*Pár héttel később, Ayumi szemszöge*
Végre június van. Ma van az utolsó tanítási nap a nyári szünet előtt. Osztályfőnöki órán ülök, aminek nemsokára vége. Ayato-sensei túl komolyan veszi a nyári szünetet és azt mondja, hogy majd szeptemberre várni fog egy beszámoló fogalmazást arról, hogy mit csináltunk a nyáron. 'Őszintén szólva utálom amikor ezt csinálja... Miért kéne azt neki leírni, hogy mit csinálunk majd a nyáron? A mi magánéletünk nem az ő dolga... Tsh!... Legyen már vége az órának.' Gondoltam magamban. Egyszer csak megszólalt az iskolacsengő.
- Jól van gyerekek! Mindenkinek kellemes szünetet és ne feledjétek majd a beszámolókat! - mondta Ayato-sensei.
- Értettük, Ayato-sensei! - mondta egyszerre az egész osztály, majd mindenki felállt és a cuccát felkapva elkezdett távozni az osztályteremből. Sóhajtottam, majd felkaptam a táskámat, amiben szinte semmi sem volt élelmen és vízen kívül, és odamentem a bátyushoz.
- Mehetünk? - kérdeztem fáradtan.
- Igen, menjünk... Viszlát, Ayato-sensei! - mondta a bátyus a tanárra pillantva, majd kiment a teremből.
- Viszlát, Ayato-sensei! - mondtam.
- Viszlát, Ayumi-san, Shunsuke-san! Szeretném ha megmondanák a szüleiknek, hogy beszélni szeretnék velük valamikor. - mondta Ayato-sensei, mire megálltam és feléje fordultam.
- Beszélni velük?... Valami rosszat tettünk volna? - kérdeztem meglepetten.
- Nem-nem! Semmi ilyesmiről nincs szó. Csak szeretnék velük elbeszélgetni. - mondta Ayato-sensei.
- Oh... Értem... Majd megmondom nekik, amikor hazaérnek. - mondtam.
- Köszönöm, Ayumi-san! - mondta Ayato-sensei. Bólintottam és mentem a bátyus után. Utolértem őt a kapu fele.
- Mit akart Ayato-sensei? - kérdezte Shun.
- Azt mondta, hogy beszélni akar Anyuval és Apuval. - feleltem.
- Tényleg?... Mit követtünk el? - kérdezte.
- Azt mondta, semmit. Csak beszélni szeretne velük. - vontam meg a vállam.
- Oh... De biztosan velünk kapcsolatban... Nézz oda. - mutatott a kapu fele. Ott állt Grimmjow, unottan a falnak támasztva a hátát, zsebre tett kezekkel. Nemuri is ott volt mellette.
- Grimmjow~!! - kiáltottam miközben feléje futottam. - Eljöttél! - mondtam boldogan miközben a nyakába ugrottam. Váratlanul értem, de időben kapcsolt és megtartott.
- Oi, Tökmag!! Ne csinálj ilyeneket! - morgott rám és letett, mire a mosoly az arcomról azonnal lekonyult.
- Gonosz~! Én sem foglak soha kedvesen köszönteni! - mondtam duzzogva és összefontam a karjaimat, majd elfordultam előle.
- Tsh! Ez mióta kedves? Ha valakire ráugrasz, az neked kedvesnek számít?! - háborodott fel Grimmjow.
- Az csak ne beszéljen, aki csak morgással képes más embereket köszönteni!! - háborodtam fel én is.
- Mi van?! Talán bajod van velem, Tökmag?! - morgott vissza ingerülten Grimmjow.
- Igen!! Talán bajod van vele?! - kiáltottam. Már egymás homlokát toltuk el a sajátunkkal és morogtunk a másikra.
- Ha befejeztétek, akár mehetnénk is. - szólalt meg Shun és elindultak Nemuri-val.
- Tsh! - csettintettünk egyszerre a nyelvünkkel, majd tisztes távolságban haladtunk egymás mellett miközben utánuk mentünk, vagyis legalább három méter volt köztünk. Ő zsebre tett kézzel, én összefont karokkal.
...
