"Add ide a kalapácsot, Jane."
Sóhajtottam és megkerestem az eszközt, odaadtam apának, aki elég instabilan állt a létrán a fallal szemben az előtérben. Általában nem mondanám, hogy veszélyes a létra harmadik fokán állni, de az apámról van.
Hunyorogva néztem és óvatosan adtam neki oda a eszközt a legnagyobb koncentráltsággal. A padlón ültem, állam a tenyeremben pihent.
Még mindig szobafogságban voltam. Egy hete.
Csak suliba és haza vezethettem, Lényegében a két hely, ahol lehettem egész héten az iskola é otthon, az egyetlen kitérőm egy McDonaldsba vezetett, ahol vettem egy sült krumplit és egy shaket.
Tudom, úgy hangzok, mint egy siránkozó tinédzser, de ez vagyok én, és nem érdekel. Csak visszaakartam kapni a kocsim, hogy el tudjak húzni ebből a dohos házból és messze lehessek az idegesítő szüleimtől.
"Rendben, add ide a képet rólunk a Empire State előtt."
Az orrom ráncoltam. "Utálom ezt a képet."
"Minden képet utálsz. Add ide kérlek."
Drámaian sóhajtottam és odaadtam neki a képkeretet, óvatosan a szögre akasztotta. Hátra hajolt kicsit és hunyorgatva kiegyenesítette a kémet.
"Tökéletes." Mondta, vigyorogva. Lemászott hozzám. "Szerencsédre van egy apád, aki jó a díszítésben."
"Milyen szerencse." Mondtam monoton hangon."
Figyelmen kívül hagyta a szarkazmusom, elővett egy újabb szöget a zsebéből és lelépett a létráról, hogy arrébb vigye.
"Visszakaphatom a kocsikulcsom?" Morogtam. "Egy hete volt. És nem tettem semmi rosszat."
Horkantott. Mi a helyzet azzal, hogy hamarabb lelépünk suliból és éjfél után jövünk haza? Még mindig nem tudjuk, hogy hol voltál."
"Mondtam, elmentem vezetni. Szükségem volt rá, hogy.... kitisztítsam a fejem."
"Ezt megtehetted volna suli után és haza jöhettél volna vacsora előtt."
"Mondta, hogy sajnálom, rendben?" Én csak..."
Félbeszakított,ahogy apa elkezdte beütni a szöget, de egy furcsa zaj visszhangzott- egy éles hang.
Mindketten a falat bámultuk.
"Mi a fene volt ez?" Ráncolta a homlokát apa.
"Talán eltaláltál egy gerendát." Mondtam.
"Nem, annak más a hangja." Letette a kalapácsot és fülét a falhoz nyomta, gyengéden megkopogtatta. Azután erősebben kopogott, ugyanaz a hang hallatszott, kivéve, hogy kicsit gyengébben, mint először.
"Ez üreges."
"Üreges?"
"Igen. Azt hiszem a maradékot a földszintre tesszük fel. Nos, van itt is egy pár..."
"Miért üreges?"
"Nem tudom, édesem. Talán csak egy halott hely. A házaknak vannak néha ilyenei, építészeti szempontból."
A falat bámultam "Hmm."
Apa lemászott a létráról és összeszedte a szerelő doboz tartalmát, felkapta a létrát. "Ne aggódj, van még sok fal, ahova feltehetjük ezeket. Találkozunk a földszinten és befejezzük ezeket."
Amit nem mondtam el neki, hogy érdekelt a fal, és valami nem stimmel a random üreggel az emeleti előtér közepén, amikor két szoba van az oldalán és egy nyitott tér középen.
Apa lesétált a földszintre a Star Wars zenéjét fütyörészve.
Felálltam, és a falhoz nyomtam a fülem, megkopogtattam, mint ahogy apa. Teljesen biztos, hogy üres volt és visszhangzott.
Tudtam, hogy a ház régi és ijesztő, de ez a legfurcsább eddig.
Hátraléptem és a falat néztem, megvizsgáltam a fürdő és a vendégszoba között teret. Úgy nézett ki, hogy éppen elfért egy ajtó a kettő között, összekötve őket. Kerestem bármiféle jelét a harmadik ajtónak, de nem találtam.
Elhatároztam, hogy egyetlen ember van akit meg kell kérdeznem.
-
"Jane, ez veszélyes. A szüleid bármikor bejöhetnek, te mondtad."
"Mióta aggódsz azért, hogy látnak? Több napja bemásztál az ablakomon és elbújtál a kocsi csomagtartójába."
Harry behúzta a nyakát, ahogy felmentünk a lépcsőn. "Igen, de nem mászkáltam a házadban, amikor nyitva volt."
Ránéztem.
