Élet, a depresszió után.
Négy éve keseríti meg az életem ez a mentális betegség. Rongyosra beszéltem már a számat a depressziómról. Négy év alatt számtalanszor beszéltem órákig a pszichológusommal, a barátaimmal, a családommal. Meg, itt Wattpadon is sokszor előhoztam a melankolikus hangulatomat. Most pedig kiteregetem a szennyest arról, milyen a depresszióból félig-meddig kigyógyulva élni.
Először is, tegyünk különbséget. Mikor elkezdődött a betegségem, már akkor is társadalmilag elfogadott volt a depresszió, sőt igazából divatos volt a korombeliek közt. Ez pedig szörnyű volt akkor. Most úgy érzem, kicsit megtört a stigma. De javítsatok ki, ha tévedek. A depresszió, NEM azonos azzal, hogy rossz kedved van egy napig. Utáltam, mikor valaki azt a szót használta, hogy depi és a többi. Iszonyat, és lekezelő szerintem. Régebben hatalma tabuként is kezeltem, mint minden mentális betegségem, de mostanra már elfogadtam, hogy nem kell csendben maradnom.
Teltek az évek, és mindig más volt egy kicsit. Sokszor lett jobb, sokszor lett elviselhetetlenül rossz, de sosem mondanám azt, hogy kigyógyultam volna belőle. A depresszióm az, ami józanon tart. A pesszimista énem, kicsit összefonódott a realista énemmel. Félre ne értsetek, nem azt mondom, hogy ez a betegség jó dolog. De ha nem az ágyamban fetrengek miatta, akkor csak szimplán érettebb voltam, a depresszió megtanított az empátiára, arra, hogy figyeljek másokra, és hogy minden probléma egyformán valid.
Mára már tökéletesen elfogadtam ezt a kis szörnyeteget a fejemben, ami már négy hónapja nem nőtt meg akkorára, mint a ház, így már a zsebemben is elfér, és kézben tudom tartani, hogy ne nőjön meg újra. Hogyan tanultam meg ezt? Nehéz folyamat volt. De a gyógyuláshoz a legelső lépcső, a betegségünk megismerése. Miután felismertük, utána olvastunk, beszélnünk kell róla. Teljesen mindegy, hogy kivel. Barátokkal, szülőkkel, pszichológusokkal. Csak nem maradj csendben, mert rá nő a fejedre.
Furcsa visszaolvasni, amit írtam. Tényleg úgy tűnik, mintha egy pozitív dolog lenne, de nem az. Amit én érzek, azt egy év alatt építettem fel, visszaesésekkel egybekötve. Szóval nem fáklyásmenet, de megéri. Hiszen négy éve, ha megkértek volna, hogy írjam le a depressziómat, azt mondtam volna, hogy egy hatalmas, fekete gomolyag, ami beszippant, és elszívja az erőmet, mint egy dementor. Most pedig, csak egy ici pici méhecske, ami olykor megcsíp, és visszarángat a valóságba, ha túl magasra szállok. De tudjátok miért nem állok meg itt? Mert tisztában vagyok vele, hogy ebből a méhecskéből lehet egy jelentéktelen homokszem. Mondjuk, egy év múlva. Nem tart örökké, ne feledjétek. A kulcs, a türelem, és a nyitottság. Gyengítsétek, vagy ő fog titeket.
Vigyázzatok magatokra! Csodálatosak vagytok mind, a depresszió egy kis homokszem a ti erőtökhöz képest. Puszi!