[2019.08.08. | 21:13]
Hangosan zokogtam fel, a mellkasomra nyomva a kezemet, a szemeimet összeszorítva, hogy a rajtam felülkerekedett fájdalmat valahogy kibírjam. A másik kezemben a gyógyszeremet szorongattam, amit a következő pillanatban, minden maradék erőmet összeszedve a szemközti falnak csaptam. Nem volt a legerősebb dobás, de annyira pont elegendő, hogy a pici műanyag kupakja leessen, és a pirulák szanaszét repüljenek a szobám minden szegletébe.
Ennek láttán egy szánalmas sikoly hagyta el a számat, az ágyam tövébe lecsúszva, az ujjaimmal a hajamba túrtam, és hagytam, hogy a könnyek teljesen eláztassák az arcomat. Nem érdekelt, hogy a sminkem ez alkalommal teljesen rommá válik, csak a fájdalom foglalkoztatott, ami az egész testemet végigjárta. Nem a fizikai fájdalom, hanem a lélekbe hatoló, teljes testet ostromló, elmondhatatlanul szívtépő, elviselhetetlen fájdalom.
Hangosakat szipogva erőltettem meg annyira magam, hogy feltápászkodjak a földről, és a szekrényem melletti bőröndöt előhalásszam. Az erőm néha elhagy, ezért akadozva megy minden pillanat. Azt sem tudom mondani, hogy a könnyeim elapadtak, mert minden egyes gondolatomnál, ami a mai nap eseményeit forgatja le magában, még jobban rívásra késztet. Még egy óvodás sem bőg olyan szánalmasan, mint ahogy én teszem ezekben a percekben.
Felcsaptam a bőröndömet az ágyra, majd a szekrényemből minden kezembe akadó ruhámat bele kezdtem szórni, hogy minél előbb a végére érjek. Még magam sem tudom, hogy ilyen késő este hogyan jutok el apához, de bármit megteszek, hogy ne legyek ennyire egy akadályozó tényező, aki tönkreteszi a környezetében lévő emberek barátságát.
Ash pólója akad a kezembe, amit kivettem a dobozból, de ez alkalommal bedühödtem rajta, és elcsaptam magam mellett, hogy landoljon a földön. Igen ám, csakhogy ügyesen eltaláltam ezzel az éjjeliszekrényen lévő lámpát, ami hangos csattanással tört szét a padlón. Obszcén szavak sorozata hagyta el ezután a számat. Erőszakosan töröltem meg az arcomat, ezzel fekete foltot hagyva a kézfejemen.
Kész roncs vagyok.
Anya ront be mindenféle ijedséggel a hangjában, ahogy a nevemet ismételgeti. Nem akartam megállni, így tovább pakoltam a ruháimat. Tudom, hogyha elmondanám neki, ő keresne egy okot, hogy maradjak. Annyira, de annyira azt érzem, hogy nekem a továbbiakban semmi keresnivalóm nincs itt.
Tisztában vagyok vele, hogy ezzel a cselekedetemmel cserben hagyom a legjobb barátnőmet, de nem örökre megyek el. Azt szeretném, ha zökkenőmentesen teljen el az esküvőjére való készülődés, és ha ehhez az kell, hogy elmenjek, akkor elmegyek. Nem akarok mindennek az elrontója lenni.
- Grace, állj már meg egy pillanatra! - Anya hangosan felszólalva kapta el a karomat, aminek hatására a kezemből kihullott a következő kupac ruha, amit a bőröndömbe akartam beleszórni. - Elmondanád, hogy mégis mit csinálsz?
- Pakolok, nem látni? - kérdezek vissza kaffogva. Kirántom a karomat az ujjai közül, majd lehajolva a földön heverő ruhákért, egyszerűen a bőröndre dobom. Az arcomon újra megindultak a könnyek, és szinte a bőrömet téptem le, ahogy próbáltam eltüntetni azokat.
