Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]

28. fejezet

Mielőtt bármelyikünk szólhatott volna egy szót is, Giilvas kicsörtetett a teremből. Szomorúan néztem utána, majd a tekintetem Kyrtaarra vándorolt. Megrázta a fejét, én pedig bólintottam egy aprót. Értettem a bátyám célzását, így ahelyett, hogy a harcos után mentem volna, megköszörültem a torkomat.

-Köszönjük a segítségedet felség! - hajoltam meg előtte, ő pedig szomorú tekintettel biccentett felém.

-Szörnyű dolgok történtek veletek. De ne feledd, hogy a hamvakból gyönyörű főnixek születnek újra és újra.

Megilletődve néztem rá, nem számítottam rá, hogy éppen ő próbál majd vigasztalni. Lássuk be, nem mindennapos, hogy az ember lányát pont ő istápolja, de a mellkasomat elöntötte a melegség és halvány mosoly terült el az arcomon.

Napok teltek el úgy, hogy szinte nem is láttam Giilvast. Időnként hallottam, ahogy elhagyja a szomszéd szobát, vagy éppen visszatér, és egyszer láttam az ablakból, amint kilovagol, de senkivel nem volt hajlandó beszélni. Szomorúan húztam össze függönyt, ahogy vágtató alakja után pillantottam. Tudtam, hogy szenved és megőrjített a tudat, hogy nem tudok mellette lenni, mert nem hagyja.

Legalábbis egy darabig így ment ez, egészen addig a reggelig, amikor is kopogást hallottam az ajtómon. Nyöszörögve nyitottam ki a szemeimet, s az ablak felé pillantottam. Odakint még sötét volt, tehát biztos lehettem benne, hogy borzasztóan korán van még.

-Alszom! - kiáltottam fel és azzal vissza is hanyatlottam a párnámra. A látogatóm azonban úgy határozott, hogy esze ágában sincs az álmaimmal törődni, egyszerűen benyitott. Giilvas állt az ajtóban.

-Bejöhetek? - kérdezte félszegen, én pedig egy fokkal élénkebben bólintottam. Az ő számára természetesen nyitva állt az ajtóm, akármennyire is korán volt. Halkan bevsukta maga mögött az ajtót, majd leült az ágyam végére.

-Hogy érzed magad? - kérdeztem felülve az ágyban, miközben igyekeztem hátrasimítani a kócos tincseimet.

-Pocsékul. - vont vállat, aztán némán maga elé meredt. Ismertem ezt az érzést. Szeretett volna beszélgetni, de fogalma sem volt, hogy mit mondjon. Pontosan ezt éreztem én is az elmúlt napokban. Mindig próbáltam őt utolérni, és bár nem sikerült, sosem tudtam, hogy mit fogok mondani, amikor végül megtalálom őt. Pokoli egy érzés volt.

-Lovagoljunk! - csaptam a takaróra és kimásztam az ágyból.

-Most? De hát még csak nem is pirkad! - vonta össze a szemöldökét, ám ezúttal én voltam az, aki megvonta a vállát. Előszedtem néhány ruhát a szekrényből, s bevonultam velük a paravánom mögé. Ő egy szemernyit sem alhatott, mivel még mindig teljes öltözékben volt, velem ellentétben, aki hálóingben libbentem a szobában jobbra és balra.

-Ügyes állatok ezek. Biztosan tudnak tájékozódni a sötétben is. Ha meg nem... - dugtam ki a fejem a paraván felett. -Akkor már úgy is tudjuk, mit tegyünk, ha eltévedünk.

Ezt már ő sem állhatta meg nevetés nélkül, én pedig elégedetten elmosolyodtam, hogy még ha csak egy pillanatra is, de jobb kedvre deríthettem. Az éjszakai kirándulás is ezt a célt szolgálta.

A levegő csípős volt, ahogy halkan kiosontunk a palota kapuján. Csak út közben ötlött eszembe, hogy talán éjszaka is őrzik az istállót. De hamar rájöhettem, hogy nem. Az őrök csak a birtok határán járőröztek és észre sem vettek minket. A figyelmüket leginkább az kötötte le, hogy nehogy valaki be akarjon jönni. Erről egyébként megvolt a magam véleménye, elvégre honnan tudhatták volna, hogy nem odabent rejtőzik egy merénylő? Szerencsére mi nem merénylők voltunk, csak egy kis friss levegőre vágytunk.

Két pej kancát nyergeltünk fel, majd kényelmes tempóban léptettünk ki a beállók között. Fényesen ragyogott az égen a holdsarló, habár túl sok fényt nem adott már, de nem is volt rá szükség. Csak mi voltunk, a csend és az éjszaka.

-Mi lesz velünk most? - kérdeztem egy idő múlva, mert ez már régóta foglalkoztatott. Fogalmam sem volt, hogy merre tovább. Nem volt többé hová hazamennünk.

-Fogalmam sincs... - felelte némi hallgatás után, s elgondolkodva rám pillantott. Volt valami furcsa a tekintetében, amit nem tudtam megmagyarázni. A remény és a gyengédség furcsa keverékét véltem felfedezni a pillantásában.

-Mi az? - kérdeztem zavartan és lesütöttem a szemeimet.

-Csak...

-Csak? - egyre kevésbé értettem, hogy hová akar kilyukadni.

-Szeretlek Caeda. - bökte ki nehézkesen. A levegő hirtelen elakadt a torkomban és majdnem leestem a lóról is, ahogy az tovább lépkedett alattam.

Nem mintha korábban nem játszottam volna már el a gondolattal. Valójában már akkor tetszett nekem, amikor megérkezett a faluba, csak azzal nem voltam kibékülve, ahogy lubickolt a többi lány rajongásában. Nem szerettem az ilyen fiúkat. Ám az együtt töltött idő alatt volt alkalmam alaposan megismerni őt. Nem tagadhattam, hogy ő is a szívemhez nőtt. Ahhoz azonban már nem voltam elég bátor, hogy ki is mondjam, nem úgy, mint ő.

-Szólalj már meg! Úgy festesz, mint egy hal. - zökkentett ki végül Giilvas nevetve, de tagadhatatlan aggodalommal a hangjában.

-Téged is egészen jól el lehet viselni. - vigyorodtam el, ezzel is oldva kissé a saját feszültségemet. A fiú elvigyorodott, majd magához húzta a kezemet és apró csókot lehelt rá. 

----------------------------------

Hűhaaa! Vártátok már, hogy valamelyikük szerelmet valljon, mi? Tudom én, előttem nincs titok! ;)