Végül túléltük a hazautat anélkül, hogy bármelyikünk előrántotta volna a kardját és vér folyt volna. Anyuék még nem voltak otthon, amit könnyen megállapítottunk. Bementünk és a bátyussal rögtön a szobánk felé mentünk, amint levettük a cipőnket. Elraktuk az iskolatáskánkat a szekrényünkbe, hogy legközelebb csak szeptemberben kelljen elővenni. Mindketten levettük az iskolai egyenruhánkat és elraktuk azokat is a szekrényünkbe. Otthoni ruhát vettünk fel és szinte egyszerre léptünk ki a szobánkból és mentünk le a földszintre. Nemuri és Grimmjow mindezalatt helyet foglaltak a kanapén. Az évek során feltűnt, hogy nincsen tévénk sehol sem. Gondoltam, hogy Anyuék anélkül is tökéletesen tudtak élni, így a bátyussal mi sem érezzük szükségesnek a meglétét. Bementem a konyhába és felraktam vizet forrni a teának. Mikor készen lettem a teával, bevittem a nappaliba a csészéket és letettem a kis asztalra. Nemuri és Shun csendben beszélgettek miközben a teájukat fogyasztották. Én és Grimmjow csak csöndben ültünk egymás mellett és nem szóltunk egymáshoz. Pár óra múlva egy kocsi hangját hallottuk meg kintről. Nem telt bele pár perc és Apu jött be az ajtón. Mikor bejött a nappaliba, meglepetten nézett minket.
- Szia, Apu! - köszöntem.
- Sziasztok. Hikari még nincs itthon? - kérdezte Apu.
- Nem... Furcsálltam is, hogy még nem volt itthon. - mondta Shun.
- Értem... - mondta Apu és elővette a telefonját. Gondolom Anyut hívta. Úgy egy percig csak várt, majd letette a telefont. - Nem veszi fel... - mondta.
- Tényleg?... Telepátiával nem tudsz vele beszélni? - kérdeztem.
- Nem. Nem reagál... Remélem, hogy épségben haza jön... Mindjárt elkészítem a vacsorát. - mondta Apu, de mielőtt felmehetett volna az emeletre, eszembe jutott valami.
- Várj, Apu! Ayato-sensei mondta, hogy szeretne majd veletek beszélni valamiről. - mondtam, mire felém fordult.
- Ayato-san?... Értem... Köszönöm, hogy szóltál. - mondta Apu, majd felment az emeletre.
...
Apu megcsinálta a vacsorát, majd nekiálltunk enni. Azután mindannyian leültünk a nappaliban és elfoglaltuk magunkat. Apu egy könyvet olvasott, mi négyen pedig beszélgettünk. Egyszer csak meghallottuk a bejárati ajtó nyitódását. Apu rögtön felpattant a fotelből és az előszobába sietett.
- Hikari! - hallottuk meg Apu aggódó hangját és a következő pillanatban olyan hangot hallottunk, mintha valami nehéz zuhant volna a padlóra. Gyorsan az előszobába mentünk. Apu a padlón térdelt és tartotta Anyu felsőtestét, aki pedig mellette eszméletlenül feküdt.
- Anyu! - kiáltottuk egyszerre Shunsuke-vel és letérdeltünk melléjük.
- Mi baja van Anyunak? - kérdeztem idegesen.
- Nyugodj meg, Húgi! - próbált nyugtatni Shunsuke.
- Semmi baj, gyerekek! Nyugodjatok meg. Édesanyátok csak kimerült. - mondta Apu, mire mindketten elhallgattunk és feléje fordultunk. - Nyugodjatok meg... Hikari rendben lesz. Csak egy kicsit túlhajszolta magát. Felviszem a szobánkba. Lehetőleg ne hangoskodjatok és minél hamarabb menjetek ti is aludni. - mondta Apu és felemelte Anyut, majd fel ment az emeletre. Csendben követtük tekintettünkkel, ahogy eltűnik a szemünk elől.
...
*Pár órával később, Aizen szemszöge*
Hikari-t megfürdettem, hálóingbe öltöztettem és az ágyba fektettem. A Hold fénye világítja be a szobát. Itt fekszem mellette és szemmel tartom már órák óta. Nem merem levenni róla a szemem egy másodpercre sem. 'Amilyen állapotban hazajött, nem szabad levennem róla a szemem. Nem tudhatom, hogy bármi történni fog-e vele... Nem akarom, hogy bármi baja essen...' Gondoltam magamban. Hikari békésen aludt mellettem és látszólag már rendben volt. Egyszer csak elkezdett mocorogni és lassan kinyitotta tengerkék szemeit. Felém fordult, mire tekintetünk találkozott.