- De miért pakolsz? - kérdezi meg rémülten. Ezzel eléggé megijesztem most, főleg, hogy nem sejt senki ebből az ötletemből semmit se.
- Mert el kell mennem. Anya muszáj lelépnem. - Hadonászva magyarázkodom neki, egy pillantást sem vetve rá.
- Mi ez a hirtelen ötleted? Grace! Megállnál egy pillanatra, hogy megmagyarázz mindent?
Megálltam ahogy kérte, de ebben a pillanatban egy újabb zokogás tört fel belőlem. Ezen a nyáron többet sírtam, mint az elmúlt huszonhat évemben összesen. Ezt pedig magamnak köszönhetem, mert ha megelőztem volna ezt a felfordulást, akkor nem kellene ilyen helyzetekben lennem.
Az arcomat a tenyerembe temettem, majd ismét a padlón ülve kötöttem ki a légzéssel küszködve, amit a sírás teljesen megvon tőlem. A vállam rázkódik, a torkomból siralmas hangok törnek fel, és anya maradt mellettem valami vigaszként.
- El kell mennem anya. N-nem bírom ezt nézni. Tönkre-tönkreteszem a fiúk barátságát...
- Miről beszélsz, Grace? Ne gondolj butaságokat! - Értékeltem, hogy próbálja az ellenkezőjére világítani az elmémet, de ő nem látta, aminek ma én a részese voltam.
- Ez az egész káosz. Ma... ma elmegyek, és nem tudsz le-lebeszélni róla - mondom halk hangon. Magam elé meredve, homályos tekintettel próbáltam rendezni az érzéseimet. De valahogy mindig a pocséknál kötök ki, így nem hiszem, hogy jól leszek egyhamar.
El sem kellett volna ma mennem a ruhapróbára. Nem kellett volna csatlakoznom hozzájuk Crys-ék házába, és akkor talán megúsztam volna egy hatalmas vitát. Talán nem kellett volna Luke-kal beszélgetésbe belemennem, amit majd a későbbiekben csak bonyolított minden ember, aki csatlakozott a párbeszédbe.
Talán tényleg átgondolhattam volna mindent, hogy mit miként hajtok végre, hogy tudjam a későbbiekben nem lesz rá gondom úgy, mint most. Mert már mindenki elmondta, hogy sokkal jobban jártam volna, hogyha őszinte vagyok a kezdetektől fogva.
De ezt én, Grace Collard, tökéletesen el tudtam baszni.
És most vissza a mai nap kezdetéhez, ami mindent teljesen a rossz irányba fordított, amit miatt menekülni akarok a saját életem elől.
[2019.08.08. | 15:00]
Öt napig bujkáltam, mert így láttam jónak a dolgot. Részben tényleg nem voltam jól, és ott tartottam, hogy vissza kell mondanom mindent, mert nem bírtam felkelni az ágyból. Anya nem vett ebből észre semmit, mert mindig alvást tettettem, amikor benézett hozzám reggel, mikor korán elment, vagy este, amikor épp megérkezett. Aztán, mint egy varázsütés egyik napról a másikra megszűnt mindent. Sokszor volt ilyen, amit egy jelzésnek is vehetek, de inkább eltekintettem fölötte.
Meg beláttam, hogy ez az a nap, ami elől nem menekülhetek. Az első ruhapróba ideje, amin a csapatunk részt vesz, de engem már a gondolat is fájdalomba unszolt. Tudom, hogy itt az lesz, amit Crys mond, és azokat a ruhákat kell felpróbálnunk Sierrával, amit ő mond. Őszintén reménykedek abban, hogy már az első után nyert ügyünk lesz, és villámgyorsan lezavarhatjuk ezt a kört.
Egy órát vett igénybe összesen, amit egyik ruhából a másikba ugrálással töltöttük el. Teljesen kivontam magam a társaságba, szinte meg sem szólaltam, mert már volt bennem egy megérzés, hogy ez a nap nem fog zökkenőmentesen eltelni. Ha pedig valami rosszat érzek, akkor az be is következik. Imádkozhatok az ellentettjéért, nem fognak rám hallgatni az égiek, és ellenem szegülve azt teszik, amit én pont kerülni akarok.
