*Ayumi szemszöge*
Amint megérkeztünk Soul Society-be, a bátyussal egyből a 4. osztaghoz rohantunk a teljes sebességgel, amit jelenlegi állapotunkban el tudtunk érni. De még így is kilométerekkel hagytuk le a többieket. A 4. osztag belülről úgy nézett ki, mint egy kórház, bár ezen senki sem csodálkozna. Amint megérkeztünk, egyetlen dolog tűnt fel azonnal. 'Nem érzem őket...' Gondoltam magamban. Shunsuke-vel váltottunk egy sokatmondó pillantást, majd elindultunk Kotetsu-sanhoz. Az egyik folyosón egy kórterem előtt beszélt egy Shinigami-val.
- Kotetsu-san! - szólítottam meg miközben feléje mentünk. Észre vettek minket, a Shinigami meghajolt, majd elment.
- Üdv, Ayumi-san, Shunsuke-san! - köszönt Kotetsu-san amikor odaértünk.
- Üdv! Beszélni szeretett volna velünk, igaz? - kérdeztem.
- Oh, igen-igen!... V-Valóban beszélni szeretnék veletek... Hogy vagytok? Egészségesek vagytok? Nem fáj semmitek? - kérdezte Kotetsu-san kissé idegesen.
- Kérlek, Kotetsu-san... - kezdte Kisuke-san, mivel már utolértek minket. - Tudod, hogy miről akarnak hallani... Csak tőled hajlandóak megtudni... - mondta Kisuke-san, mire Kotetsu-san ránk nézett. A tekintete szomorú volt. Lehajtotta a fejét, sóhajtott, majd újra felemelte. Kerülte a tekintetünket.
- Tudom... Tisztában vagyok vele, hogy jelen helyzetben a saját állapotuk érdekli őket a legkevésbé... Nekik most Hikari-san és Sousuke-san állapota a legfontosabb... Már vagy 17 éve annak, hogy kapitány lettem... De amikor ilyen dolgokra kerül a sor, nem érzem magam kapitánynak... Úgy érzem, hogy nem vagyok a feladatnak megfelelő... Ez most sincsen másképp... Egyszerűen nem érzem magam alkalmasnak arra, hogy elmondjam... De mivel én vagyok az, aki felelősséget vállal értük, ezért nekem kell elmondanom, hogy mi a jelenlegi helyzet... - mondta, majd felénk fordult. - Gyertek velem... - mondta, lassan megfordult és elindult a folyosón.
A bátyussal követtük nyomunkban a másik néggyel. Mentünk egy ideig, majd Kotetsu-san megállt egy kórteremnél, amibe nem láthattunk be.
- Gondolom feltűnt nektek, hogy nem érzitek a szüleitek reiatsu-ját, mikor megérkeztetek. - mondta Kotetsu-san, majd a tenyerét az ajtóra tette. Egy akadály jelent meg, ami pár pillanattal később meg is semmisült. Miután megsemmisült, azonnal megéreztem Anyu és Apu reiatsu-ját a szobából. Már éppen be akartam volna menni, amikor Kotetsu-san megszólalt.
- Mielőtt bemennétek,... - kezdte, mire megálltunk. - Szeretném, ha meghallgatnátok... Gondolom, tudjátok, hogy Hikari-san és Sousuke-san milyen sérüléseket szenvedtek el és azt is, hogy milyen súlyosak... Jelenleg mindketten eszméletlenek... Kétségtelen, hogy Hikari-san magához fog térni és fel is fog gyógyulni a sérüléseiből... Hála Sousuke-sannak... Megállapítottuk, hogy amíg abban a világban voltak, Sousuke-san folyamatosan gyógyította Hikari-sant a megmaradt reiatsu-jával, így életben tartotta őt... Egyszóval édesanyátok jól lesz... De... Ami Sousuke-sant illeti... Az ő sérülése valamely szinten azonos súlyossággal bírt, mint Hikari-sané, de más szempontból pedig sokkal súlyosabb volt... Ahhoz, hogy megmentse Hikari-sant, Sousuke-san minden reiatsu-ját és életerejét feláldozta... Nem egyszer kellett őt újraéleszteni, mert az életjeleni hihetetlenül alacsonyak voltak... Elképesztően gyenge a szervezete... Ha hasonlítanom kéne, nagyjából egy újszülött szintjén van, nem sokkal felette... Attól tartok, kétséges az, hog valaha is magához térjen... Rajta a mi képességeink többet már nem segíthetnek, és Tenjiirou-san vizét nem bírná ki a szervezete... Rajta már csak a csoda segíthet... Nagyon sajnálom... - mondta Kotetsu-san, majd mélyen meghajolt előttünk. Ahogy végig hallgattam a beszédét, lesokkoltam. Megszűnt körülöttem a világ, a fülem sípolt. Arra az időre el is felejtettem, hogy hogyan kell levegőt venni.
- Tényleg nagyon sajnálom! - mondta Kotetsu-san, ezzel visszahozva engem ebbe a világba.