- Sousuke... - mondta halkan.
- Szia, Hikari... Jobban vagy már? - kérdeztem.
- Igen... De te mit csinálsz? Pihenned kell és holnap dolgozni mész. - mondta Hikari.
- Akkor megyek be dolgozni, amikor én akarok. És a te egészséged ezerszer fontosabb, mint a munkám... Mondd el, hogy mi történt. - mondtam. Halkan sóhajtott, majd közelebb bújt hozzám. Átkaroltam és elkezdtem fejét simogatni.
- Nem történt semmi komoly... Éppen szünetem volt amikor hirtelen nagyon erőtlennek és álmosnak éreztem magam és elájultam. A kollégám hangjára ébredtem fel. Azt mondta, hogy már egy jó ideje aludtam és hogy órák óta próbált felkelteni... Úgy döntöttem, hogy bepótlom az elaludt órákat. Ezért értem haza olyan későn... - mondta Hikari.
- Értem... - mondtam halkan.
- Máskor is éreztem ezt. - mondta váratlanul Hikari.
- Valóban?... Mikor? - kérdeztem.
- Hát... - kezdte halkan. - Emlékszel még a Lélek Palotában tett látogatásunkra?... Amikor összevesztünk?... Amikor ráültem a Lelkek Trónjára, ugyanezt éreztem... Akkor is nehezen tudtatok engem felébreszteni... - mondta Hikari.
- Valóban... Már emlékszem... - mondtam halkan.
- Sousuke... - kezdte Hikari halkan és éreztem a hangjában az aggodalmat. - Gondolod, hogy ez...? - hagyta befejezetlenül a kérdést és arcát a mellkasomba fúrta.
- Lehetséges... Magam sem tudom... Megkérem majd Ichibei-t, hogy nézzen utána a palota könyvtárában... Biztosan vannak ilyen feljegyzések az előző Lélek Uralkodó kapcsán... Egyébként Ayato-san beszélni szeretne velünk. - mondtam.
- Tényleg?... Mit csináltak a gyerekek? - kérdezte.
- Nem tudom, nem kérdeztem... De biztos, hogy nem velük kapcsolatos. - mondtam.
- Lehet, hogy ezzel kapcsolatban akar velünk beszélni? - kérdezte Hikari.
- Meglehet... De most inkább aludj. Miután beszéltünk Ayato-sannal, elmegyünk Hawaii-ra és akkor rendesen kipihenheted magad. - mondtam.
- Rendben... Jó éjt, Sousuke... - mondta Hikari.
- Jó éjt, Hikari... - mondtam halkan, adtam egy csókot a feje tetejére és becsuktam a szemem miközben szorosan a karjaim közt tartottam őt.
...
*Másnap, az iskolában, Aizen szemszöge*
Ahogyan azt tegnap megbeszéltük, elmentünk az iskolába Ayato-sanhoz. Az iskolában csak a tanárok tartózkodtak, mivel a diákoknak most szünet van. Ahogy haladtunk végig a folyosókon, találkoztunk Ayumi és Shunsuke néhány tanárával. Jó volt tőlük hallani, hogy a gyerekek jól teljesítenek. Végül megérkeztünk Ayato-san tanárijához. Furcsálltam, hogy neki van sajátja, mivel a többi tanár egy szobában van. Megálltunk az ajtó előtt és bekopogtam.
- Tessék. - hallottuk meg bentről a hangját, mire bementünk.
- Oh, örülök, hogy végre itt vannak, Felségek. - mondta Ayato-san az asztala mögül.
- Kérlek, ne szólíts így minket. Főleg ne nyilvános helyen, ahol bárki meghallhat. - mondta Hikari.
- Oh, értettem. Bocsánat, Hikari-san. - mondta Ayato-san. Ayato-san egy teljesen normális tanárnak kinéző személy. Rövid, fekete haja van és szintén fekete szemei. Még szemüveget is hord. Magas és a testalkata normális. Senki nem nézné ki belőle, hogy látja a szellemeket. Helyet foglaltunk az asztala előtt lévő két székben.
- Hallottuk a gyerekektől, hogy beszélni szeretne velünk... Miről lenne szó, Ayato-san? - kérdeztem.
- Önökről és a trónörökösökről szerettem volna beszélni Önökkel... - kezdte Ayato-san. Hikari-val egymásra néztünk, majd feléje fordultunk. - Ugyebár mikor két éve a gyerekek az én osztályomba kerültek, rögtön feltűnt, hogy nem átlagosak, mivel én képes vagyok látni a szellemeket és érzékelni a hatalmas szellemi erővel rendelkezőket... Amint megemlítettem ezt Önöknek, elmondtak mindent a Shinigami-któl kezdve egészen a Lélek Uralkodóig... És ugyebár a Lélek Uralkodónak egyszer el kell foglalnia a Lelkek Trónját, hogy fenntarthassa a világegyensúlyt... Azt szeretném megkérdezni, hogy mikor szándékozzák elfoglalni a Lelkek Trónját? - kérdezte Ayato-san komoly hangnemben. Szavai hallatán lesokkoltunk.
- Uhm... Talán valami rosszat mondtam? - kérdezte.
- Istenem... - mondta Hikari halkan, miközben a szája elé tette a kezét és küszködött a könnyeivel. - Miért kell ennek így lennie?... - kérdezte halkan miközben törölgette az előtörő könnyeit.
- Hikari... - szólítottam meg halkan, miközben nyugtatóan a combját simogattam.
- Nagyon sajnálom! Nem akartam megbántani Önöket! - mondta Ayato-san.
- Semmi baj. Csak nem rég gondolkoztunk el ezen mi is és Hikari elég rosszul viseli az ilyet... Minél hamarabb több információt kell megtudnunk erről. - mondtam.
- Huh? Ezt hogy érti, Sousuke-san? - kérdezte Ayato-san.
- Elkezdődött a visszaszámlálás... A jelei megmutatkoztak nemrég... Ezek nemsokára gyakoribbak és súlyosabbak lesznek... Nem tudjuk, hogy mikor jön el az ideje, de minél hamarabb meg szeretnénk tudni, hogy tudjuk, mennyi ideig leszünk még itt. - mondtam.
- Értem... Még van valami, amit meg szeretnék említeni. - mondta Ayato-san.
- Mi lenne az? - néztem rá kíváncsian.
- Ayumi-ról és Shunsuke-ről lenne szó... Mondták nekem nemrég, hogy szeretnék az Önök munkáját folytatni. Shunsuke majd a cégét szeretné átvenni, Ayumi pedig Hikari-san munkahelyén szeretne majd dolgozni... Mint tudjuk, mindkettő eléréséhez komoly egyetemeket kell kijárni... Mindketten nagyon jók és kitűnnek a tömegből, mármint a jó értelemben. Ezért az iskolavezetőséggel úgy döntöttünk, hogy mindketten ösztöndíjat kapnak, amíg szükséges lesz nekik és el nem végzik az egyetemeket. - mondta Ayato-san, mire mindketten meglepődtünk.
- Tényleg?... Ez nagyon kedves és... Nagyon szépen köszönjük, Ayato-san. - mondta Hikari.
- Ugyan, nincs mit. A gyerekeik érdeme. - mondta Ayato-san egy mosollyal az arcán.
- De azért mi még megköszönjük... Akkor mi most távoznánk. - mondtam és felálltam a székemből, Hikari-val együtt.
- Rendben. Köszönöm, hogy eljöttek. - mondta Ayato-san.
- Mi is... Amikor majd eljön az idő, biztosan fogunk még találkozni. Viszlát, Ayato-san. - mondta Hikari.
- Értettem. Viszlát, Felségek. - mondta Ayato-san. Hikari-val bólintottunk, majd elhagytuk a helyiséget. Elhagytuk az iskola területét és hazaindultunk.
...
Amint hazaértünk és éppen, hogy fellélegezhettünk, a gyerekek azonnal letámadtak minket az előszobában.
- Na, mit mondott Ayato-sensei? - kérdezte Ayumi.
- Mit követtünk el? - kérdezte Shunsuke.
- Nyugalom, Angyalok. Nem követtetek el semmit. - mondta Hikari.
- De kár. - jegyezte meg Shunsuke.
- Akkor miről volt szó? - kérdezte kíváncsian Ayumi.
- Ayato-san azt mondta, hogy a kitűnő eredményeitekért ösztöndíjat kaptok, mivel tudják, hogy egyetemre szeretnétek menni! - mondta Hikari boldogan.
- Oh... - kezdték a gyerekek kissé lehangoltan. - Értem... - mondták.
- Mi az? Talán nem örültök neki? - kérdezte Hikari.