Egy bordó ruha lett a nyerő, ami nekem is, meg Sierrának is eszméletlenül állt. Sőt, Crys egyből rávágta, hogy ez lesz az, így végre kifújhattuk magunkat. A fiúknak könnyű volt, mert csak egy egyszerű fekete öltönynadrág és fehér ing kellett. Habár Crys sokáig kérte őket, hogy inkább valami más szín legyen rajtuk, hamár egy tengerparton lesz, de hajthatatlanok voltak.
- Még valamit szeretnék kérdezni a kedves szingli barátaimtól.
Calum, én és Ash érdeklődve néztünk Crystal-re, amint kiejtette ezeket a szavakat. A két fiú közvetlenül mellettem állt, és egy óvatlan pillantást engedtem el feléjük. Nem tudtam leolvasni az arcukról semmit, így úgy voltam vele, hogy tanácstalanok, mint én.
- Mondhatod - sürgeti Calum.
- Remélem van már párotok az esküvőre, mert egyedül nem sétálhattok be a ceremóniára, amikor körülöttetek mindenki a partnerével lesz.
Eléggé érdekes fejet vághattunk neki, mert az arca hamar váltott át kifejezéstelenbe, majd láthattuk ahogy egyre jobban elsötétül a tekintete. Ebből levehette, hogy nincs partnerünk.
- Úgy értette, hogy még van egy hónapotok beszerezni magatok mellé valakit. - Michael lép oda Crys mellé, és ő kedvesen ránk mosolyog.
Az ajtó feletti csengő jelezte, hogy újabb vendégünk érkezett, mire mindenki odakapta a tekintetét, mert nem vártunk senki mást. Vagyis én ezt gondoltam.
Nem akartam elhinni, amikor Ethan lépett be az üzletbe, azt még inkább nem, hogy Crys egy na végre! felszólalással üdvözölte. Mondjuk Ethan üzlete pont szemközt van a ruhaszalonéval, így nem is tudom minek rimánkodtam azért, hogy ne fussunk össze. De most az fájdalmasabb, hogy a saját barátnőm akar nekem rosszat, mert idehívta.
- Ja, értettem az első told át a lapos seggedet a szemközti ruhaszalonba üzenetet. Nem kellett volna még hétszer leírni. Pont ugyanúgy - jegyzi meg gúnyosan, mire egy grimaszcsatába kezdtem Crys-szel.
Sosem fogom megérteni a közöttünk lévő haveri kapcsolatot. Habár nem utáltuk meg egymást Ethan-nel, amikor szakítottunk, Crys ugyanúgy viselkedett vele, mint a rövid kapcsolatunk során. Nem akadtam ezen ki, nem is kértem, hogy utálja, csak egyszerűen furcsa, hogy hat év után ugyanolyan természetesen viselkednek egymással. Persze, a saját stílusukban.
- Örülök, hogy nyolcadszorra nem kellett szembesítenem téged a valósággal - sóhajtja fel.
- Ha az ostoba beszólogatásaidat kell hallgatnom, inkább lépek - forgatja meg a szemeit.
- Nem bánnánk - jegyzi meg morogva Ash. Odakaptam felé a tekintetem, de úgy tett, mintha nem mondott volna semmit. Csakhogy mindenki őt nézte, várva valami magyarázatot, amit amúgy ki sem kellett mondani.
Sosem fogja megkedvelni Ethan-t.
- Azért hívtalak át - veszi vissza a szót Crys -, hogy felajánljak neked valamit. Inkább valakiket. Személyeket.
- Miről is beszél? - fordul felénk Ethan. Vagyis inkább az én tekintetemet kutatta, ámbár ugyanolyan információhiányos voltam, mint ő.
