A Bóbiták Hajnala | ✓

16

Andor tekintete megakadt a csillagos égbolton. Még hallotta maga mellől Mendel halk szuszogását, de meglepően most mégsem bírt másra koncentrálni, csakis az égen tündöklő megannyi, aprócska pöttyre. Elmerült az éjszaka szépségében, és egészen megfeledkezett arról, hogy pontosan hova is tartott milyen szándékokkal. De a csillagok fénye halványulni kezdett a templomhoz érve. A fénylő lámpások elűzték az éjszakát.

Andor sóhajtva hajtotta le a fejét, a szőke fürtök pedig készségesen követték. A mellkasán hűvösen hullámzott a bőre, érezte, hogy valami megint csak lappangott mögöttük.

Mendelre pillantott. A fiú görnyedt háttal és karikás szemekkel viszonozta Andor tekintetét. Mind meg voltak viselve. Hosszú átalvatlan éjszakák és végül itt kötöttek ki a templom előtt, az orgonabokor alatt. Lehuppant a padkára és figyelmét szándékosan szortírozta a szemben elhelyezkedő kocsmára, de nem ment neki. Szemei folyton visszavándoroltak Mendelre és végül feladva a néma küzdelmet elmerült a fiú arcvonásaiban. Abban a kissé horgas orrban, a homlokába zúduló göndör fürtökben, a sokat sejtető, sötét bőrben és a fiú hideg, palakék szemeiben.

– Érzem, hogy bámulsz.

– És zavar? – Andor már fel sem húzta magát, egyszerűen elmosolyodott és hagyta, hogy ezentúl őt is az érzései vezessék.

– Nem, csak érzem – válaszolt a fiú közömbös hangon, de a végére elnevette magát. – Ami nem tudom, hogy zavar-e vagy imponál.

– Ne imponáljon, nem azért nézlek.

– Persze, persze – Mendel nevetve dőlt hátra, az egyik szív alakú levél cirógatta a füleit.

– Nem is tudok rólad semmit és mégis vonzasz – suttogta Andor halkan, megfeledkezve a gátlásairól.

– Változtatni akarsz ezen? Azt hittem bosszantalak.

– Igaz, hogy idegesítesz, de érdekes vagy – megvonta a vállát és erősszakkal erőltette a tagjaira a lazaságot. Gyatrára sikeredett és ezt onnan is sejtette, hogy Mendel ajkaira egy idétlen mosoly szökött.

– Ha túléljük ezt az estét, ígérem melletted töltöm a következőt!

Erre már nem válaszolt, egyszerűen hagyta, hogy egy mosoly az ajkaira fonódjon. Szemeivel viszont már az érkező Teklára pislantott. A lány önmagához híven csinos volt, még ebben a khakizöld pólóban és a gyatra, farmer rövidnadrágban. Rövid tincseit egy kócos fonatba fogta.

A lány léptei lomhák voltak, Andor ismerte annyira Teklát, hogy érezze ezek a léptek félelemmel voltak átitatva, de nem bírta ezért megszólni. Ő is rettegett az éjszakától. Tekla helyet foglalt mellettük az orgonabokor alatt és egy mosolyra húzva az ajkait elrejtette a szemeiben csillámló aggályokat.

– Készen álltok? Ki tudja lehet utoljára látjuk egymást. Kicsit muris, nem? – csilingelte a lány. Mendel megforgatta a szemeit, de Andor egyszerűen összeráncolta a szemöldökét és elutasítóan kizárta a gondolatai közül azt, hogy mennyire igaza volt Teklának. – Ne nézz így rám, te is tudod jól.

– Attól még nem kell ránk hozni a frászt – vágta közbe Mendel. Előhúzta a cigisdobozát és egy cigarettát előkaparva a lány felé fordult, Tekla elfogadta és egy apró mosollyal hajolt a felcsillanó lánghoz.

– Félek – Tekla ajkai reszkettek, szavai hatására mélyen letüdőzte a füstöt.

Andor bólintott és megragadva a lány üres kezét egyszerűen összefonta az ujjaikat.

– Nem lesz baj. Ott a fonal, vagy kötél. Nem fogjuk elveszíteni egymást.

– Egyet kell értenem Teklával, szerinted megállítja majd egy hülye kötél? Ne legyünk ennyire naivak és menjünk haza, – Mendel elnyomta a csikket és hevesen nyúlt egy újabbért. – Idióták vagyunk! A vesztünkbe menetelünk!