- De... - kezdte Ayumi. - Csak arra számítottunk, hogy valami sokkal nagyobb dolog miatt kellett beszélnetek... - mondta.
- Nem volt szó még valami másról is? - kérdezte Shunsuke. Mielőtt Hikari megszólalhatott volna, megelőztem és egy-egy kezemet a gyerekek vállára tettem.
- Nem. Ayato-san csak rólatok beszélt. - kezdtem. - Boldogan elmondta, hogy milyen jók vagytok és a többi tanár is jó véleménnyel volt rólatok... Gondolom Ayato-san azért nem mondta el ezt nektek, mert úgy érezte, hogy ezt tőlünk kell megtudnotok... Nagyon büszkék vagyunk rátok. - mondtam egy mosollyal az arcomon. Látszólag elfogadták a szavaimat.
- Köszönjük! - mondták. Ayumi megölelt engem, miközben Shunsuke pedig Hikari-t.
- Mi is olyan jók és sikeresek leszünk, mint ti! - mondta Ayumi.
- Úgy van! Még túl is fogunk titeket szárnyalni. - mondta Shunsuke. Halkan kuncogtam szavaikon.
- Abban biztosak vagyunk. - kuncogott Hikari is. A gyerekek elengedtek minket.
- Mi olyan vicces? - kérdezték értetlenül.
- Semmi... Tényleg semmi. - kezdte Hikari. - Nekiállok az ebéd elkészítéséhez. Ki éhes? - kérdezte.
- Mi! - emelték fel a kezüket a gyerekek.
- És ki segít, hogy hamarabb kész legyen? - folytatta tovább Hikari.
- Mi! - mondták, majd mindhárman a konyhába mentek. És csak álltam ott és elmosolyodtam.
- Mintha csak téged látnálak három különböző testben, Hikari... - mondtam halkan.
...
*Még aznap este, Aizen szemszöge*
Már éjszaka van. Hikari-val itt fekszünk az ágyban és a plafont bámuljuk. Érezzük egymáson, hogy mindketten mondani akarunk valamit, de nem merünk megszólalni. Valószínűleg mindkettőnknek ugyan az jár a fejében. Egyszer csak Hikari törte meg a hatalmas csendet.
- Miért...? - kezdte halkan. - Miért nem mondtad el nekik az igazat? - kérdezte.
- Azért, mert még egyikünk sem áll készen rá... Sem mi, hogy elmondjuk nekik,... Sem ők, hogy megtudják... Várnunk kell még vele. - feleltem.
- Értem... Akkor ez már biztos... Nem akarom ezt... - mondta Hikari halkan.
- Én sem, hidd el... De nem tehetünk mást... Te sem szeretnéd másokra bízni ezt, hogy ők végezzék el ezt, nem?... Ez a mi kötelességünk... Ki találunk valamit, hogy enyhítsünk rajta... - mondtam halkan.
- Remélem is... Nem akarom, hogy a gyerekek miattunk szenvedjenek. - mondta Hikari miközben felém fordult. Feléje fordultam, magamhoz húztam őt és szorosan átöleltem.
- Minden rendbe jön, Őfelsége... - mondtam halkan, majd adtam egy csókot a feje tetejére.
- Igazad van Őfelsége... Mielőtt ez bekövetkezne,... érzem, hogy nem egy embert kell majd meglátogatnunk... Szeretnék egy-két embertől majd kérni valamit... - mondta Hikari.
- Igen... Nekem is lesz egy-két szavam feléjük... De most inkább aludjunk... - mondtam álmosan.
- Rendben... Jó éjt, Őfelsége... - mondta Hikari és ásított egyet.
- Jó éjt, Őfelsége... - mondtam halkan és becsuktam a szemem.
'Remélem, hogy még van időnk mielőtt...'
"Mielőtt örök álmunk elkezdődik."
---
Helló! Kipréseltem magamból a folytatást. Remélem, tetszett... Fontos közlendőm van... Gondolom, érzitek már azt, hogy a könyv vége felé járunk már... Megerősítem, hogy igen... Mivel mostanában elég kaotikus az állapotom, úgy döntöttem, hogy azt a pár részt, ami még hátra van, szeretném egyben megírni, és majd publikálom a részeket... A Last Chapter-hez még egy fanart-ot is terveztem, amit digitálisan akarok elkészíteni, és az is rengeteg munka lesz... Szóval, kérlek, legyetek türelmesek. :)