- Arról, hogy benne lennél-e abban, hogy egy koszorúslányt kísérj, akinek nincs párja? - világosítja fel Crystal. A szemeim másodpercek alatt kerekedtek ki erre, és csak remélni mertem, hogy egy rossz poén kezdete ez.
- Többesszámban beszéltél ezelőtt - jegyzi meg Ethan, a személyekre gondolva.
Crystal egy magabiztosan bólint. Közben Michael tekintete összeakad az enyémmel. Óvatosan megráztam a fejem, hogy ezt nem gondolhatják komolyan.
- Az egyik az unokatestvérem lenne, akivel történetesen elég jól meglennétek, mert mindketten idegesítőek vagytok - vigyorog rá gyorsan. - A másik... Grace.
- Grace? - kérdez is vissza egyből, mint aki nem értette volna. Fejét felém kapja, de én inkább a szoknyámat kezdtem el piszkálni. Ha eddig kétségek között volt biztos abban, hogy én és Ash már nem vagyunk együtt, most már van kézzelfogható pillanata is. - Akkor ezek szerint a szeptember tizennegyedikei randink hivatalos. - A legszebb mosolyát küldi felém, amit nem tudtam viszonozni. Hihetetlen, hogy a két legjobb barátom ennyire ellenem szegült, és partnert kerestek nekem, amikor még nem is tudtam róla hogy kell. Nem is beszélve arról, hogy ez Ethan.
Cal és Ash mellettem sutyorogtak, míg végül Ash szó szerint nekem lökte a haverját, akinek sikerült megtaposnia a mezítelen lábamat. Igyekeztem mindenféle nyikkanás nélkül túltenni magamat a súlyától, ami kis híján kinyiffantotta az ujjaimat.
Calum megköszörülte a torkát, majd átkarolta a vállamat.
- Tévedsz. Grace és én leszünk partnerek az esküvőn. Maradj csak az unokatesónál, Ethan.
Szóval Calum a partnerem. Ahelyett, hogy Ash akadályozta volna meg ezt az egészet, simán rám uszította a legjobb haverját, ami ellen mondjuk nem volt kifogásom, mert szeretem Cal-t.
De ez rosszul esett, hogy így simán átpasszolt neki, amikor ő is meg tudott volna szólalni.
Ezután furcsán néztem, ahogy Crystal és Ashton között valami néma kommunikáció zajlott le, aminek az lett a vége, hogy a barátnőm lemondóan elnevette magát. Eközben találkozott a tekintetem Luke-kal, aki csak szánalmasan mosolygott rám.
Innentől kezdve a napom már csak lefelé ment.
[...]
Nyolckor estünk be Crystal és Michael házába. Ez annak köszönhető, hogy Crys esküvői ruhájának keresésére nem volt elegendő egy óra. Amit leginkább én, anyu és Sierra szívtuk, mert nekünk kellett véleményezni. Csakhogy, amit mi mondtuk nem sokszor tetszett az arának. De végül az lett, amit harmadikra próbált fel, így alig voltunk idegesek, amikor körülbelül a harmincadik ruha után benyögte, hogy inkább az nyert.
Az energiaszintem már bőven a padló alatt volt. Hiába töltöttem el a napom nagy részét üléssel. De még a semmittevés is tud fárasztó lenni. Mondjuk, amennyi ruhát felpróbáltam, nem csodálom, hogy ennyire ramatyul nézek ki. Amit anyu is megjegyzett, az óvó-anya szerepét maga köré öltve. El sem szabadultam mellőle egész délután, aminek csak örültem, mert így a fiúktól is távol voltam.
Sem Ash, sem Luke nem került annyira a közelembe, hogy tovább roncsolják az amúgy is érzelmileg labilis állapotomat. Megérdemlem, és tisztában vagyok vele, hogy miért teszik. De azért egy-egy napra mellőzhetnék ezt az oldalukat. Nem haragudnék meg érte.
