Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]

6. fejezet

Madarak lágy trilláira ébredtem, melyek olyan közelről harsantak fel, hogy úgy éreztem, akár el is érhetném őket. Tétován kezdtem nyitogatni a szemeimet, hogy aztán ráleljek a hangok forrására. Néhány jövevény a közeli ágakra telepedve figyelte a számukra meglepő, új alakokat a fán. Nem is volt ez olyan meglepő. Bizonyára nem esett meg gyakran, hogy két megtépázott elf szunyókáljon az ágak között. A gondolatra aztán azonnal lefelé irányítottam a figyelmemet. Giilvas mélyen aludt a testemnek támaszkodva, én pedig nem tudtam elfojtani egy apró mosolyt, melyet békés arckifejezése és szuszogása váltott ki belőlem.

Éreztem, hogy a tagjaim elgémberedtek, de nem akartam még felébreszteni a fiút. Így hát csak a karjaimat próbáltam kissé kinyújtóztatni. A hirtelen támadt mozgásra azonban ő is kissé mocorogni kezdett, majd halk morgás kíséretében nyitotta ki smaragdzöld szemeit. Néhány pillanatig zavartan tekintgetett körbe, hogy vajon mit kereshet egy fán, a madarak pedig hasonló kíváncsisággal fürkészték őt. Aztán lassan elkezdett tudatosulni benne, hogy éppen fekszik valakin és egy hirtelen mozdulattal megpróbált felülni. Ez nem volt túl bölcs döntés, mert ezzel egy időben megbillent a faágon, még épp időben támasztottam meg a hátát a térdemmel. Hitetlenkedve meredt rám, nagy valószínűséggel ekkor kezdte el felidézni a tegnap történteket és hogy én voltam az, aki felhozta ide. Végül flegmán megszólalt.

-Na, és hogy fogunk innen lejutni? - Láthatóan kételkedett benne, hogy van rá mód, habár feljutni is épp olyan lehetetlenségnek tűnhetett lentről, most mégis itt üldögéltünk. Így a legkézenfekvőbb magyarázatot adtam neki.

-Pont úgy, ahogyan feljöttünk. - vontam vállat, miközben kinyújtottam a kezem az egyik kismadár felé, aki egy kis ideig a fejét forgatva szemlélgette a felé nyújtott végtagot, végül egyszerűen beleugrott a tenyerembe. Apró mosollyal figyeltem néhány kósza pillanatig, ahogy a kis lény érdeklődve ugrál a kezemben, majd egy kis lendületet adva alá útjára engedtem.

-Hogy érzed magad? - kérdeztem zavartan. Nem mintha nem érdekelt volna, hogy érzi magát. De nem is igazán tudtam, mit mondhatnék a történtek után. Mardosott a bűntudat, hogy kárt tettem benne, miközben csak jót akart nekem. Vajon tényleg jót akart nekem? Vagy csak parancsot teljesített? Nem tudtam eldönteni. Csak abban voltam bizonyos, hogy szörnyen éreztem magam azok után, amit éjszaka tettem vele és már nem tudtam meg nem történtté tenni a dolgot.

-Pocsékul. - nyögte. De legalább elfogadta a támaszt, amit nyújtottam neki. Úgy éreztem, ez is több a semminél. A fa törzsére fektettem a tenyeremet, éppen úgy, ahogyan a legutóbb, s az ágak máris készségesen körénk fonódtak, hogy aztán puhán a földre tegyenek.

-Hadd segítsek...

-Azt hiszem, már éppen eleget segítettél! - replikázott a fiú, s mit sem törődve velem nehézkesen felkelt a földről a fának támaszkodva. Végül bizonytalan lépésekkel elindult, de amint ránehezedett a sérült lábára, azonnal összecsuklott. Ijedten kaptam utána, így együtt huppantunk vissza a földre. Giilvas arcáról könnyedén leolvastam, hogy nagy fájdalmakkal küzd, de hangot nem adott neki. Minden oka megvolt rá, hogy haragudjon, én is haragudtam magamra. Az egyetlen, amit tehettem, hogy segítem a gyógyulását, ezt viszont nehéz volt úgy véghez vinni, hogy tiltakozik ellene. Valahogy zöldágra kellett vele vergődnöm.

Mardosott a bűntudat, hiszen én tehettem az egészről. Fájdalmas, görcsös érzés kezdett el kígyózni a gyomromtól a mellkasom felé, ahogy arra gondoltam, megint megcsináltam. Megint elszúrtam. Pedig ő igazán nem bántott. A kissé pökhendi stílusától eltekintve mindvégig kedves volt és segítőkész, én pedig azzal háláltam meg, hogy eltörtem a lábát. Minden oka megvolt rá, hogy dühös legyen.