Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]

9. fejezet

A zuhanást követően sárkány ide vagy oda, hamar elveszítettem az eszméletemet. Mire ismét nyitogatni kezdtem a szemem, elképzelésem se volt róla, hogy mennyi idő telhetett el, vagy mi történhetett mindaddig, amíg én a füvön hevertem. Azt viszont konstatáltam, hogy már nem ott heverek, mint eddig. A testem alatt kemény, erős gyökereket éreztem és a nap sugarainak simogatását sem éreztem az arcomon. Nehézkesen nyitogatom a pilláimat, a fejem felett leveleket látok, amelyek halványat átsejlik a lemenő nap vöröses fénye. Nyögve fordítom oldalra a fejemet, ahol viszont eltakarja előlem a kilátást egy pár csizma. Ekkor ismerős hang csendül a fejem felett.

-Magadhoz tértél. - sóhajtott fel megkönnyebbülten Giilvas, én pedig zavartan néztem rá. Mintha valami sárkányról hadovált volna korábban. Vagy csak álmodtam vajon az egészet? Nehézkesen ülő helyzetbe tornáztam magam, ám ettől belehasított a fejembe a fájdalom, így a hátamat a fa törzsének vetettem.

-Mennyi ideig voltam eszméletlen? - kérdeztem a halántékomat dörzsölgetve, hátha attól majd elmúlik a gyötrelem.

-Úgy fél napig. Jó nagyot repültél.

-Milyen finoman fogalmaztál! - jajdultam fel, majd akaratlanul is a tó felé fordítottam a fejemet, ahonnan elrepített a szörnyeteg. A fiú követte a tekintetemet, majd összeráncolta a homlokát.

-Ugye tudod, hogy nem direkt csinálta? - hitetlenkedve néztem rá. Mégis hogy lehet valakit véletlenül elhajítani? Éreztem, ahogy a harag elkezd kúszni a gyomromtól végig a gerincem mentén, hogy aztán a paprikapiros arcomon érjen célba.

-És hogy lehet valakit VÉLETLENÜL földhöz vágni? - kiabáltam, aztán magamba roskadtam. A hangom visszhangzott a fejemben, amitől csak még jobban elkezdett fájni. Felhúztam a térdeimet, hogy megtámaszthassam rajtuk a homlokomat, majd egy szelíd kezet éreztem a hátamon, amint Giilvas közelebb húzódott hozzám.

-Kölyök még. Szerintem csak játszani akart, de még nem igazán bír az erejével. - magyarázta nyugodtan, majd kuncogni kezdett. -Kicsit hasonlítotok. - tette hozzá, mire hitetlenkedve emeltem fel a fejemet.

-Talán pikkelyes vagyok? - volt alkalmam közelről megszemlélni a kemény pikkelyeket, amikor közelített felém a hatalmas bestia.

-Mind a ketten nagyon szertelenek vagytok. - mosolyodott el, majd elengedett. A beszélgetés zajaira a sárkány is kidugta a fejét a vízből és most a tóból pislogott felénk azt szemlélve, hogy vajon mi történik. Alaposabban szemügyre vettem az állatot. Sosem láttam még korábban sárkányt, évtizedek óta kihaltnak hitték őket. Ez a példány viszont nagyon is ott volt a tóban és ha a harcos igazat mondott, akkor feltehetően nem egyedül. Ha kölyök, akkor kellett lennie egy másik sárkánynak is, ami világra hozta őt. Érthetetlen volt számomra, hogy ez miként lehetséges egyáltalán.

-Vajon hol lehet a mamája? - mondta végül a fiú a gondolataimat, én pedig kissé révetegen bámultam tovább a sárkánybébit.

-Fogalmam sincs. - aztán a szemeim tágra nyíltak és rémülten néztem a társamra. - De szerintem nem kellene találkoznunk vele! - kiáltottam fel magas hangon. A sárkányok a legendák szerint nem igazán szerették, ha háborgatták őket. Egyébként békében éltek, de ha valaki a területükön kódorgott, vagy megpróbálta eltulajdonítani, ami az övék, azt kegyetlenül megtorolták. Éltem a gyanúperrel, hogy azt sem igazán szívlelte volna, ha itt talál minket a kölykével.

-Hát majd elbújunk! Te nem akarsz látni egy élő sárkányt? - kérdezte a fiú hitetlenkedve, olyan lelkesedéssel a szemében, amit utoljára akkor láttam az arcán, amikor a bál után megmutattam neki a varázstudományomat. Tényleg látni akarta azt a fenevadat. Én viszont nem akartam a sajgó tagjaim mellé még szénné égni is.

-De. Szeretnék látni egyet, csak épp nem hiszem, hogy túlélném azt a találkozást! - fújtam felé morcosan, és megpróbáltam felkelni a fa törzsébe kapaszkodva. Elkezdett forogni velem a világ. El kellett kapnia a karomat, hogy ne essek el.