Nem is könnyítik meg ezzel a dolgomat, hogy mondjuk egy fokkal nyugodtabban álljak eléjük és beszéljek velük. Már abban sem vagyok biztos, hogy érdekli őket egyáltalán az, amit mondani akarnék nekik. Már semmiben sem vagyok biztos, amiben egy hónappal ezelőtt még magabiztosan reménykedtem.
Egy pohár vízért indultam ki. Ahogy a csap alatt tartottam a poharat, éreztem, ahogy a kezem egyre inkább fájdalommal telik meg, míg odáig nem értem, hogy szinte el kellett dobnom magamtól a poharat, mert nem tudtam megtartani. Bizseregtek az ujjaim, az alkaromban az ízületeim fájtak, és ahogy próbáltam ökölbe szorítani, csak még rosszabb lett.
A mai nap is elfelejtettem bevenni a gyógyszeremet. És ez már nem először fordult elő, mióta itt vagyok.
- Minden oké? - Luke támaszkodik meg mellettem a pulton, ahogy gyanakvón méreget. A kezemet magam mellé engedtem, és az arcomra egy semleges mosolyt varázsoltam, miközben válaszoltam neki egy igent. - Nem úgy látszik - jegyzi meg a karomra, majd a csapra nézve, amit elzárt, mert még mindig folyt.
- Pedig minden oké - préselek ki magamból egy hihetőbb mosolyt. Egy tétova lépést tettem arrébb, hogy a túlzott közelsége ne akasszon ki annyira.
- Jól eltűntél az elmúlt napokban.
- Nem hiszem, hogy téged ez annyira izgatott volna - motyogtam halkan. Éreztem, hogy valami ellentétes irányt ölt fel ez a beszélgetés, mint amerre szeretném, ha menne, de Luke nem fogja engedni.
- Csak azt gondoltam, hogy megint minden szó nélkül leléptél - válaszolja könnyedén. - De így napok múltán is úgy jössz vissza, mint másfél év elteltével. Mintha mi sem történt volna.
Igyekeztem a gombócot legyőzni a torkomban, ami kijutásra indult.
- Tudod, hogy ez nem így van - mondom belenézve a szemébe. Annyira érzelemmentesen pillant rám, amivel minden bátorságomat elijeszti.
- Nem, nem tudom, mert szereted megtartani magadnak a dolgokat. Tudod, sokkal jobb volt, amíg nem voltál itt. Tehetnél egy olyan szívességet megint, hogy lelépsz. Nem haragudnánk már meg. Kiszámítható lenne.
Erősen ráharaptam a számra, és elfordítottam a tekintetem. Meg akar törni, míg sírásban nem török ki előtte, hogy igazoltassa magának az igazát, miszerint rejtegetek valamit. De ezzel már tisztában van régóta.
- Most csak meg akarsz bántani - suttogom, vissza nem nézve rá.
- Te jártasabb vagy az emberek megbántásában - egyenesedik ki.
- Luke, nem hiszem, hogy most neked ezt kell tenned - szól közbe Crystal, belépve a konyha területére. - Nem vagy te ilyen.
- Crystal - bólint megkeményedett arccal. - Sajnálom, hogy már beszélgetni sem beszélgethetek vele.
- Beszélhetsz vele, a normál körülmények között, ahogy egy ember beszélhet a másikkal.
- Nem gondolod, hogy túlságosan véded? - Luke keresztbe fonja maga előtt a karjait a kérdése közben. Közbe szerettem volna szólni, de megint én mutatkoztam a szánalmasnak, és a védelem mögé bújtam. - Téged nem zavar, amit tesz?
Michael is csatlakozik, ugyanúgy Luke-kal szemközt megállva, az én pártomon.
- Luke, ezt már megdumáltuk. Mindennek eljön az ideje - szól bele Mike is.
- Ja, miután már kész háborús övezet lesz itt. De akkor csak megsúgom, Grace - fordul felém. - Késő lesz. Lehet már most az.
- Én... - kerestem a szavakat. Az agyam ezerrel kattogott, hogy valami olyan válasszal álljak elő, ami Luke-nak megfelelő lenne, és abbahagyja velem szemben ezt a viselkedést.