Megforgatta szemeit. "Rendben, de nem akkor, amikor valaki itthon volt."
felvezettem a lépcsőn az előtérbe, megálltunk a két ajtó között.
"Oké, szóval egyik nap, apa képeket rakott fel és.."
"Aww ez te vagy?" Mutatott Harry a képre, amin három éves voltam.
Elpirultam, szememet forgattam és elütöttem kezét a képről. "Koncentrálj. Mint mondtam..'
"Nézd a pufók arcod, aranyos vagy." Gügyögött, köztem és a kép között váltogatta tekintetét. "Látom a hasonlóságot. Kinőtted a gyerekduciságot. Nos, nincs baba duciság, mert tizenhét éves vagy három helyett, de.."
"Fogd be Harry."
"Gyerünk, nézz magadra." Visszanézett a képre és nevetett.
"Az Isten szerelmére, tudnál figyelni rám?"
Felegyenesedett, visszafogta mosolyát. "Bocsi, folytasd."
Drámaian sóhajtottam, a falhoz fordultam.
"Apa próbált felfúrni egy képe a falra, de visszahangzott. Azt gondolta csak felesleges hely, de..." Vállat rándítottam.
Harry ugyanazt csinálta, mint én és apa, fülét a falra tette és megkopogtatta. Bólintott. "Határozottan üres."
Összefontam karjaim. "Tehát..?"
Üres tekintettel nézett rám. "Tehát mi?"
"Emlékszel, hogy lett volna bármi mögötte, amikor itt laktál?"
Visszafordult a falhoz, vizsgálgatta. Közelebb ment és végigfuttatta ujjait a tapétán, nem tudom miért, - nem képes érezni. Kíváncsian néztem őt, amint felnézett és lenézett az aljára és azután minden köztes helyet.
"Nem tudom." Mondta végül.
Őt néztem. "Hogy érted, hogy nem tudod?"
"Úgy értem, nem emlékszem semmire ezzel a fallal kapcsolatosan." állította határozottan. "Ismerősnek tűnik."
"Ismerős?"
"Mintha kapcsolatban lettem volna vele valahogy. Miért számít?"
Megrántottam a vállam. "Gondoltam furcsa, ez minden."
Horkantottam. "Nem." Mondtam. "Élve felemészt. Meg fogok őrülni."
Vállai remegtek a nevetéstől. "Nos, tudok egy rövid utat a temetőbe, ha akarsz egy kis friss levegőt és bulit a halottakkal."
Szemei kitágultak. "Ige, kérlek. Istenem, igen." Csak szükségem volt, hogy elmenjek a házból.
Harry nevetett, felegyenesedett. "Mire várunk akkor?"
-
Amikor Harry azt mondta, hogy "bulizunk a halottakkal", csak félig viccelt.
Sírkövek mentén vezetett végig, megmagyarázva, hogy amikor a temető kiürül néhány itt ragadt halott itt van.
Most, hajnal háromkor vasárnap, valószínűleg ilyen idő.
Szorosan Harry mögött sétáltam, figyeltem, ahogy más szellemek gyülekeznek. Csendesen beszélgettek egymással, a köveknek dőlve, mindannyiuk szemében az a szomorúság ült, mint Harryében.
"Ismered mindannyiukat?" Kérdeztem csendesen Harryt.
Bólintott, ahogy folytattuk utunkat. "Sokukat."
"Észre fogják venni, hogy én.... tudod."
"Nem, elég sápadt vagy ahhoz, hogy szellemnek tűnj, azt hiszem."
Rá bámultam. "Nem vagyok sápadt."
A nyelvére harapott, hogy visszafogja nevetését és vállba böktem mielőtt rájöttem volna, hogy semmit sem érzett.
Megálltunk a sírhelye előtt.
Nyugodj békében.
Minden alkalommal, amikor elolvasom a szívem megszakad egy kicsit Harryért.
"Délutánt, Harry."
Felnéztem a vékony hangra. Egy kislány, nem lehetett több, mint tizenkét éves, Harry sírköve mellett állt. Halvány szőke haja volt és szemei meleg karamell színűek voltak.
"Szia, Em." Üdvözölte Harryt. "Hogy vagy?"
Vállat rántott. "Rendben vagyok, azt hiszem." Tekintete rám esett. "Hogy keltél át?" Mondta.
"Tessék?" Kérdeztem.
"Azt kérdezte, hogy haltál meg." Mondta Harry vigyorogva.
"Ó, én nem..." Félbeszakított.
"Ő él." Fejezet be helyettem Harry.
Em szemöldöke felszaladt. "Él?"
"Ő egy barát." Mondta Harry. "Ő segít nekem."
