[2019.08.03. | 09:00]
- Te miért vagy még mindig pizsamában?
Anya csípőre tett kezekkel álldogált a szobaajtómban, a válaszomra várva. Talán a negyedik hívásnál döntött úgy, hogy megnézi mi van velem, ha már nem toltam ki hozzá a képemet. Ő már fitten, és készen vár az indulásra, de én még az ágyból sem másztam ki.
Ez határozottan az a nap lesz, amikor nem mozdulok ki a szobám falai közül. A fáradság ledöntött a lábamról, és sajgott mindenem, amit anyunak nem akartam elmondani, mert jönne az aggódó formájával, és akkor megállíthatatlan lesz.
- Ma itthon maradok, ha nem gond - válaszolok végül, az arcomat masszírozva.
- Jól vagy? Nagyon fáradnak tűnsz - jön hozzám közelebb. Már teljes aggodalom fogta el, amit pont kerülni szerettem volna. Mellém siet, a kezét a homlokomra nyomja. - Nagyon sokat tartózkodtál a napon az utóbbi hetekben, Grace.
- Hidd el, jól vagyok. Csak a szokásos fáradékonyság, ami megakadályozza, hogy valamit kezdjek magammal - magyarázkodom. - De így jól is jött ki, mert nem kell ott lennem Luke vadló tekintete előtt, meg nem kell Ash feszültségét éreznem.
- Kincsem, a sok stressz jön ki rajtad ennyi idő után. Nem gondolod, hogy rendezni kellene a dolgokat, hogy minden nyugodtabban teljen? - érdeklődik kedvesen.
Tudom, hogy nem akar nekem rosszat, mert mindig a legjobbat igyekszik a fejembe vésni, és tudom, hogy ez alkalommal is igaza van. De nincs a helyzetemben, és pont nem tudja azt érezni, amit a leginkább meg akarok vele értetni, hogy annak a következményét nem leszek képes elfogadni. Mondhatnám azt is, hogy a mostani helyzetünknél volt, és lesz is rosszabb.
Szeretnék, de nagyon szeretnék változtatni a dolgokon. Az utóbbi napokban mindig úgy indultam el a találkozókra, hogy na, most megteszem a lépést. Mire este ágyba bújok ott tartok, ahol ezelőtti nap. Sehol. Az agyam leblokkol, és csak tétlenül nézem azt, hogy a két srác tekintete vagy a semmibe vesz, vagy a pokolba kíván.
Luke már el sem jött tegnap, így jobbnak látom, ha szüneteltetem a szocializálódást.
- Tudod, hogy utána milyen nagy felfordulás fog keletkezni? - A takaróm varrását piszkálgattam, miközben az arcomra kiült a mellkasomban élő szomorúság. Amilyen könnyen ment a kezdetben, hogy próbálom nem kimutatni a valódi marcangoló érzéseimet, így két hónap után már teljesen feleslegesnek mutatkozik, hogy próbálkozzak még ezzel.
- Minél tovább húzod, annál nagyobb. És ezt te is tudod.
- Megmondanád Crys-nek és Mike-nak, hogy a héten nagyon ne számítsanak rám? Muszáj pihennem - terelem át a témát inkább.
Anya megcsóválja a fejét. Láthatólag még szeretne egyet s kettőt hozzászólni ehhez a megoldásomhoz, de ismer és tudja, hogy a saját fejem után megyek. Akár jó döntés akár nem. Általában mindig a rosszat cselekszem, de mindenki megszokhatta már.
- Értesíts minden órában a hogyléted felől, oké? - mutat rám fenyegetően. Azért nem szabad kérdésként felfognom, az amúgy kérdésként hangsúlyozott kijelentését, mert úgy kell lennie, ahogy ő mondja.
- Jó szórakozást.
Hagyom, hogy egy puszit nyomjon a fejemre, majd pár szóváltás után, teljesen magamra hagy. Valamennyivel nyugodtabb vagyok a ténnyel, hogy ma teljesen szabad vagyok. Habár tudom, hogy fogom kapni az üzeneteket, amik tele lesznek aggodalommal, amit megérek majd elcsitítani, de ennyi stressz elég is a mai napra.
