Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]

27. fejezet

Félretettem az ellenérzéseimet, mivel Giilvas és Kyrtaar velem ellentétben nagyon is jó ötletnek tartották bevonni a királyi gárdát. Utólag pedig szörnyen meg is bántam, hogy rábólintottam a dologra, mert mindannak ellenére, amin keresztül mentem, én nem csatlakozhattam a felderítőkhöz. Már éppen kezdtem volna főni a levemben, amikor a parancsnok Giilvast is kitessékelte a sorból, mondván, hogy túl fiatal még ehhez. Ezen a ponton jóízű kacajra fakadtam, hiszen végre egyszer nemcsak engem utasítottak el. Ráadásul örültem, hogy legalább lesz társaságom, amíg a kutakodás folyik. El nem tudtam képzelni, hogy mihez kezdjek magammal az udvarban. Keresztben és hosszában is kilógtam az itteni sorból. A finom kisasszonyok és nemesi lányok egyszerűen csak levegőnek néztek, nem beszélve a felháborodásról, amit akkor keltettem, amikor lóra ültem. Kiderült ugyanis, hogy nekem egészen máshogy kéne oda felülnöm. Egy idősebb asszonyság hatalmas kalapban meg is mutatta, de én csak fintorogva ingattam a fejemet. Furcsán, oldalazva foglalt helyet a ló hátán, ami sehogysem tűnt kényelmesnek és arról sem voltam meggyőződve, hogy a lovat nem zavarja a dolog.

-De hát hogy lehet így vágtatni? – fakadtam ki végül értetlenül, miközben igyekeztem olyan idétlen módra felkászálódni a nyeregbe.

-Mégis hová szeretnél te vágtatni? – kérdezett vissza hasonló megrökönyödéssel a hölgy. Égnek emeltem a tekintetemet. Le mertem volna fogadni, hogy még sosem járt a város falain kívül.

-Igen. Hová akarsz te vágtatni? – csendült egy ismerős, kissé gúnyos hang. Hátra fordulva Giilvast pillantottam meg, aki látható élvezettel figyelte a szenvedésemet ezzel a merőben szokatlan lovaglási formával. Apám a fejét verte volna a falba, ha látja ezt az egészet. Kevés dologban értettünk egyet, de azt hiszem, ez egy lett volna közülük. Így nem lehet lovagolni.

-Sehová. – motyogtam morcosan magam elé és újfent megpróbálkoztam feltornászni magamat a nyeregbe. Némi kapálózás árán végül huppant a fenekem a bőrön, aztán tanácstalanul méregetni kezdtem a furcsa, villaszerű nyúlványt, ami oldalt kapott helyet.

-Tedd fel rá a lábadat. Úgy elfér alatta a másik. – vezényelt a kalapos hölgy, én pedig követtem az utasítást, hogy aztán kikerekedett szemekkel bámuljak a saját lábaimra. Most, hogy én is felvettem ezt a kitekert pozitúrát, még kevésbé értettem, hogy képes valaki így lovagolni.

-Nagyon jó, de ne lóbáld a lábad! – mondta tovább a magáét alkalmi segítőm, én pedig egy kínos vigyorral megállítottam a kalimpáló lábamat.

Bizonytalanul löktem egyet az állaton a fenekemmel, hogy elinduljon. Némi fáziskésés után valóban meg is mozdult, én pedig vágtam egy grimaszt. Egyáltalán nem volt praktikus ez az egész. Amíg én a lóval ügyetlenkedtem, nem kerülte el a figyelmemet az sem, hogy Giilvas milyen jót mulat rajtam. Mondhatni, majd megpukkadt az út szélén, míg én igyekeztem mozgásban tartani a szerencsétlen gebémet. Azt hiszem, mindketten fellélegeztünk, amikor egy őr felbukkanása zavarta meg az ügyetlen gyakorlásomat. A király hívatott.

Komoly pillantást vetettem Giilvasra, majd lecsusszantam a nyeregből. Legalább a leszállás zökkenőmentesen ment ebből a pocsék nyeregből. Apró siker volt, de legalább boldogan könyveltem el magamnak. Végül sietős léptekkel indultam vissza a palotába, hiszen, ha a király beszélni akart velünk, az csak egyvalamit jelenthetett: visszatértek a felderítők.

Meglehetősen vegyes érzések kavarogtak bennem. Még mindig nem igazán hittem abban, hogy bármit találhattak, mégis reménykedtem benne, hogy tévedek. Szerettem volna tudni, hogy mi történt a falummal. Az idegességemet a harcos is megérezhette, mivel a következő pillanatban megszorította a kezem, majd amikor meglepetten felpillantottam bátorítóan rámmosolygott. Ettől rosszul éreztem magam. Annyira el voltam foglalva a saját veszteségeimmel, hogy egészen el is feledkeztem róla, hogy az ő családja és az egész nemzetsége is odaveszett a tűzben. Nekem legalább itt volt a bátyám, neki viszont nem maradt senkije a világon.

Akaratlanul is eltűnődtem, hogy vajon mihez kezdünk majd ezek után. Már nem kellett menekülnünk, nem kellett az erdőben túlélnünk. A királyi palotában viszont nem maradhattunk az idők végezetéig. Vendégek voltunk és biztos voltam benne, hogy a király vendégszeretete is véges.

De sok időm nem maradt már tervezgetni, mert hamar megérkeztünk a trónterem ajtajához, ami szinte azonnal feltárult előttünk. Idegesen lépdeltünk végig az aranyszínű szőnyegen, melynek végén nemcsak a király, de a bátyám is várt minket. Mindketten aggodalmas arckifejezéssel fürkésztek minket. Ettől még idegesebb lettem. Ez az arc csak azt jelenthette, hogy valami igazán borzasztót akarnak közölni velünk. Ezen a ponton én is megszorítottam Giilvas kezét, bár rá már igazán nem mertem nézni.

-Találtak valamit? - szólalt meg végül a fiú. Hálát adtam érte, hogy megtette, mert egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy én képes lettem volna bármit is mondani vagy kérdezni.

-Nos... feltehetően megtaláltuk a tettest. - köszörülte meg a torkát a király. -Sajnálom, Giilvas.

-Mégis mit? - kérdezte immáron indulatosabban, én pedig újfent megszorítottam a kezemben szorongatott kezét.

-Minden jel arra mutat, hogy a tettes... nos, az édesapád. - bökte ki végül Őfelsége egy szomorú sóhaj kíséretében. Rémült csuklást hallattam, a mellettem álldogáló harcos pedig állatokat megszégyenítő üvöltést hallatott.