- Ebből nem értek semmit - vágja rá. - Nekem ezt így másfél év után, csak ne. Hihetetlen, hogy ti csak így simán újból beszéltek vele.
Crystal dühösen fújtatott egyet.
- Képzeld, én abban a másfél évben is beszéltem vele.
Úgy kaptam Crystal-re a tekintetem, mint aki egyből letámadná. Ezek után már csak az volt a gond, hogy Ash ott állt az ajtóban, és fültanúja lehetett ennek a mondatrésznek. Az ajkam elnyílt, és legszívesebben elástam volna magam jó mélyre. A tekintetében lévő csalódottság mellett ott volt az is, mintha számított volna erre. Nem lepődött meg, csak a tekintetét vezette el rólam, mint aki rám sem bírna többet nézni.
Megértem. Ő keresett, de nem talált meg, míg Crys leveleken keresztül tudhatott rólam mindent. De ezt Ash nem tudja.
- Hát, ez nem lehet igaz - nevet fel hitetlenkedve Luke. - Te is Michael? Elbeszélgettél ezzel a...
- Vigyázz a szádra! - Michael megszakítja a mondatát, és Luke elé lép. Nem láttam őket sokszor beszélni, mióta Michael megvédett és Luke kiviharzott a házból. Láttam közöttük is a feszültséget, és tudom, hogy erről is én tehetek. Ha Michael nem állna ennyire a védelmemre, amit nem tudom miért tesz, akkor nem lenne ennyire rossz a kapcsolatuk.
- Miért, mi lesz? - kérdez vissza, elmélyülten nézve Mike szemébe.
Aggódóan néztem Crys-re, aki az ajkát rágcsálva szorongatta Michael kezét, hogy higgadjon le. A mellkasuk már teljesen egymásnak feszült, és szinte egyszerre taszítottak egymáson, távolságot téve maguk közé.
Mit tettem!
- Jobb lesz, ha hazamész, és lenyugodsz. Majd, amikor normális leszel, akkor beszélhetünk.
- Ezt nézd meg, Grace - szól nekem Luke, nem eresztve Mike pillantását. - Eddig sosem voltunk ilyen helyzetben. De most neked köszönhetően elértük, hogy rosszban legyünk. Sosem történt még ilyen. So-ha-sem - néz most rám. - Annyi szarságot hoztál be ide, ami nem volt jelen sohasem. Amit mondtam szívességet, beláthatnád, hogy sokkal jobb azt választani.
Nyeltem egyet, ahogy Luke hátat fordítva nekem kiviharzott ismét a konyhából. Ash egy utolsó pillantást vetve rám, ez alkalommal Luke nyomába eredt. Calum tartózkodott, és tanácstalanul nézte a helyzetet. Michael és Crystal egyből felém fordultak, hogy ismét megnyugtassanak.
De ez alkalommal nem volt hatásos. Luke szavai, az előbbi szituáció, csak pont volt az i-re, és azt akartam tenni, amit mondott.
Nem akartam tovább rombolni a levegőt. Tönkretenni a barátságukat. Fájdalmat okozni neki. Teljes felfordulást kialakítani. Csak elmenni, és hagyni, hogy minden visszaálljon a régi kerékvágásba. Amikor még nem voltam itt.
- Majd lenyugszik, Grace. - Próbál nyugtatni ugyanazokkal a szavakkal Crys, amit mindig szokott használni Luke érzelemromboló kommunikációja után.
Csak egyet nem értett meg. Ez már késő volt.
[...]
Visszatérve a jelenbe. Anya miután látta, hogy reménytelennek mutatkozik minden próbálkozása, hogy megváltoztassa a véleményemet egyszerűen csak kirobogott a szobámból. Hallottam a hangját, nem is egyszer, hogy valakivel éppen telefonon tárgyal, de nem foglalkoztatott annyira, hogy megtudjam mit csinál.