Pár másodpercig néztem őt, majd gyorsan az ajtóhoz mentem és majdnem kitörtem, amikor kinyitottam és bementem. Odabent félig-meddig sötét volt. Nem hallottam mást, csak a gépek hangját. Pittyegés. Az üteme összevissza volt, így arra következtettem, hogy két gép van. A langyos szellő lengette a fekete függönyt az egyetlen, nyitott ablakon. Fény szűrődött be a szobába, ezzel jobb belátást adva a szobában lévő dolgokra. Megláttam a pittyegéseket kiadó gépeket és a hozzájuk kötött személyeket. Két ágy volt egymás mellett úgy másfél méterre egymástól. Anyu feküdt a hozzám közelibben, Apu pedig a másikban. Mindketten gondosan betakarva. Anyu csak egy szívritmus-figyelőhöz volt hozzákötve. Apu viszont egy lélegeztető géphez is, száján a maszkkal. Ahogy néztem őket, éreztem, hogy elerednek a könnyeim. Minél tovább néztem őket, a fájdalom és a súly annál nagyobb lett a mellkasomban. Apura néztem és eszembe jutottak Kotetsu-san előbbi szavai.
- Áááá!!! - felkiáltottam fájdalmamban és odamentem Apu ágyához. Térdre rogytam, megfogtam a kezét és hangosan sírtam.
*Shunsuke szemszöge*
'Apa nem fog soha magához térni?' Gondoltam magamban amikor megláttam az említettet. Ayumi mellette térdelt a kezét fogva és sírt. Mozdulatlanul álltam és csak néztem őket. Nem tudtam, hogy mit tegyek most. Egyszerűen lefagytam. Ahogy Ayumi-t néztem, úgy éreztem, hogy lassan én is elveszítem a kontrollt. A többiek is bejöttek a szobába, de rögtön meg is álltak. Odamentem Ayumi-hoz, letérdeltem melléje és a hátára tettem a kezem. Váratlanul felém fordult és szorosan átölelt. Visszaöleltem és a hátát simogattam, miközben ő még mindig sírt.
- Nyugodj meg, Ayumi... Semmi baj... Minden rendben lesz... - mondtam, próbálva lenyugtatni őt.
- Nem!... Semmi nem lesz rendben!... Hallottad... Már nem fog soha... - mondta volna végig, de újra elkezdett sírni.
- Igen, hallottam... De ne aggódj... Kitaláljuk, hogyan segítsünk rajta... Ígérem, kitalálok valamit... - mondtam, mire lassan abbahagyta a sírást és eltolt magától annyira, hogy rám tudjon nézni.
- Megígéred?... - kérdezte.
- Persze... Soha nem hagynám cserben a családomat. - mondtam.
...
Miután Ayumi lenyugodott, ott maradt Anyu és Apu mellett. Én meg elindultam sétálni Seireitei utcáin, hogy gondolkozzak. Nagyjából tizenegy óra körül volt az idő. Kevés emberrel találkoztam, mivel sokan az osztagok épületeinek helyreállításán dolgoztak. Nem tudtam igazán, hogy mit is érezzek most. Forrt bennem a düh annyira, hogy alig bírtam visszatartani. Úgy döntöttem, hogy elmegyek egy elhagyatott helyre, ahol kitombolhatom magam. Messze Seireitei és Rukongai elhelyezkedésétől megtaláltam, amit kerestem. Egy kopár hely. Látszott rajta, hogy régen itt harcok dúltak. Elrepített hegyek, reiatsu-vájta hatalmas mélyedések. Találtam egy elképesztően nagy krátert, amit egy vékony, de hihetetlenül mély szakadék metszett el keresztben. Megálltam nem messze a szakadéktól. Kíváncsivá tett ez a hely. Féltérdre ereszkedtem, letettem a kezem a talajra és becsuktam a szemem. Koncentráltam. Az erőmmel átvizsgáltam a helyet háromszáz méteres körzetben, kutatva reiatsu-maradványok után. Kiterjesztettem a reiatsu-mat a talajban. Végül megéreztem két reiatsu-t és kinyitottam a szemem.
- Ezek a reiatsu-k... Ichigo és Apa? - kérdeztem halkan magamtól. Váratlanul egy ismerős reiatsu-t éreztem meg a hátam mögött.
- Úgy van. - hallottam meg Ichigo hangját és feléje fordultam. - Közel húsz éve és ez a hely mit sem változott... Csodálkozom, hogy egykoron Hikari miért nem hozta ezt is helyre... - mondta Ichigo. Nem válaszoltam, helyette oldalra néztem.
- Itt történt. - kezdte, mire feléje fordultam. - Itt küzdöttem meg Sousuke-vel... Lassan húsz éve... Egyikünk sem nyert mivel Urahara-san győzött azzal, hogy elzárta őt... Belegondolva kissé igazságtalan... Legalábbis Sousuke így gondolhatta akkoriban... Gondolom még nem mondtad el Ayumi-nak, igaz? - kérdezte Ichigo.
- Valóban nem... Nem akarom még ezzel is terhelni... Így is éppen elég neki az, ami van... És még előttünk van a Zenno-val bekövetkező harc is... Teljesen szét vagyunk csúszva... Fogalmam sincs, hogy mi lesz ebből az egészből... - mondtam.