Sikerült egy óra alatt annyit kezdenem magammal, hogy felöltöztem és reggeliztem, majd ott találtam magam a nappalim közepén a semmibe bámulva.
Az ember igényli az egyedüllétet, de nem mindegy, hogy mikor és miként. Ahogy itt álltam, a gondolataim teljesen átvették az irányítást a testem felett, és olyan szétszórtság lett körülöttem, hogy nem is tudtam hirtelen miként reagálni. Pedig csak egy helyben álltam, mégis belülről egy lavinaként elinduló fájdalom söpört át rajtam. Nem oktalanul éreztem magam ma ennyire gyengének, és már napokkal ezelőtt is megvolt az a kezdetleges bizsergés, amit sohasem akartam érezni. Mert nem a jó fajta bizsergés volt az, inkább egy olyan, amit nagyon el kellene kerülnöm, de ezt nem én szabályozom.
- Maradj erős, Grace - mondom összeszorított fogakkal magamnak. Ha minden a gondolataim szerint megy, akkor pár nap alatt ez elmúlik, és utána megint olyan semminek sem mondató érzéseim lesznek, mint ezelőtt.
A fájdalommal szórakozni nem a legjobb dolog. De nem akarom senkire sem a frászt hozni, mikor még én sem tudom, hogy mi történik velem pontosan. Annyi minden kivált belőlem fájdalmat, amiket nem tudok egy normális indokhoz kötni, amivel meg tudnám magyarázni a többieknek, hogy pontosan mi ez.
Amíg pedig én nem tudom, addig ők sem fogják tudni.
A lézengésemnek köszönhetően kikötöttem a vendégszobában, ami mondjuk még mindig tele van pakolva dobozokkal, amik szerintem örökre így maradnak, mert sohasem fogom őket kipakolni, ha anya nem áll a segítségemre.
Először összeráncolt szemöldökkel néztem körbe, hogy mégis miért jöttem ide, de aztán megpillantottam egy dobozt elkülönítve a többitől.
ASH EMLÉKEK - áll hatalmas betűkkel az oldalára írva.
Nem tudom, amikor ezt a dobozt összepakoltam miféle őrültség ment le a fejemben. Főleg, hogy magammal hoztam, és látható címkével elláttam, aminek most nem tudtam ellenállni. Képek, ajándékok, ruhák és egyéb cuccok, amik Ash-hez köthetők az életemben.
Mind ebben az óriási dobozban van.
Hogy jó döntés-e ezt most nekem megnézni? Abszolút nem. Meg fogom akadályozni ezt a lépésemet? Biztos, hogy nem. Készen állok a következményre? Határozottan nem.
Csak azért is megteszem? Már megtettem.
A ragasztást lehúzva róla egyből kiugrott belőle a tetejére nyomorgatott plüssmackó. Mosolyogva forgattam a kezeim között, beleszagoltam a "bundájába", ami régen Ash illatát őrizte, de már elpárolgott belőle. Ez volt az első ajándékom tőle, amit meg fogok őrizni, ameddig csak tehetem. Ezt követi Ash három pólója és egy pulcsija, amit szintén nem adok neki vissza. Egyrészt, mert már úgyis kinőtte, másrészt, régóta az enyém.
A fotóalbumoknál leálltam. Igen, többesszám, mert három is van. Hat év emléke, egy-egy kihagyással, de mégis ez a három album is kevés, mert az elmémben millió dolgot megőriztem, amit képen nem lehetett. A szívemmel játszadozom a mai napon, mert az ujjaim elkezdték fellapozni a képeket, ami hatására az összes emlék előtört belőlem, a fotóhoz tartozó történetekkel.
Az első kép már akkor elkészült, amikor először találkoztunk. Ethan készítette el, amit csak fél év után szereztem meg tőle. Ez a történet meg hosszú, így inkább hagytuk is Ethan-t. Maradjunk Ash-nél, és az első közös pillanatunknál. Jó nagy változáson átestünk az egyszer biztos.
Én rövid, agyonvasalt hajjal, sminktelen arccal, teli vigyorral az arcomon szorongattam Ash derekát, míg a másik kezemben a dobverői voltak. Ash hasonlóan, egy selyemkendővel a fején, teljesen kihúzva magát karolta át a vállam, felszegett állal, egy laza mosollyal az arcán nézett a kamerába.
2013 nyara.
A 5 Seconds of Summer ekkor még csak feltörekvőben volt, de Sydneyben már ismerték őket, és szívesen hívták el őket fellépésekre. Apa ekkora már eléggé befolyásos emberré vált itt Ausztráliában, és egy-egy amerikai ingázás között képes volt jótékonysági eseményeket rendezni. Egy ilyen rendezvény által kerültem Ashton Irwin karjaiba.
Emlékszem aznap épp alváshiánnyal küszködtem, és apa állandóan maga mellett akart tudni, hogy nehogy elvesszek az embertömegben. Én meg a húszéves fejemmel még képes voltam lázadni, és ellent mondani a parancsainak. Ezért meglógtam előle. Vagyis csak a backstage-et kezdtem felfedezni, hogy miket lehet itt megtalálni.
Apa egyszer pont megpillantott, majd a nevemet ismételgetve indult utánam. A kergetőzésünk juttatott el engem az öltözőkig, ahol már zavartan forgolódtam, hogy mégis hova bújjak el. Ekkor kinyílt egy ajtó mellettem, én pedig nem is gondolkodva tovább, az embert figyelembe sem véve, aki ki akart jönni, csak egyszerűen visszalökdöstem. Felháborodva vette ezt tudomásul, és mielőtt túl hangos lett volna a beszédje, teljesen a falnak préseltem és a szájára tettem a kezemet, hogy ne beszéljen.
- Grace! Grace! Merre vagy? - Apa hangja visszhangzott az egész folyosón. Az ajtó résnyire volt kinyitva, amin keresztül hallottam, ahogy a léptei elsietnek mellettünk.
A srác - aki Ashton volt - végül nyugton maradt, mert észlelhette, hogy bujkálok, de miután letisztult a légkör, az ujjait a csuklómra fonta, amivel felhívta a figyelmemet a testhelyzetünkre. A szemeibe néztem, ahogy lassan elhúzta a szája elől a kezemet, a mellkasunk teljesen egymásnak volt feszülve. Szólásra nyitottam a számat, de egy hang sem jött ki rajta, mert annyira elvarázsolta az elmémet a tekintete.
Ide most jöhet az a tipikus szerelem első látásra dolog, mindenféle nyállal és rózsaszín köddel. De azt a pillanatot nem tudom másképp leírni. Visszagondolva rá olyan, mintha egy euforikus állapotba estem volna, mert az egész álomszerűen hat vissza rám.
- Ne haragudj, csak... - ennyit tudtam elsőnek kibökni. Lassan hátráltam el tőle, egészen a szemközti falig, mert úgy éreztem a levegő teljesen összeszűkült a helyen. - Csak el kellett bújnom gyorsan.
- Mit vétettél? - Egy mosolyt kaptam. Semmi kiakadás, mert rátörtem vagy szó szerint erőszakkal bírtam a hallgatásra, csak úgy eltekintett fölötte. Egy gyönyörű mosolyt kaptam helyette.
- Gyerekes engedetlenség.
- Szóval nem fogadsz szót - bólint egy pillanatra félrenézve. Tisztában voltam vele, hogy csak a nevetését igyekezett eltakarni előlem, de akkor is láttam.
- Mondjuk úgy, hogy a saját fejem után megyek - javítom ki, a fejemet ingatva.
- Vagyis ismeretlenekre törsz rá, hogy menedéket adjanak.
Beljebb sétált, amit egy invitálásként vettem le, és pár lépés elejéig követtem. Felmértem hátulról, a fekete skinny nadrágjában, és az óriás trikójában, miáltal a bicepszei a szemem elé kerültek. Mondanom sem kell, teljesen lenyűgözött, a szemem előtt meg csak a dögös szó lebegett.
- Érzem a szarkazmust. És te jelen esetben életem megmentőjének számítasz - válaszoltam. - Szóval köszi, hogy hagytad magad visszahurcolni. - Küldtem felé egy mosolyt, amit egyből viszonzott.
- Ilyen sem fordult még elő velem, szóval eléggé meglepődtem. De szívesen - kacsintott rám. Ritkán szoktam elpirulni, vagy annyira hatása alá kerülni beszélgetéseknek, mint ahogy az Ash-sel történő kommunikációm során sikerült. Még tetszett is a dolog, így örömmel szobroztam az öltöző közepén, mikor simán le kellett volna lépnem.
Következőnek az ajtó hangos csapódással nyílt ki, mire ijedtemben a fal mögé bújtam, mert tartottam attól, hogy apa meghallotta a hangom és rám rontott.
A fiú ezt egy hatalmas kacagással jutalmazta.
- Ashton! Mit röhögsz te itt magadban? Megbolondultál, haver?
Nem is kell megemlítenem, hogy kikhez tartoztak ezek a mondatok, mert a banda többi embere csörtetett be. Az arcukon hatalmas döbbenettel, amikor engem is felfedeztek, és értelmetlen hablatyolásokba, majd ujjongásokba kezdtek, hogy a haverjuk egy csajjal maradt egyedül a szobába, aki elbújt mikor bejöttek.
- Srácok, ő Grace. Csak menedéket keresett, mert nem fogad szót az egyik szülőjének.
Meglepett, hogy a nevemet tudta, de aztán leesett, hogy apa ezt kiáltozta, így még az ország másik felében is meghallhatták.
- Már azt hittem rajongó - szomorodott el egy pillanat alatt az egyikük.
De aztán bemutatkoztak. Luke, Calum és Michael. Mindegyikük valami hülyeséget hozzátettek, és pluszban Ashton-t égették le előttem. Szóhoz sem tudtam jutni, annyira lazán viselkedtek, be nem állt a szájuk. Ash minden poénjánál rám nézett, és leste a reakciómat, hogy miként értékelem a személyiségét. Hát, megnyert.
- Ó, várjunk - esett le egy idő után a dolog. Többször körbenéztem az öltözőben. Hangszerek és rengeteg cucc hevert szanaszét. - Ti fellépők vagytok.
Nem is tudom, hogy mit gondoltam ott. A kulisszák mögött voltam, egy öltözőben, ahol a fellépők és egyéb riportereket szokták úgymond elszállásolni a rendezvény idejére.
Valami bekapcsolt az agyamban, hogy nekem nem kellene itt lennem, és hosszasan mentegetőzve fogtam menekülőre a dolgot. Tudtam, hogy apa a saját kezeivel ráncigált volna ki onnan, ha megtalál.
De amikor átléptem a küszöbön, Ash a kezem után nyúlt. Fel sem fogtam, hogy mit csinál, de mégis maradásra bírt még pár percig.
- Megnézed a fellépésünket? - kérdezte meg végezetül.
- Mindenképp - mosolyogtam rá. A kezeiben már ott voltak a dobverői, s ha jól emlékszem alig tíz percük volt vissza a kezdésig. - Valahol a színpad mögött leszek, apámmal az oldalamon. - Még a számat is elhúztam, mert nem úszhattam meg az újbóli találkozást vele.
- Utána még összefutunk? - kínosan vakargatta a fejét. Az arcán enyhe zavart fedeztem fel, amit nevetéssel próbált leplezni, és még a szavakba is belekeveredett. - Tudod, csakhogy... Hm... Beszélni vagy...
- Hát, az attól függ - szakítottam félbe, gondolkodó arcot felvéve. A lábaimmal előre-hátra dülöngéltem, és az ajkamat rágcsáltam. - Hogyha apa életben hagy, vagy... - Hatásszünetet tartva, a kezéből kivettem az egyik dobverőt, és hátráltam pár lépést. - Vagy, hogy vissza szeretnéd-e ezt még kapni.