Em mézszínű szemeiben felismerés csillogott. "Oh, biztosan Jane vagy." Arca kecses mosolyra húzódott.
Felhúzott szemöldökkel néztem Harryre.
Kényelmetlenül érezte magát.
"Tudod, Harry sokat beszél rólad." Folytatta Em és egy hajtincset a füle mögé tűrt. " Mondván, hogy te segítesz neki megtalálni a gyilkosát és így átkelhet. Nem is beszélve szomorú szemeiről."
"Elég, Em." Mondta Harry. "Menj innen."
"Ahogy kívánod." Dalolta Em és megfordulva elment tőlünk.
Olyan fiatal, de olyan bölcsességgel beszél. Azon töprengtem, hogy hogyan is hallhatott meg és miért ragadt a határon.
Megkérdeztem Harryt.
"Autó baleset." Válaszolta. "Az apukája vezetett. Magát hibáztatja a halála miatt és nem tud magánat megbocsátani mai napig. Ő csak akkor kellhet át, ha az apukája megbocsájt magának."
"De mi van, ha soha nem fog?"
"Akkor meg kell várnia, amíg meghal." Harry kezeit zsebébe csúsztatta. "Sok halott ragadt itt a megbocsájtásért, vagy annak a hiányáért. Legtöbbjük nem tud mit tenni, csak várni. Láthatatlanok azon emberek számára az elmúlt életükből, akiknek megbocsájtására van szükségük, így csak várhatnak."
"Akkor szerencsés vagy."
"Igen. Azzal kapcsolatosan, hogy mennyi ideje és milyen okból ragadhattam itt, egy kiutam van. A segítségeddel."
Néztem, ahogy Em az egyik magasabb sírkövön ült, a lábát lelógatta.
"Mióta ragadt itt?" Kérdeztem.
"Tíz éve," Válaszolt Harry. "Tíz éve, és az apja még mindig nem bocsájtott meg magának."
A szívem szakadt meg a lányért és az apjáért.
"Nos, mind ugyanazt akarjuk." Mondta Harry. "Mind az utóéletet akarjuk. Próbáltunk egymásnak segíteni, de nem működött. Neked kell egyedül befejezned a az utad." A távolba meredt, ellenséges érzelme futottak át szemén.
"Vagy egy élő személy segítségével." Felhúztam a egyik szemöldököm.
Lenézett rám, szája sarka megrándult, ahogy próbált nem mosolyogni. "Persze. Nem akartalak megkérdőjelezni."
Harry leült a fűbe, arra utalva, hogy üljek le mellé.
"Milyen a cél a határ között?" Kérdeztem, végig húztam kezeimet a füvön, mielőtt leültem.
"A beteljesülés," Válaszolt. "Egyszerűnek tűnik, de mindenkinek be kell teljesülnie, hogy a utóéletbe léphessen. Ez csak egy követelmény, azt hiszem."
"Senki sem teljesülhet teljesen, nem?"
"Ez több, mint beteljesülés. Jelenleg, a gyilkosod megtalálása." Vigyorgott. "De igazad van. Kisebb beteljesülés el van nézve, de néhányat be kell fejezni. Szóval ide küldtek, hogy befejezzük őket." Utalt a temetőben maradt halottakra.
"Szóval, ha egyszer megtalálod a gyilkosod, te, te csak.... eltűnsz?"
"Nem tudom pontosan. Nem tudom hova megyek, de tudom hogy jobb lesz, mint itt élni halottként."
"Élni halottként." Ismételtem meg. " Ellentétes fogalmak szerint oda kell jutnod."
"Ez igaz. Úgy értem, nem vagyok teljesen halott, mert még mindig a földön járok. Nem vagyok élő, mert egy üres testem van, gondolkodom, de nem lélegzem." Vállat rántott. "Halottan élni."
Ránéztem. A délutáni nap sugara ráragyogott, csillogást adva halvány bőrének. Kezeire támaszkodott, fehér felsőjét feltűrte könyökére. Lábai keresztben volta és az arca az ég felé nézett, ajkai halvány rózsaszínek voltak. Lágy szellő fújta sötét,göndör haját és láttam gödreinek megjelenését. Nem láttam még fiút, ilyen tisztán szeretni valónak.
"Általában tennék valami szarkasztikus megjegyzést, arra vonatkozóan, hogy csúnya dolog bámulni," Mondta hirtelen ezzel kiszakítva gondolataimból. "De nem bánom, ha te bámulsz." Végigmért félmosollyal arcán.
Gyorsan elnéztem róla. "Nem bámultalak." Morogtam.
"Oh, határozottan bámultál." Mondta, gödröcskéi megjelentek, ahogy rám mosolygott. "De mint mondtam, nem bánom."
Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: