Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]

18. fejezet

-Talán ideje volna tábort vernünk. – törte meg a hosszú órák óta tartó csendet Giilvas. Olyannyira kimerült voltam, hogy még a megszokott csipkelődéshez sem volt kedvem, ő pedig néhány próbálkozás után feladta, hogy beszélgetést kezdeményezzen velem. Ezzel az ötletével viszont sikerült némileg felvillanyoznia. Bármit odaadtam volna egy kis szusszanásért.

-Mit gondolsz, elég távol vagyunk már, hogy tüzet rakjunk? – kérdeztem kíváncsian. Nagyon vágytam már egy kis melegre, és némi ennivalóra is.

-Nem tudom. De nem hiszem, hogy lenne választásunk. Hűvös az éjszaka Hozok fát. – vont vállat, én pedig hozzáláttam, hogy előkészítsem a terepet, már amennyire annak lehetett azt nevezni. Kapartam egy aprócska gödröt a tűzrakóhelynek, és körbejártam a környéket némi bogyós gyümölcs reményében. Szerencsémre rábukkantam néhány sötét szederre, így jónéhány marokkal összegyűjtöttem belőle és velük együtt tértem vissza a rögtönzött táborhelyünkhöz. Nem mondhatnám, hogy túl nagy biztonságban éreztem volna magamat. Egészen eddig mindig a fák koronájában bújtunk meg, ahol a növények védelmére bíztuk magunkat. Most viszont nem lett volna bölcs döntés ugyanehhez a módszerhez folyamodni. Egyrészt nem lehettünk biztosak abban, hogy sikerült a nimfákat teljesen magunk mögött hagyni, másrészt az éjszaka is hűvösnek ígérkezett, szükségünk volt a tűzre.

Az aprócska tisztás, ahol megállapodtunk egészen festőinek hatott a holdfényben. Máskor biztosan lelkendeztem volna a látvány miatt, de a fáradtság olyannyira erőt vett már rajtam, hogy az egyetlen, amire gondolni tudtam, hogy mikor gömbölyödhetek már össze a lángok mellett egy kiadós szundításra. Bambán meredtem magam elé, ahogy ott üldögéltem. És talán valóban el is szunyókálhattam egy kicsit, mert egy idő elteltével arra eszméltem, hogy Giilvas bökdösi a karomat.

-Hé, álomszuszék. Segíts egy kicsit a tűzzel! – súgta halkan, mire kissé megráztam a fejem és körbenéztem. Csinos rakást gyűjtött össze különböző méretű fadarabokból. Fogtam néhány vékonyabb gyújtóst és egy kupacba rendeztem őket. Néhány pillanatig a vékonyka darabokra meredtem, mire azokon aprócska lángok jelentek meg, egyre éledezve.

A fiú, akárcsak az előző alkalommal, megbabonázva bámulta a varázslatot. Ez akaratlanul is mosolygásra késztetett. Jól állt neki az őszinte, gyermeki csodálkozás, amelyet mindannyian egy idő után elfelejtünk. Belőle viszont nem veszett ki ez a képesség és ezt csodálatra méltónak találtam.

-Odaadnád azt a vastagabb fát? – kérdeztem végül, megtörve a meglepett csendet. Ő kapkodva nyújtotta felém, mintha csak elnézést kérne azért, hogy elfelejtette, hogy ki ő és hol van, bár nem hibáztattam érte. Az elfek, hiába voltak képesek a mágiára, meglehetősen ritkán és kevesen használták. Sokan nem is láttak ilyesmit akár egész életükben, valószínűleg Giilvas is így volt ezzel. Elragadtatott mosoly terült szét az arcán, amikor a tűz végre élettel telien lobogott. Én ezzel szemben csak egyszerűen örültem, hogy végre nem fázom. Közelebb húzódtam a lángokhoz és némán bámultam őket.

-Hogy jutott el a búvóhelyre a sárkány? – kérdeztem némi várakozás után. Nem mintha bántam volna a történteket, elvégre fogalmam sem volt, hogy hogyan jutottunk volna ki nélküle. Ám mi is könnyedén elsétáltunk a bejárat előtt, ami egy meglehetősen szűk járat volt. Mi még éppen belefértünk, na de egy sárkány?

-Követte a szagunkat. Megsimogattam a kölykét. – vallotta be, a vállait felhúzva. –Abból, amit láttam, felperzselt mindent, amit csak ért.

Elgondolkodva pillantottam a fiú arcába. Szívem szerint még fel is képeltem volna, de egyszerűen még ahhoz is túl fáradtnak éreztem magamat, hogy veszekedjek vele. Helyette inkább a térdeimre fektettem az államat, majd néhány pillanat múlva már mélyen aludtam.

Hajnalhasadtáig nem is tértem magamhoz. Madarak lány trilláira ébredtem fel, majd ahogy lassan pislogtam néhányat, a tekintetem Giilvast kereste. Nem messze tőlem, összegömbölyödve hortyogott. A tűz addigra rég kialudt, de a parazsas még meleg volt, éppen elég arra, hogy egy kissé felmelegítsem az elgémberedett tagjaimat, amit a hosszú, ülve töltött éjszaka okozott. Amint megmozdultam, a fiú pillái is megrebbentek, s a fejét elfordítva rám pillantott.

-Jó reggelt, Álomszuszék! – mosolyodott el, miközben felült a földön. Grimaszt vágtam, hiszen én voltam az, aki korábban ébredt, míg ő hagyta kialudni a tüzet. Ám mielőtt mindezt szóvá tehettem volna, a tenyere a vállamra nehezedett.

-Bele ne kezdj! Inkább szedjük össze magunkat és keressünk ennivalót. – vetette fel, s mintegy egyetértésképpen, a gyomrom is megkordult. Valóban időszerű volt, hogy harapjunk valamit.

-Én... nem tudok... nem vadászom túl jól. – vallottam be kissé szégyellősen. Nem kellett hozzá sok ész, hogy biztos legyek benne, Giilvas ebben is jeleskedik. Ruganyos, izmos, erős és mindig tökéletesen időzít. Ez nemcsak remek harcossá, de kiváló vadásszá is teszi.

-Összedolgozunk. – kacsintott rám, s a földről feltápászkodva felém nyújtotta a kezét, hogy segítsen ebben nekem is. Némi tétovázással, de elfogadtam a segédkezet és felkelte a helyemről. Nem igazán akartam dicsekedni neki a vadászati tudományommal, pontosabban annak hiányával, hogy mennyire nem tudok célozni és mennyire nem érzem a különböző fegyverek súlypontját, azok előnyeit. Sosem éreztem, hogy azok bármimet is meghosszabbítanák, inkább csak akadálynak éreztem őket.

Minden meggyőződésem ellenére követtem Giilvast a fák közé és segítettem neki megkeresni a megfelelő fákat, amikből dárdát készíthet. Kissé bizalmatlanul méregettem az összetákolt eszközt. Még apa nagy gonddal elkészített eszközeit sem igazán tudtam használni, nemhogy ezeket. De mielőtt akadékoskodni kezdhettem volna, a harcos ifjú máris a kezembe adta az egyik fegyvert és a hátam mögé helyezkedett.

-Fogd meg a közepénél! Így. – magyarázta, míg elrendezte a kezemet a szár megfelelő pontján, majd a lábamat kezdte tologatni. – Találd meg a középpontodat. És amikor megvan a vad... - kezdte, s egy hirtelen mozdulattal előre billentett és a kezemben tartott dárdát nagy erővel a földbe szúrta. –Használd a súlyodat, hogy igazán erős találatot adhass neki. – fejezte be egy mosollyal, ellépve mellőlem. Néhány pillanatig meglepetten nézegettem a földbe szúrt dárdát, mielőtt kihúztam volna azt. A dolog furcsán egyszerűnek és logikusnak tűnt. Megpróbáltam mégegyszer.

-Ezaz! Már csak a célzásodon kell egy kicsit javítani. Bizonytalanul döföd a célba. –folytatta összefont karral, amíg a műveletet figyelte elgondolkodva.

-Ennyire izgalmas, ahogy a földet böködöm? – kérdeztem vigyorogva. Nem tudtam mire vélni a méla pillantását.

-Csinos vagy fegyverrel a kezedben. – mosolyodott el.

-----------------------------------------------------------------------

Remélem, hogy a rövid szünet alatt nektek is sikerült feltöltődnötök. Szükségetek is lesz az energiára, hiszen a kalandok folytatódnak! ;)

Boldog Újévet kívánok! :)