17. fejezet

534 41 0
                                    


Hála a kitartó tolakodásnak és könyökölésnek, az elsők között láthattam meg a holdfényt. Bizonytalanul pillantottam fel rá, hiszen napok óta nem láttam a felszínt. Egészen addig fogalmam sem volt arról, hogy milyen napszak, vagy egyáltalán milyen nap lehet. De nem sokáig bámészkodhattam – hamarosan egy csapatnyi rémült nimfa tűnt fel, akik fejvesztve menekültek valami elől. Én is felhúztam a nyúlcipőt, mielőtt eltapostak volna, bár azt már elképzelni sem tudtam, hogy mi elől menekülhetnek. Csak azt tudtam, hogy minél távolabb akarok kerülni tőle, bármi is legyen az. A remegések, amelyeket már odalent is érezhettem, itt még erősebbek voltak. Biztos voltam benne, hogy ami erre képes, annak én a fél fogára nem lehetek elég.

Mielőtt felocsúdhattam volna valami – pontosabban mondva valaki – nagy erővel csapódott nekem oldalról. Ijedten kaptam fel a fejem, hogy kinek lehettem ennyire útban, hogy Giilvas elszánt tekintetével találjam szembe magamat. Se szó, se beszéd belém karolt és így vonszolt tovább a rémült tömegben. Szorult helyzetünk ellenére hatalmas kő esett le a szívemről.

-Mégis mi történik? – kiáltottam neki a hangzavarban, miközben lélekszakadva próbáltam vele lépést tartani. Ez nem bizonyult könnyű feladatnak, mert nemcsak magasabb, de erősebb és gyorsabb is volt nálam. Úgy éreztem, mintha út közben el akarnám hagyni a saját lábaimat, de a világért sem álltam volna meg. Inkább búcsút vettem volna a lábaimtól, mintsem ott maradjak a kelleténél tovább. Így is túl sok időt tölthettem már el a nimfákkal, és nem vágytam vissza közéjük.

-A sárkány megtalálta a búvóhelyet! Azt hiszi, a nimfák bántották a kölykét! – kiáltott vissza, majd egy hirtelen mozdulattal berántott a rengetegbe és ugyanazzal a kíméletlen tempóval rohant tovább.

-Tudod egyáltalán, hogy merre megyünk? – kérdeztem aggódva, mert már így sem tudtam, hogy milyen tájon járhatunk. Az eddig megtett útjainkból ítélve valamerre nyugaton lehettünk, de ezen a ponton a földrajzi tudományom csődöt mondott.

-Fogalmam sincs! – rikkantotta vissza a cseppet sem megnyugtató választ. Ha nem szaladtunk volna ilyen veszettül, bizonyára megforgattam volna a szemeimet, vagy legalábbis sóhajtozni kezdek, de erre nem volt idő. Zihálva loholtam Giilvas nyomában, minden pillanatban abban reménykedve, hogy végre biztonságosnak ítéli a helyet és megállhatunk. Ez a pillanat azonban meglehetősen sokára jött el.

Mire végre megálltunk, biztos voltam benne, hogy nemcsak mi nem találnánk vissza soha, de ők sem tudnának minket követni, még akkor sem, ha akarnának. Percekig meg sem tudtam szólalni, csak lihegve lekuporodtam egy fa tövébe.

-Mégis... hol voltál eddig? – nyögtem nehézkesen, amikor végre egy kis levegőhöz jutottam és nem éreztem úgy, mintha a szívem ki akarna ugrani a helyéről.

-Hát, tudod... csak almát eszegettem, bort iszogattam, majdnem gladiátor lettem. Ilyesmi. – vont vállat, miközben igyekezett úgy tenni, mintha nem volna nagy dolog az egész. -Na, és te?

-Malomkereket forgattam. – feleltem fogcsikorgatva, mert még mindig megalázónak éreztem, hogy a nimfák ezt teszik az arra tévedő nőkkel. Gondolom, ők nem voltak elég szórakoztatóak számukra.

-Nézd, erősebb vagy, mint hitted! – kiáltott fel nevetve Giilvas és még jó alaposan hátba is vágott, amit én mindössze egy gyilkos pillantással díjaztam. Egyáltalán nem találtam viccesnek a dolgot és bármennyire is hiányzott, meg kellett állapítanom, hogy még mindig borzasztóan pocsék a humora.

-Tovább kellene mennünk. – mondta aztán elkomorodva, miközben tekintete a távolba veszett a fák között. Én kissé reményvesztetten nyögtem fel, követve a pillantását. Úgy éreztem, mintha a végtagjaim ólomból lennének és ha valaki most biztosítana egy nyugodt helyet, azonnal el tudnék aludni szinte bárhol.

-Nyugodj meg, nem futunk. – tette hozzá az arckifejezésemet látva. Ettől legalább egy kissé felderült az arcom, mert biztos voltam benne, hogy képtelen lennék még többet rohanni árkon-bokron át, fákat kerülgetve és kiálló gyökerek felett ugrálva.

Bármilyen hosszú is volt az idő, amit elkábítva töltöttem, az csak elnehezítette a testemet és az sem segített sokat, hogy a nehéz kerék hajtása után még vagy két teljes futógyakorlat hosszát is megtettem az elmúlt néhány órában. Nem csoda, hogy nem akartam többet futni.

-Tudod, hogy merre megyünk? – kérdeztem végül bizonytalanul.

-Fogalmam sincs. – felelte meglepően vidáman, majd találomra elindult abba az irányba, amit eddig is követtünk. Cseppet sem nyugtatott meg, hogy nem tudjuk, hol vagyunk, de még mindig kellemesebbnek tűnt eltévedni, mintsem újra találkozni a hatalmas bestiával. Abból, köszöntem szépen, elég volt egy élmény is. Így hát követtem Giilvast a sötétségben és csak reménykedni tudtam, hogy nem találkozunk valami még rosszabbal, mint eddig. 

Penge és bűvölet [BEFEJEZETT]Where stories live. Discover now