Ezután elsétáltam, megnéztem a koncertet és végig a kezemben szorongattam azt a vacak botot. Úgy álltam a színpad mögött, hogy egyenest Ash-re láttam, és csodálattal néztem a dobolását, amit teljes átéléssel csinált.
Mivel látta, hogy ott állok, a végén odaszaladt hozzám. Teljesen kimelegedett, a trikóját foltok takarták, és a tincsei is vizesek voltak.
- Tudod, vannak dolgok, amik csak párban mutatnak jól. - Ezzel mondatával odaadott még egy dobverőt, így kettővel büszkélkedtem. Ott beszélgettünk, időközben Ethan elkészítette a képet, és ott tartottam, hogy valami eszméletlenül szép álomban ragadtam, amiből nem akartam felkelni.
De most inkább vissza a valóságba.
A dobozból elővettem a dobverőket, amiket az idő múlásával Ash-sel telefirkáltunk. Igen, még ez is megvan. Sohasem kérte vissza, én meg csak őrizgettem, mint egy kincset. Sosem doboltam vele, sőt, Ash soha nem tudott rávenni, hogy játsszak a hangszerén. Inkább csak néztem, ahogy ő beleéli magát a dologba.
A kapcsolatunk mondhatni simán ment. A kezdetben volt nehéz, hisz Ash nagyban turnézott, én nekem meg továbbra is ingáznom kellett két ország között, és szinte nem is láttuk egymást abban a fél évben. Mégis tartottuk a kapcsolatot, ha úgy sikerült bele-belecsöppentem egy-egy koncertjükbe, és beszélgettünk. Lehetett bármekkora időeltolódás közöttünk, mindig sort kerítettünk egy kis csevegésre, ami elindította az egész kapcsolatunkat.
Imádtuk, szerettük, csodáltuk, buzdítottuk egymást. Ott voltunk egymásnak, mikor óceánok választottak el minket, és az idő egyre nagyobb távolságot ölelt körbe, mióta nem láttuk egymást, de mi kitartottunk. Nem tudjuk, hogy s miként, de valahogy nem szűnt meg köztünk a dolog. Mint, ahogy Ash mondta; vannak dolgok, amik csak párban mutatnak jól.
Mi is egy ilyen páros dolog voltunk.
Apa alig bírta csitítani a hírportálokat, a rajongók megértek engem utálni, a világ nem tudta nyomon követni a történetünket, de mégis tökéletesen megvoltunk. Szerelmesen és boldogan, amit mindenkinek csak kívánni tudok.
- Hogyan is tudtam én ezt elbaszni? - motyogom oda magam elé, ahogy áttértem a következő albumra. A tekintetem homályosodik egyre jobban, az orrom folyik, és igyekszem a lehető legjobban tartani magam.
Ugye kétszer hagytam el Asht. Mind a kétszer fájdalmas volt, ami a szív összetörésével mutatkozott. Két évig voltunk együtt. Utána kezdődtek a rosszulléteim, amiket nem tudtam hova tenni. Megijedtem, és titokban tartottam. Orvosról orvosra jártam a szüleim segítségével, csakhogy felfedezzék bennem a bajt. Ashton a bandával ismételten turnén volt, így mindent meg tudtam magamnak tartani.
Az állapotom romlott, a felismerhető tünetek egyre inkább feltűntek az orvosoknak, míg végül a fájdalom annyira erős lett, hogy el kellett mennem rehabilitációra, ami több hónapig tartott.
Egy vacak telefonbeszélgetést szántam arra, hogy Ash-nek elmondjam, hogy el kell tűnöm egy kis időre. Nem értette, ahogy a mai napig nem tudja rá a magyarázatot, de nem tudott nekem segíteni. Több, mint fél évre tűntem el. Nem akartam ezt tenni, de az agyamban volt egy gomb, ami mindent kizárt a környezetemből, és csak magam akartam maradni. Nem akartam osztozkodni olyanon, amit nem értenek meg, és ha kértem volna, hogy ne sajnáljanak, ők akkor is megteszik. Nem szeretem a mai napig sem kimutatni a gyengeségemet, de ez a betegség meghozta azt a varázst, hogy mindig ellene legyek önmagamnak.
