4. fejezet

896 66 0
                                    

Kissé tétova és meglepett arccal követtem a táncos tömegbe a fiút. Giilvas nem szorult a társaságomra egyáltalán. Mindenki őt ugrálta körbe. A fiatal fiúk csodálattal, míg a lányok ábrándos tekintettel sündörögtek körülötte. Ha eddig nem voltam népszerű, most, az ő oldalán már a legkevésbé sem. No, nem voltak tévképzeteim,tulajdonképpen nem voltam annyira csúf teremtés. Csak éppen nemvolt célszerű éppen engem felkérni, aki szégyenbe hozta az egész falut.

-Gyere már! - az ifjú harcos hangja váratlanul szakított ki a gondolataim közül. Mielőtt igazán felocsúdhattam volna, már meg is ragadta a kezemet és ütemes lépésekkel, ugrásokkal táncba kezdett. Néhány pillanatig csodálkozva pislogtam rá, aztán követni kezdtem – mégsem álldogálhattam bambán, miközben ő körülöttem ugrál. Továbbra sem értettem, hogy miért akar velem táncolni és talán ki is ülhetett az arcomra a meggyőződéshiánya, mert rám villantott egy vigyort, majd átforgatott a karja alatt és megszólalt.

-Nem is rossz egy alva járótól! - kacsintott rám, én pedig mérgesen megráztam a fejemet. Nem! Most nem fogok elfutni! Már csak azért sem. Úgy határoztam, a legjobb lesz, ha megmutatom neki, milyen fából is faragtag engem és hogy igen is tudok táncolni, nem is kicsit! Kihívó tekintettel vontam fel a szemöldököm, hogy vajon ezúttal tud-e majd követni, vagy lemarad tőlem, mint a borravaló.Egy pillanatra lehunytam a szememet, hogy megérezzem a zenerezdüléseit, majd fürge léptekkel elkezdtem ropni, az egyik kezemmel a szoknyámat megemelve, hogy tudjak lépni, a másikkal pedig Giilvas kezét fogva. Láttam az arcán a meghökkenést a hirtelen végbement változás felett, de nem kellett sokat várnom,hogy újra belevesse magát a mulatságba. Egészen különös, játékos versengés alakult ki közöttünk, amint egymás körül lépdeltünk és mókáztunk. Csak arra lettem figyelmes, egy idő után, amint kezdett kifogyni belőlem a szufla,és bár Giilvas igyekezett titkolni saját fáradtságát, a homlokán gyöngyöző apró veríték sem tudta elkerülni a figyelmemet. Lassan hátraléptem és elengedtem a kezét, s pimaszul kiöltöttem rá a nyelvemet.

-Úgy látom, pihennünk kellene. Elég rosszul bírod a gyűrődést. -javasoltam, gondosan titkolva a tényt, hogy én éppolyan kimerülten szuszogok, mint ő. Legalábbis azt hittem, hogy gondosan titkolom,azonban átlátott a szitán és egy szemtelen vigyor kíséretében kissé megbökte az államat.

-Igazad van. A te korodban már nem szabad a hölgyeket ekkora kihívásoknak kitenni, mint egy egész éjszakás mulatozás. - közölte, majd a derekamnál fogva elkezdett a tisztás széle felé terelgetni. Ekkor már nem tudtam elkerülni a minket vizslató kíváncsi pillantásokat, köztük atyáinkét, akik ugyanolyan értetlenül álltak a dolog előtt, mint egy órával azelőtt én magam is. A fiú viszont nem csak jó táncpartnernek, de egészen kellemes,szórakoztató társaságnak is bizonyult, annak ellenére, hogy az első benyomás, ami kialakult bennem róla, épp az ellenkezőjére mutatott. A kutakodó tekintetek viszont láthatóan nem csak nekem szúrtak szemet, mert hamarosan megszólalt a harcos is, őt ellenben cseppet sem zavarta a dolog, épp ellenkezőleg.

-Szerintem most minden lány rád irigykedik! - vigyorodott el, én pedig elégedetlen arckifejezéssel ráztam meg a fejemet. Biztos voltam benne, ő is tisztában van azzal, hogy nem erről van itt szó.