- Ugyan, ne aggódj!... Zenno olyan, mint Yhwach... Ha sikerült őt legyőznünk, akkor Zenno-t is letudjuk! - mondta Ichigo.
- De Yhwach nem rendelkezett a Lélek Uralkodó erejével, Zenno pedig igen... - mondtam. Úgy fél percig csendben volt, majd megszólalt.
- Hikari még régebben megmondta, hogy abban a jövőben, ahol ő nem létezett volna, Yhwach birtokolta a Lélek Uralkodó erejét, és úgy is győztünk volna Sousuke segítségével... Szóval kettőtöknek simán sikerülne legyőzni Zenno-t! - mondta Ichigo.
- Az majd eldől... - mondtam halkan. Sóhajtott.
- Visszamegyek a többiekhez. Gyere te is ha majd úgy látod... - mondta Ichigo és Shunpo-val eltűnt.
Egy ideig ott ültem és gondolkodtam. "Elképesztően gyenge a szervezete..." "Rajta a mi képességeink többet már nem segíthetnek, és Tenjiirou-san vizét nem bírná ki a szervezete..." 'Ha azzal van a probléma, hogy a szervezete nagyon gyenge, akkor... csak fokozatosan fel kell azt erősíteni, annyira, hogy Tenjiirou-san vizét kibírja... Aztán remélhetőleg magához tér... De Kotetsu-san azt mondta, hogy ők már nem képesek rajta segíteni... Vagyis... Csak kell találnunk egy olyan gyógyítási módot, ami jobb, mint a 4. osztagé, de nem olyan veszélyes, mint Tenjiirou-san vize...' "Megállapítottuk, hogy amíg abban a világban voltak, Sousuke-san folyamatosan gyógyította Hikari-sant a megmaradt reiatsu-jával, így életben tartotta őt..." "Ahhoz, hogy megmentse Hikari-sant, Sousuke-san minden reiatsu-ját és életerejét feláldozta..." 'Ha mi is átadnánk neki valamennyit a reiatsu-nkból, akkor talán... Nem! Nem sikerülne! Lehet, hogy belehalna a művelet közben, mert a szervezete nem bírná ki!... Nem kockáztathatok!... A fenébe is!... Nincs semmilyen módszer, amivel segíthetek rajta?!' Gondoltam magamban miközben lehajtott fejjel befogtam a füleimet, és becsuktam a szemem. Már a könnyeimmel küszködtem, amikor megéreztem valaki kezét a kezeimen. Kinyitottam a szemem és felemeltem a fejem. Egy ragyogó viola színű szempárral találtam szemben magam.
- N-Nemuri?... - kérdeztem halkan. Megfogta a két kezem és levette a füleimről.
- Látom, elég nehéz helyzetben vagy most, Shun. - mondta egy gyengéd mosollyal az arcán. a könnyeim, amikkel eddig küszködtem, akaratlanul is lefolytak az arcomon.
- Egy férfi nem sír. - mondta, mire elfordítottam a tekintetem. Két keze közé vette az arcomat és önmaga felé fordított. - Csak akkor ha a szeretteiről van szó. - mondta Nemuri és két hüvelykujjával letörölte a könnyeimet. Egy sóhaj hagyta el ajkaimat és becsuktam a szemem. Levette kezeit az arcomról és szorosan megölelt miközben magához húzott. Egyik kezével a fejemet simogatta. Visszaöleltem és a fejem a vállára hajtottam. Így voltunk egy darabig csendben. Mellette mindig sikerül megnyugodnom.
- Hallottam... - kezdte, mire kinyitottam a szemem. - Hallottam, hogy mi történt Hikari-sannal és Sousuke-sannal... Biztos szörnyű lehet most nektek Ayu-channal... - mondta halkan.
- Az nem kifejezés... - mondtam én is halkan.
- Tudom, hogy neked sikerül majd megoldást találni erre a helyzetre... - mondta Nemuri.
- Nem!... Nem megy!... Hiába gondolkodom, nem megy!... Nem vagyok rá képes... - mondtam.
- Én sem lennék képes gondolkodni miközben a lelkemben ilyen hatalmas viharok dúlnak és a szívem bizonytalan... Te nagyon okos vagy, Shun... Tudom, hogy meg fogod találni a megoldást arra, hogy segíts az édesapádon... Én hiszek benned... Te is higgy magadban és máris többre leszel képes, mint most... - mondta Nemuri. Elgondolkodtam a szavain.
- Azt hiszem, igazad van... - mondtam halkan. Egyszer csak váratlan dolog történet.
"Bátyus!!... Anyu magához tért!!" Mondta Ayumi telepatikusan. Elengedtem Nemuri-t és felálltam.
- Mi az? Mi történt? - kérdezte Nemuri.
- Anyu magához tért... Menjünk. - mondtam és feléje nyújtottam a kezem. Elfogadta, mire felsegítettem és odateleportáltam magunkat a 4. osztag épületéhez.
---
Helló! Itt a folytatás. Bocsánat, ha kissé sokára hoztam. Remélem, tetszett. :)