, arra gondoltam, hogy milyen büszke lenne rám. Egészen eddig még abban is reménykedtem, hogy ha majd alkalmasint megmutatom, valóban így is lesz, de erre már nem volt többé esély.

Viszont így, hogy már nem a lovak patáját bámultam, végre volt alkalmam szemügyre venni a királyi várost. Sokkal nagyobb volt, mint képzeltem, bár azt nem tudnám megmondani, hogy mekkora városra számítottam. Hozzá voltam szokva a falunkhoz, ami bár tágas volt, mégis mindenhová eljuthattam a két lábamon és mindenkiről mindig tudni lehetett, hogy éppen merre jár. Itt ezt kevésbé tartottam elképzelhetőnek. Mindenki sürgött-forgott, mintha sietne valahová. Talán tényleg siettek is, nem álltam meg kérdezősködni. Csak számomra furcsa volt ez a nagy rohanás, mikor látszólag minden rendben volt. Mifelénk a rohanás általában bajt jelzett.

-Hát, én akkor se élnék itt, ha fizetnének. – súgtam oda a bátyámnak, le sem véve a szemeimet egy kövérkés asszonyról, aki hatalmas elánnal próbált maga után ráncigálni két igen méretes zsákot. Hogy mi lehetett benne, azt nehéz volt megmondani, de nagy valószínűséggel nehéz volt, mert csupán a földön vonszolta őket.

-Pedig itt aztán egy percig sem unatkoznál – kuncogott fel, követve a tekintetemet az asszonyság felé. -Itt mindig sok a munka. Nem könnyű egy ekkora várost ellátni. – tette hozzá mellékesen, ezzel is egyértelművé téve, hogy értette, mire célzok. Azzal ráadásul nekem is egyet kellett értenem, amit mondott. Odahaza is mindig volt munka, de mi egészen máshogy rendezkedtünk be és kevesebben is voltunk. Ráadásul mi nem irányítottunk egy egész birodalmat sem.

-Na és... hogy kell viselkedni a királlyal? - kérdeztem kis idő múlva, mert rá kellett döbbennem, hogy fogalmam sincs róla, mi errefelé a protokoll. A faluvezetők előtt általában tisztelegni kellett, de hát hol voltak ők a királyhoz képest! -Ugye nem kell pukedlizni? - kérdezősködtem tovább rémülten, merthogy pukedlizni történetesen nem tudtam. Bár el nem tudtam képzelni, hogy ebből vajon mit lát az, akinek szól, lévén, a hosszú szoknya mindig eltakarja a mozdulatot. Ez persze számomra is szerencsétlen fordulat volt, mert így nem tudtam senkitől ellesni.

-Hajolj meg. - motyogta oda Giilvas, én pedig bólintottam egy aprót. Még épp időben, mivel a környezet lassan megváltozott. Ahogy beértünk az udvarba, formára vágott bokrok, csinos udvarhölgyek – legalábbis gondolom, hogy udvarhölgyek voltak – és vigyázzban álldogáló palotaőrök vettek minket körbe. Kísérőink rezzenéstelen arccal haladtak el mellettük, de én azért mindegyiknek biccentettem. Biztos szörnyen kényelmetlen lehet ebben a pozitúrában ácsorogni egész álló nap. Nagyjából félúton hagytam abba a dolgot, amikor konstatáltam, hogy egyedül én csinálom ezt, mindenki csak némán battyog mellettem, mint valami gyászmenet. Hát, egyelőre nekem nem lett kifejezetten szimpatikus ez a hely.

A palotában azért már szerencsére már egy kicsit más volt a helyzet. Egy – jobb szót nem tudok rá – kacifántos férfi penderült elénk, majd szertartásosan meghajolt.

-Őfelsége már várja Önöket. - közölte olyan hangon, mintha legalábbis valaki a lába közé rúgott volna. Nem bírtam ki, kicsúszott egy kis kuncogás az ajkaimon, mire Kyrtaar oldalba vágott a könyökével, majd intett, hogy menjünk utána. Némi torokköszörülés közepette megembereltem magam és bemasíroztam utánuk a hatalmas, faragásokkal díszített ajtón, ami mögött a leghosszabb terem várt, amit valaha láttam. Aranyszínű szöveg futott végig rajta egészen az emelvényig, amelyen a trón kapott helyet. Kissé lemaradtam a fiúk mögött, hogy tudjak tőlük lesni, ha a szükség úgy hozná. A király előtt még én sem akartam elbaltázni semmit. Végtelennek tűnt az a perc, amíg végigmasíroztunk a szőnyegen. A meghajlást legalább nem felejtettem el, bár azt hiszem, nem ez volt életem meghajlása, legalábbis őfelsége láthatóan jót mulatott az esetlen mozdulaton. Nagyjából úgy festhettem, mint egy nagyon szomorú fűz. De legalább meghajoltam!

--------------------------------------

Hát végre megérkeztek, és lassan mi is elérünk majd a történet végéhez. Ne aggódjatok, még néhány fejezet hátravan és természetesen készülök nektek új történettel is. ;)

Addig is tartsatok ki Caeda és Giilvas mellett, hiszen még várnak rájuk izgalmak!