Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]

24. fejezet

Hosszú, óráknak tűnő pillanatokig csak némán bámultam a testvéremre. A döbbenet, a boldogság, és furcsa módon a rémület egyedi keveréke lett úrrá rajtam. Igen, rémület. Habár Giilvas apja érthetően parancsba adta, hogy meneküljünk, én mégsem tudtam szabadulni a bűntudattól, hogy magára hagytam a családomat a káoszban. És egészen eddig azt gondoltam, hogy mindenki odaveszett a tűzben. Nem tudtam, mit mondjak neki, vagy hogy egyáltalán mihez kezdjek.

Szerencsémre ezt nem is nekem kellett eldöntenem. Mielőtt bármit is tehettem volna, Kyrtaar néhány öles lépéssel előttem termett, majd felkapott és nevetve megpörgetett. Ez az érzéseimen ugyan nem sokat segített, viszont a bennem lévő, bénító feszültséget legalább oldotta valamelyest, s én boldogan kapaszkodtam a nyakába. Amikor végre letett, széles vigyorral pillantott végig a falubelieken.

-Megtaláltátok a kishúgomat. Köszönöm nektek! - hálálkodott, bár személy szerint nm igazán mondtam volna, hogy ők találtak meg engem. Giilvassal estünk be ide, de nem akartam elrontani a pillanatot, elvégre mégis csak a helyieknek köszönhettem, hogy még egyáltalán életben vagyok. -Giilvas! Barátom, de örülök, hogy látlak! - engedett el végül, hogy hátba veregesse a másik elfet.

Az örömteli pillanatba végül Boldog gyalogolt bele a szokásos, elefántszerű eleganciájával. Nemes egyszerűséggel odébb tolt mindenkit, majd a bátyámra bökött az ujjával.

-Ő a te húgod? - kérdezte, mintha legalábbis gyengeelméjű volna. Hogy őszinte legyek, nem voltam egészen biztos abban, hogy nem az. Meglehetősen nehezen jutott el a tudatáig bármi, amit mondtak neki és nemigen volt tisztában az alapvető illemszabályokkal sem. Nem mintha magamat kifejezetten illedelmesnek mondtam volna, de Boldohoz képest csúnyán alulmaradtam volna, ha modortalanságban kellene versenyezni.

-Igen. Ő az én kishúgom. - karolta át a vállamat. -De mesélj már! Mi történt veled? Azt hittem, te is... - nem fejezte be a mondatot, de tudtam, mire gondol. Pontosan ugyanazt hitte, amit én is. Hogy mindenki halott.

-Találkoztunk apával a falu szélén. Nem engedett minket tovább. - huppant le mellénk Giilvas, választ adva helyettem. -Ő... nem tudod, hogy...? - ő sem merte kimondani, ahogy mi sem. Csend telepedett a beszélgetésre.

-Édesapád... bent ragadt az egyik házban mentés közben. Rájuk omlott a tető. - felelte végül csendesen Kyrtaar.

Egy könnycsepp kúszott végig az arcomon. Habár nem mondanám, hogy valaha is kedveltem Giilvas apját, mégis fájdalmas volt belegondolni, hogy sosem láthatjuk őt többé. Ráadásul ez előre vetítette azt is, hogy a mi családunk sem jutott jobb sorsra. Különben miért lett volna itt a bátyám teljesen egyedül? De egyszerűen nem voltam képes megkérdezni. Nem úgy a barátom.

-És a többiek? - Egyszerű és rövid kérdés volt, bele a közepébe. De annál fájdalmasabb.

-Nem élték túl. - felelte csendesen, s bár számítottam a válaszra, mégis fájón szorítottam össze a szememet, mielőtt kibuggyanhatnának belőle a keserű könnyek. Kyrtaar keze gyengéden kúszott a vállamra, hogy aztán magához szorítson. Egészen más volt valóban szembesülni azzal, amit eddig is sejtettem ugyan, de valahol mélyen, legbelül még pislákolt a remény.

Szerencsére, habár nem voltak vele tisztában, mi történt, a falubeliek is látták, hogy nehéz pillanat ez mindannyiunknak és magunkra hagytak. Még a folyton meglepően otromba és indokolatlan Boldo is eloldalgott haza, mi pedig ott maradtunk, összeborulva az asztalnál.

-Azt hittem, vidámabb lesz a viszontlátás. - jegyeztem meg elkeseredetten, a szoknyám szélét gyűrögetve. Örültem, hogy legalább a bátyám újra velem van, de akkor lettem volna igazán boldog, ha mindannyian együtt lehettünk volna. Még apa hiánya is mardosta a mellkasomat, bármennyit is veszekedtünk egymással az évek során.

Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire meg akarnám mutatni neki, hogy milyen hatékony fegyver lehet a varázslat egy vadászaton. Hogy már tudok halászni. El akartam mesélni neki, hogyan éltem túl az erdőben. De ezt már többé nem tehettem meg és ő soha nem lehetett már rám büszke.

-Hogy kerültél éppen ide? - kérdezte végül Giilvas, oldva egy kissé a feszült, gyászos hangulatot. Kyrtaar felsóhajtott, majd egy hitetlenkedő mosollyal megrázta a fejét.

-Igazság szerint a királyi udvarba tartok. Út közben pihentem meg náluk, de hát... mi tagadás, megkedveltem őket. Visszajöttem, hogy segítsek nekik a vadászaton, de úgy látom, erről már lekéstem. - felelte némileg vidámabban.

-Várj... mit keresel a királyi udvarban? - vágott közbe Giilvas, s én várakozóan pillantottam a bátyámra. Számomra sem volt teljesen tiszta, hogy miért akar a királyi udvarba menni.

-Hetekig kutattam a romok között, de nem találtam meg a robbanás okát, vagy bármiféle nyomot, hogy ki a felelős ezért. Jelenteni akarom őfelségének, hogy utánajárjanak. Egy kutató csapat minden bizonnyal nagyobb sikerrel jár majd, mint én egyedül.

Giilvas egyetértően ingatni kezdte a fejét, bár én nemigen hittem benne, hogy a királyi csapatok többet találnának. A saját otthonunkat csak mi ismertük igazán. Egy idegen felderítő aligha vehetné észre, hogy mi az, ami nem illik a képbe. Jobb ötlettel viszont én sem tudtam előállni, így aztán nagy lendülettel csaptam az asztal lapjára.

-Veled megyünk. - jelentettem ki olyan határozottan, hogy mindkét fiú meglepetten pillantott fel rám. Végül a testvérem arcán széles vigyor terült el, s a vállamnál fogva magához húzott.

-Ez az én kishúgom! - majd a másik karjával magához ölelte a harcost is, egyértelművé téve, hogy mostantól egy csapat vagyunk.

-----------------------------------------------

Úgy tűnik, talán végre felgöngyölődik a felgyújtott falu esete. Szerintetek ki gyújtotta fel?