Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]

20. fejezet

Ahogy haladtunk az erdőben, időről időre elveszítettem az eszméletemet. Ez áldásosnak bizonyult, hiszen addig sem éreztem azt a kínzó fájdalmat, ami a gyomromat gyötörte szüntelenül és ami gondoskodott róla, hogy még csak lábra se tudjak állni. Giilvas ennek ellenére nem panaszolta fel, amiért cipelnie kell engem hosszú mérföldeken keresztül, pedig biztos voltam benne, hogy ő is fárad, minél tovább megyünk.

Mindössze egyszer kellett megállnunk, akkor is énmiattam, noha a fiúra is ráfért egy kis pihenés. Éppenhogy maradt időm jelezni, hogy szükségem lenne egy rövid szünetre. Amint a lábaim elérték a földet, a félig megemésztett, keserű táplálék már utat is tört magának a szabadba. Térdre rogyva adtam ki magamból mindent. Habár rázott a hideg és az utóíztől újra öklendezni kezdtem, abban reménykedtem, hogy talán ezek után enyhül majd a szenvedésem, de tévedtem. Hosszú percekig üldögéltem a fűben, a saját hányásomat tanulmányozva, de a fájdalom nem akart szűnni, helyette csak tovább erősödött. Nyüszítve húztam össze magam újra, mintha ezzel bármin is változtathatnék, de nem jött az enyhülés.

Végül Giilvas elégelte meg a nyöszörgésemet és újra felnyalábolt, hogy folytassuk az utunkat, bárhova is vezessen. Engem már az sem érdekelt, hogy hová megyünk, csak szabadulni akartam a gyötrelmeimtől. Szerencsémre a rosszullét és a fájdalom megtette a hatását. Végleg elveszítettem az eszméletemet.

Mire magamhoz tértem, a zötykölődés megszűnt. Sőt, még csak nem is lógtam senkinek a vállán. Óvatosan kinyitottam a szemeimet, ám a fény olyan bántóan hatott, hogy azonnal le is hunytam őket. Így hát vakon kezdtem tapogatózni magam körül, hátha így rájöhetek, hogy hová kerültem. Az ujjaim friss szalmát tapintottak, ami olyan puhán vette körül a testemet, mintha csak erre várt volna egész életében. Mi tagadás, jólesően fészkelődtem benne, hiszen jó ideje nem fekhettem már kényelmes nyoszolyában.

Azután fojtott hangú beszélgetés zaja ütötte meg a fülemet. Az egyik hang egyértelműen Giilvashoz tartozott, ám a másikat nem ismertem. Rólam beszélgettek, meg valamiféle füvekről. Csak nem kaszálni fogunk? Nem – ráztam meg a fejem. Abszurdnak tűnt az ötlet, hogy amíg én itt fetrengek, addig ők a kaszálásról beszélgessenek. Halk kattanás jelezte, hogy valahol kinyílt egy ajtó, majd az ifjú harcos barátságos orgánuma is csatlakozott hozzá.

-Lám-lám, az örök álmodozó felébredt.

-Rohadj meg... - motyogtam, mert bár magamnál voltam, a szemeimet még mindig képtelen voltam kinyitni. Ahányszor csak kísérletet tettem rá, a legapróbb résen beáramló kevéske fény is olyan fájdalmakat okozott, mintha valaki azon igyekezne, hogy megvakítson. Nem csoda, hogy nem volt kedvem viccelődni.

-A bogyó, amit ettél... mérgező.

-Nahát, ki hitte volna. – nevettem fel, hiszen erre már magamtól is rájöttem út közben.

-A javasasszony azt mondja, meg tud gyógyítani, de eltart egy darabig.

Csak ekkor jutott el a tudatomig, hogy valószínűleg megérkeztünk egy faluba, különben hogyan fekhetnék meleg szalmában?

-Hol vagyunk?

-Valahol Sorhyan déli részén, egy kis faluban. – felelte olyan természetességgel, mintha csak azt mondaná, hogy ma reggel felkelt a nap. Nekem viszont akaratlanul is kipattantak a szemeim, hogy aztán fájdalmas pislogások közepette próbáljak megrökönyödve rápillantani. Mindössze egy homályos foltot láttam Giilvasból, ám már ez is több volt, mint amire eddig képes voltam, hiszen végre láttam valamit.

-Sorhyan? Akkor nagyon messzire keveredtünk otthonról.

-Régóta úton vagyunk. – túrt a hajába egy sóhaj kíséretéből. A hangjából kiérződött, hogy ő sem túl boldog az események alakulásától, csupán velem ellentétben ő már némileg belenyugodott. Tulajdonképpen igaza is volt, hiszen sokat egyelőre nem tehettünk ellene, addig legalábbis biztosan nem, amíg fel nem épülök.

Erre a gondolatra, egyből igyekeztem kimászni az alkalmi ágyikómból, de nem mondhatnám, hogy sokáig jutottam. Giilvas egyetlen határozott mozdulattal nyomott vissza fekvő helyzetbe.

-Egyelőre nem megyünk sehová. – közölte komoly hangon, és feltételezem komoly arckifejezéssel is, ám utóbbiból továbbra is csak egy homályos foltot láttam.

Mielőtt azonban bármit is mondhattam volna, ismét nyílt az ajtó és valaki belépett rajta. Ő egy sötétebb folt volt a látómezőmben, ami nem sokat segített abban, hogy rájöjjek, ki az.

-Á, látom felébredtél! – szólalt meg egy ismeretlen, reszelős női hang, melynek hallatán ösztönösen rezzentem össze. Nem volt túl kellemes orgánuma, ami az eddigi biztonságérzetemet is megrendítette. Ennek ellenére nem tiltakoztam, amikor a homlokomra tette a kezét, de még akkor sem, amikor szétfeszítette a szemeimet és az ajkaimat is, feltehetően azzal a céllal, hogy megvizsgáljon.

-Készítettem egy forrázatot. A méreg idővel kitisztul magától is, de addig is enyhíti a tüneteket. – folytatta, míg én értetlenül kapkodtam a fejemet. A nimfák meg a gyümölcs után nem igazán akaródzott meginnom egy ismeretlen eredetű italt, amiben azt sem tudtam, hogy mi van. Ám a jelek szerint nem igazán volt választásom, mert mielőtt szóra nyithattam volna a számat, Giilvas már fel is segített ülő helyzetbe és az arcom elé tolta a gőzölgő ibriket.

Beleszagoltam az edénybe, s azonnal elfintorodtam. Mintha rothadó halak és keserűfű keveréke lett volna, nyakon öntve némi hagymával – egyszóval förtelmes szagot árasztott. Bizonytalan pillantást vetettem a fiúra, aki viszont továbbra is mozdulatlanul tartott engem és a forrázatot egyaránt. Nem volt mese. Le kellett nyelni ezt a „békát".

-----------------------------------------------

Ti is szurkoltok Caedának, hogy meggyógyuljon, ugye? Időszerű lenne, hogy valami jó is történjen vele, hiszen sorra szenvedi el a csapásokat a sorstól. De talán majd a következő fejezetben! ;)