-Gyere! - intettem neki, majd szó nélkül eltűntem a tisztást körülvevőfák sűrűjében. Habár a rengetegben már sötétség honolt, jól ismertem ezeket a fákat, itt nőttem fel, nem okozott különösebb nehézséget tájékozódnom közöttük, ráadásul tudtam, ha eltévednék, bátran kérhetek segítséget a növényektől, akik majd útba igazítanak. Cseppet sem tetszett, hogy a hátam mögött sugdolózó elfek mindegyike azon tűnődik, miért táncol velem...hát, nagyjából bárki. Így, jó szokásomhoz híven inkább elbújtam a kíváncsiskodók elől és azzal nyugtattam a lelkiismeretemet, hogy nem vagyok egyedül, és ez valójában nem is nevezhető menekülésnek. Hallottam Giilvas lépteit a hátam mögül,időnként egy-egy dühödt morranás kíséretében, ahogy beleakadtak az ágak a ruhájába, vagy megbotlott egy kikandikálógyökérben. Tudtam, hogy nem megyünk messzire, ezért nem foglalkoztam ezekkel a méltatlankodó hangokkal, csak mentem előre,amíg a fák közül kilépve egy másik, a vigasság helyszínénél jóval kisebb tisztásra nem érkeztünk, amelyet sejtelmes félhomályba vont a holdfény. Egy megkönnyebbült sóhaj szakadt fel az ajkaim közül, ahogy lehuppantam egy nagyobb fa tövében.

-Mindig elszaladsz, ha kényelmetlen fordulatot vesznek az események? -csendült az ifjú kellemes hangja mellőlem, amikor utolért, én pedig felháborodottan pillantottam fel rá.

-Kényelmetlen fordulatot? - kérdeztem vissza élesen.

-Igen.Édesapád összeszid, te pedig elszaladsz. Csúnyán néznek rád a falubeliek, és te ismét elszaladsz. Fogadni mernék, hogy akkor is éppen elmenekültél valaki elől, amikor rád találtunk. Igazam van?

Elégedetten fonta össze maga előtt a karjait, a derekát kihúzva, mint aki rájött a nagy titokra, nekem pedig kedvem lett volna felképelni. Hát nem érti, hogy mindenki miattam forrong és háborog? Hogy apám miattam szégyenkezik nem csak a falu, de még az ő népe előtt is?

-Ó,hirtelen el is felejtettem, hogy a tökéletes fiúgyermekkel állok szemben! - jegyeztem meg epésen és sértődötten hátat fordítottam neki, megtámasztva az államat a tenyeremben. Neki bizonyára nem voltak nehézségei azzal, hogy célba találjon egy nyílvesszővel, vagy hogy a kardjával ne a saját derékszíját vágja le, hanem az ellenfelével fordítsa szembe.

-Nem vagy te egy kicsit nyafogós?

-Nem vagy te egy kicsit minden lében kanál? - pattantam fel végül felháborodva és a kezeimet csípőre téve megálltam vele szemben.Nem kelthettem valami rémisztő hatást, mivel jó két fejjel voltam alacsonyabb nála, de legalább az elszántságomat megakartam neki mutatni. Néhány pillanatig hitetlenkedve méregetett,majd felsóhajtott és égnek emelte a tekintetét.

-Ennyire biztosan nem rossz a helyzet. - függesztette rám smaragdzöld tekintetét, én pedig lehorgasztottam a fejem. Tincseim mellett a fára pillantottam, amelynél eddig üldögéltem, majd tettem néhány ujjmozdulatot, mire a gyökerek életre keltek és székformába fonódtak.

-Ez csak attól függ, hogy kitől kérdezed. - feleltem végül és helyet foglaltam az éppen megalkotott székben. Csak így, szembefordulva vele lettem figyelmes Giilvas döbbent arckifejezésére, majd arra, ahogy tétovázva, de közelebb lép.

-Ezt...ezt te...? Hűha! - nyögte, miközben megérintette a széket, mely továbbra is szilárd, kérges fa volt. Csupán az én kedvemért egy kicsit átrendezte az indáit. Keresztbe vetettem a lábaimat és felsóhajtottam, elkapva tőle a tekintetemet.

-Apám nem tudja megbocsátani nekem, hogy nem vagyok egy született kardforgató.

-És ezt megmutattad már neki?

Keserűen nevettem fel. Hányszor, de hányszor mutattam már be apámnak az újabb varázslatokat, amelyeket éppen megtanultam. A válasz azonban sosem változott: „Miért erre a haszontalan szemfényvesztésre pazarolod az idődet?". Apám gyűlölte a mágiát, soha nem is sajátította el annak művészetét, noha a képesség benne is megvolt, akárcsak bármely más elfben. Kiben erősebben, kiben kevésbé, de mindenki birtokolta a szikrát, amely képes uralma alá hajtani a természet erőit. Mielőtt azonban válaszolhattam volna, hatalmas robaj hallatszott és enyhe remegés futott végig a talpunk alatt. Rémülten pattantam fel a helyemről, s letaglózva kémleltem a sötétséget, míg az eddig ülőalkalmatosságként szolgáló gyökerek visszahúzódtak a helyükre. A hang egyértelműen a falu irányából érkezett és nem sok jóval kecsegtetett. Egy rémült pillantást vetettem Giilvasra és lélekszakadva rohantam be az erdő fái közé, nem tudva, mi vár majd rám a túloldalon.

Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]Where stories live. Discover now