A szabadulásomkor az első utam egyből hozzá vezetett. Meg akartam neki magyarázni, de mégis, amikor ott álltam előtte a szavak elfogytak belőlem. Meg sem tudtam mukkanni. Ő pedig haragudott, a tekintetébe volt vésve a fájdalom és a hiány, amit nekem köszönhetett.
Sírással oldottam meg, ami nem is volt megoldás. De amennyire ramatyul éreztem magam, nem akartam semmi mást, csak visszakapni a közös múltunkat.
Az újbóli összejövetelünk első közös képe; egymás előtt állunk, nem érünk egymáshoz, de mélyen egymás szemeibe nézünk. Abban a tekintetben meg benne van minden. Minden igazi érzés, amit nem szűnünk meg egymás iránt érezni.
Ash megbocsátott. Nem érdemeltem meg, de megkaptam. Egy feltétellel; ha még egyszer nem fogom ezt megcsinálni vele. Nem lépek le minden magyarázat nélkül, majd kerülök újra a képbe, mint egy körforgás.
Hogy rontsd el a dolgokat Grace módra, első rész: tedd meg újra azt, amit megfogadtál, hogy nem fogsz.
Szerettem azt a szerelmet, amivel Ashton szeretett engem. A mai napig szeretem ezt a szerelmet, ahogy magát Ash-t is. Utálom azt a dolgot, amit gyűlöltem először megtenni, majd belementem egy második körbe is. Az érzéseim totál ellentétben állnak egymással, ezért ragadtam bele a semmibe, amikor mozdulatlan vagyok, és nem tudom az elmémet egy jobb irányba eltolni. Nem tudok egy magabiztos lépést sem tenni anélkül, hogy a fájdalom ne vegye át az irányítást a testem felett.
Nem akarok örökre titkolózni. Tudom, hogy anyának igaza van, hogyha tovább tolom a dolgot, a felfordulás végül akkora lesz, amit majd nem tudok kontrollálni. Tudom, hogy Ash reakciója egy olyan történet lesz, amihez nem mutatkozom elég erősnek, és olyan szinten bele fogok roskadni a fájdalomba, mint ahogy az életemmel való küzdelemnél tettem.
Vagy, mint ahogy most teszem. Az Ash emlékek utolsó pillanatát is fellapozva, ami egy csókos kép. Ebből nem is lehetne azt következtetni, hogy a mi történetünk ismét véget ért. Nem lehet azokra az arcokra azt mondani, hogy megszegem a fogadalmam. Nem tudhattuk, hogy ismét törésre áldozzuk magunkat.
Vagyis, hogy én tűzbe dobom mindenünket, mert megijedtem a visszaeséstől.
- Ha egy nap megszűnök szeretni téged, akkor tudd, hogy ez nem e világi nap lesz.
A legszebb dolog, amit Ash valaha írt nekem, amit az utolsó képünk hátuljára írt. Ki gondolta volna, hogy ez lesz? Hogy a szerelmet felváltatom a fájdalommal, amit nem tudunk legyőzni. Mert mindketten harcolunk az érzéseinkkel.
Nem vagyunk jól.
Ash nincs jól.
Nem vagyok jól, mert mielőtt még lehetőségem lenne valami jót tenni, visszacsöppenek egy ez előtti állapotba, ahonnan menekültem.
A fájdalmam azt mutatja, hogy nem vagyok jól. Sem testileg, sem lelkileg. Mert visszaestem.
[...]
ez nem tudom milyen egy rész lett.
ilyen visszaemlékezős, érzelgős,
de lényeges rész azt hiszem.
hétvégén megdoblak titeket még egy ashton könyvel (gimis love story)
remélem várjátok:)