-És így akarsz te bárhová elmenni? - kérdezte kételkedő hangon, én pedig megráztam a fejem. Lehet, hogy nem voltam jól, de még mindig jobban voltam, mintha felfalt volna egy sárkány. Elengedtem a karját, amibe önkéntelenül is belekapaszkodtam, majd találomra elindultam az erdő felé. Nem is igazán érdekelt, hogy hová megyek. Csak minél messzebb akartam tudni magamat a sárkánybébitől, amikor az anyja megérkezik.

A szándékkal azonban elkéstem. A hátam mögött éles üvöltés harsant, amit még úgy sem tudtam mással összekeverni, hogy sosem hallottam korábban egy ilyen lény hangját. Riadtan ugrottam be a fa mögé, mintha ez segítene valamit a dolgon. Hallottam, hogy a fa túloldalán Giilvas is felpattan, majd megkerülve a fát megütközve nézett rám.

-Hát, te se sokszor győzhettél bújócskában. - jegyezte meg halkan és az egyik bokor felé intett, ami alá komótosan elkezdett bemászni. Ha nem akartam volna minél kevesebb zajt csapni, biztosan a homlokomra csapok, hiszen egy bokor alatt a szagunk is könnyebben elvegyült. Annyira nem volt hatásos, mint ha egy mocsárba merültünk volna nyakig, de az én tervemnél határozottan jobb volt. Újra felharsant az üvöltés, majd éreztem, ahogy a föld enyhén megremeg alattam. Rettegve fordítottam oldalra a fejemet, hogy megpillantsam a leghatalmasabb állatot, amit valaha is láttam. Szürkés pikkelyeit a nap sugarai szinte ezüstté varázsolták, óriási termetével pedig árnyékkal borította be víztükröt. A kölyök boldogan ficánkolt a vízben és a hangját próbálgatta, hogy méltón üdvözölhesse a mamáját. Az óriási fenevad mellett egészen aprónak tűnt és valahogy sokkal esetlenebbnek is. Mindez akkor még fel sem tűnt nekem, amikor éppen kihajított a tóból. Az anyja mellett azonban már én is meg tudtam állapítani, hogy egészen fiatal példány.

-Psssht! - hangzott halkan a hátunk mögül, s egyszerre kaptuk oda a fejünket. Meresztgettük a szemeinket, hogy vajon honnan jöhetett a hang, de az erdő mozdulatlannak tűnt. Kérdőn néztem a fiúra, ő pedig vállat vont, így ismét a sárkányokat kezdtem el figyelni. Az anya kimért léptekkel közelített a tóhoz, majd lehajolva az orrát a kicsihez dugta. Ahogy fújtatott egyet, a víz fodrozódni kezdett. És ekkor újra meghallottuk.

-Psssht! - a hátamra gördülve kémleltem az erdőt, majd végre észrevettem. A bokrok között egy sápadt nő integetett felénk. A haja olyan világos volt, akár a tajték a víz tetején, a bőre ellenben kissé mintha zöldes lett volna. Kezét a szája elé tette, majd intett, hogy kövessük. Bizonytalanul néztünk egymásra, végül óvatosan kúszni kezdtünk a másik bokor felé. Amint elértük a növényzet túloldalát, guggolva kuporogtunk a levelek között s várakozóan pislogtunk a jövevényre. Az kissé lehajolva kezdett osonni, továbbra is hevesen integetve felénk. Ekkor vettem észre, hogy nincs rajta cipő. A lépései semmiféle zajt nem keltettek, ahogy végiglopakodott a bokrokon. Néhány méter után eltűnt az egyik fa mögött. Felvontam kissé a szemöldökömet és Giilvashoz hajoltam.

-Azt hiszem, ő sem nyerte meg a bújócskát. - A fiú bólintott, de bár értetlen arccal, követte a furcsa nőt. Jobb ötlet híján én is elindultam a nyomában. A fát megkerülve mind a kettőnknek elállt a lélegzete. Az idegen türelmesen várakozott ránk, a a pedig, ami mögé beléptünk, egyszerűen kinyílt előttünk. Ez a fajta varázslat még nekem is idegen volt. Meg tudtam kérni a növényeket erre-arra, de üregeket nyitni én sem tudtam. Bizonytalanul léptem közelebb a nyíláshoz. Nem voltam biztos abban, hogy szeretnék belépni egy olyan lyukba, amiről nem tudom, hogy hová vezet. A sárkány felharsanó hangja viszont úgy hatott rám, mint egy kezdőlökés. Nagy levegőt vettem, majd leugrottam a mélybe.

----------------------------------------------------------------------------------------

Rendhagyó módon az újabb fejezet most hétfőn érkezett és úgy tervezem, hogy ez a jövőben is így marad majd. Remélem, hogy egy kis varázslattal Neked is jobban indul majd a heted! ;)