A könnyeim patakzása nagy nehezen abbamaradt, így elvett az időmből az is valamennyit, hogy az arcomról próbáltam lekaparni a festéket. De miután úgy láttam, hogy a helyzetem nem lesz jobb akármilyen próbálkozás után, csak beletörődtem a dologba.
Van az a pillanat, amikor nincs tovább. Nézed a magad körül összegyülemlett rumlit, amit bárhogyan próbálsz eltakarítani, valahogy mindig ott marad a felfordulás.
Az én esetemben olyan a takarítás, hogy a semmibe veszem, a szőnyeg alá söpröm, és úgy teszek, mintha mi sem történt volna. Luke is megmondta, és rossz ismét szembesülni a ténnyel. De ez alkalommal már túlságosan igazi volt, és nem tudok normálisan hozzáállni a dologhoz.
A gyávaságom futtat a menekülésbe, ami szintén nem old meg semmit. Még ennyi szarság után sem vagyok képes beszélni mindarról, amiről kellene, hogy tudjanak azok az emberek, akiket a legközelebb érzek a szívemhez. Legyek bármennyire is ellenszenves a szemükben, nálam mindig egy különleges helyet fognak kapni.
Nem menekültem a sajnálatba, mert ott van az a momentum is, amikor egy sajnálom semmit sem ér. Kimondhatod ezt a szót, ismételgetheted végtelen időkig, nem hozza meg az eredményt. Azok a szavak kellenek ide, amik az igazságot vonják maguk után, és magyarázattal állnak elő a kérdőjelekre. Kellene belém az a bátorság, ami segít felnyitni az elmémet, és segít beszélni mindarról, amiről eddig nem beszéltem.
Gyáva vagy, Grace! És szánalmas - szól a tudatalattim. De ez vagyok én.
Hibát hibára vétek, és nem tanulok a leckéből, még ha le is vontam a lényeget.
A bőröndömmel szórakozva botorkáltam ki a szobából, mindenféle zajt csapva, amit el lehet képzelni. Az uber egy hangos dudálással jelzett, miszerint megérkezett, és készen áll arra, hogy fél tizenegykor még engem fuvarozzon.
Anya siet ki a konyha irányából, kezében szorítva a telefonját.
- Grace, kérlek, ne menj! Túl elhamarkodott ez a döntésed a nyakadba zúdult viszályok miatt. Pihenj egy kicsit rá.
- Anya, megmondtam, amit mondtam - sóhajtok fel, szomorúan nézve rám. Ő nem jöhet, mert szükségük van rá az esküvőn. Ő nem hagyja úgy cserben az embereket, ahogy én teszem. - Beugrok előtte Crys-ékhez és beszélek velük.
- De ne tedd ezt - kérlel könyörgő hangom.
Összepréseltem az ajkamat, a fejemet csóválva.
- Már döntöttem.
Kis nehézség után, ami az ízületeimben bujkáló fájdalom vált ki a bőrönd cipelése közben, eljutottam az ajtóig. Anya folyamatosan kérlelt, könyörgött, hogy várjak még egy napot. Beszéljek inkább a fiúkkal, vagy kérjem valaki segítségét, aki segít túltenni ezen az egészen.
Nem tudtam neki kit mondani, mert ez a valaki Ashton lenne.
Csak éppen ő is utál.
Szipogva léptem ki az ajtón, a kinti lámpa segített a közlekedésben. Igyekeztem kizárni a fejemben zengő zűrt, és anya állandó beszédjét. Nem lenne a legjobb, ha itt az utcán esnék össze, mert nem bírom tovább ezt az elviselhetetlen terhet, amit láthatatlanul cipelek.
A kocsiajtó csapódására felkaptam a fejem, és megtorpantam egyszerre. A zavar a szemeimben, a melegség a mellkasomban egyszerre kavarodott össze, minden érzésemet összeboronálva, amit érezni tudok ebben a pillanatban.
Az autónak dőlve Ashton személye állt előttem.