*Aizen szemszöge*
'Még mindig semmi... Semmi jele annak, hogy valaha bárki is megtalálna minket... Semmi jele annak, hogy Hikari valaha is felébred... Az erőm végén járok... Elértem a határaimat... Nem tudom többet gyógyítani Hikari-t... Már mozogni is alig tudok... Érzem, hogy már nekem nincs sok hátra... Mindjárt... Nem kell sok és... meghalok... Eddig még soha nem találkoztam a halál gondolatával... De most, hogy egy karnyújtás választ el tőle,... rettegek... Rettegek a haláltól, mert tudom, hogy mennyi szenvedéssel és bánattal jár fog járni azoknak, akik számára fontos vagyok és akik nekem fontosak... De ha egyszer utolér, el kell fogadnom... Hiszen egyszer minden élő elhalálozik... A Halál mindenkit utolér... Mindenkinek van egy utolsó kívánsága halála előtt, nem?... Én csak egy valamit akarok... De már rég megkaptam... Nekem annyi elég, hogy Hikari mellettem van... Akár eszméleténél van, akár nem... Ha meghalok,... szeretném az utolsó perceimet mellette tölteni...' Gondoltam magamban. Már ahhoz sem maradt erőm, hogy tartsam Hikari-t, így a reishi-ből készült platformon feküdtem. Mellettem Hikari szorosan a karjaimba zárva. Ha becsukom a szemem, nem változtat semmin, mivel így is, úgy is csak a sötétséget látom. Bár én mégis becsuktam.
'Hikari haja zöld tea illatú... Még mindig ugyanazt a sampont használja... Ez emlékeket ébreszt bennem arról az időről, amikor még Las Noches-ben voltunk... Az a sok emlék... Mind a szemem elé tárul... Mind a jó,... mind a rossz... Az ember lehetőleg úgy hal meg, hogy nem bán meg semmit az életéből... Ha belegondolok, van, amit szeretnék meg nem történtté tenni... De... Ha akkor nem teszem azt, amit,... akkor lehet, hogy most nem lehetnék itt...' "Ha Sousuke nem lett volna, akkor én meg sem születtem volna! Ha akkor húsz éve nem lett volna, akkor Masaki Ryuuken-hez ment volna hozzá, és soha az életben nem találkozott volna veled! Úgy halt volna meg kilenc éve, hogy azt sem tudja ki vagy!! Hogy nem vagy képes ezt felfogni? Azt hiszed, hogy Sousuke miatt fogok egyszer meghalni? Te idióta!" 'Nagyon jól emlékszem még arra a napra... Amikor Isshin-nek tőlem kellett volna bocsánatot kérnie, akkor is Hikari-tól kérte... Hikari ott tombolt magában, mivel szerinte tőlem kellett volna bocsánatot kérnie... De engem ez érdekelt a legkevésbé... Akkoriban biztosan inkább megküzdött volna Yhwach-val egyedül, minthogy tőlem bocsánatot kérjen... Azóta mondjuk javult a kapcsolatunk... Mármint azután, hogy a gyerekek megszülettek... Addig viszonylag próbáltuk még elviselni a másik létezését, de már kevesebb konfliktusokkal, amiknek a közepén általában Hikari van... Nem bánok semmit, csak azt,... hogy nem voltam ott Hikari mellett, amikor szüksége volt rám... Mást nem bánok...' Gondoltam magamban. Éreztem, hogy már tényleg nincs sok hátra. Egyszer csak hangokat kezdtem el hallani. "Apu!" "Anyu" "Hol vagytok?!" Egyszer csak a szemhéjamon keresztül megérzem, hogy valahonnan fény árad. A maradék erőmmel, amivel még képes vagyok valamennyit mozogni, résnyire kinyitottam a szemem. A távolban fény volt. Néhol pér szürke folttal.
- Anyu! Apu! - hallottam meg valaki hangját. A gyerekek azok. A fény egyre erősebb volt és egyre közelebbről áradt. Végül a homályos látásommal kivettem a gyerekek körvonalait, ahogyan felénk futottak, nyomukban más emberekkel együtt. Nem maradt több erőm és becsuktam a szemem. Nem láttam semmit. Nem hallottam semmit. Úgy éreztem, hogy a véget nem érő álmom most fog elkezdődni.
*Ayumi szemszöge*
- Anyu! Apu! - kiáltottam amikor megláttam őket előttünk. Mielőtt öt méter távolságon belülre kerülhettem volna, Ichigo lefogott és megállított. Nagyapa szintén így tett a bátyussal.
- Engedj el! - kiáltottam ingerülten.
- Nyugodj meg! Először a 4. osztagnak kell cselekedni! - mondta Ichigo. A 4. osztag emberei körülvették őket és nekiláttak a dolguknak. Amit kitudtam venni a sok ember közt az volt, hogy mindketten eszméletlenek. Rengeteg vér.
- Azonnal kezdjetek neki a gyógyításnak!!
- Súlyos az állapotuk!!
- Az egyikük nem lélegzik!! Újraélesztést!!
- Állítsátok el a vérzést!!
- Hozzátok a hordágyakat!! - ahogy hallottam ezeket az elhangzó mondatokat, úgy éreztem, hogy leállt a szívverésem. A torkom kiszáradt, gyorsan vettem a levegőt és a könnyeim is áradtak a szemüregeimből
- ENGEDJ ODA!!! - kiáltottam teli torokból és próbáltam kiszabadulni a fogásából.
De a sokk és a stressz elvette minden erőm. Nem tudtam elszabadulni. Nem tudtam odamenni. Nem tudtam semmit sem tenni. Csak sírni tudtam és imádkozni, hogy mindketten jól legyenek. Egy idő után mondhatni stabilizálták az állapotukat, de addig nem hiszek benne, amíg magam nem látom. Hordágyakon elvitték őket, de úgy, hogy még véletlenül se tudjunk még csak rájuk pillantani se. Követtük őket vissza Soul Society-be. Az átjáró bezárult. A 4. osztag emberei gyorsan elvitték őket a 4. osztaghoz. Ichigo és nagyapa végre elengedtek minket. Grimmjow egész idő alatt nyugodt és csendes volt. Térdre rogytam a földön és csak bámultam magam elé. Shun leült mellém és követte példámat.
- Minden rendben lesz! Ne aggódjatok! - mondta Ichigo. Ha vigasztalni próbált minket, akkor nem sikerült.
- Hogyne... Egyiküket újra kellett éleszteni... Rengeteg vér volt... Miért is ne aggódjunk?... - kérdezte Shunsuke halkan. Ichigo nem válaszolt. Gondolom nem találja a szavakat, vagy csak képtelen válaszolni. Shunsuke sóhajtott, majd felállt.
- Ha majd végeztek a gyógyítással a 4. osztagnál és megtudhatunk valamit az állapotukról, akkor szóljatok nekünk... Menjünk haza, Ayumi... - mondta Shunsuke és felém nyújtotta kezét. Elfogadtam és felálltam a segítségével.
- Biztosan jó lesz ez így nektek? - kérdezte Ichigo amikor Shun megnyitotta a Senkaimon-t.
- Igen... Azzal, hogy itt maradunk, csak akadályoznánk őket a munkájukban azzal, hogy aggodalmunkban folyamatosan kérdezgetjük őket a szüleink állapotáról... És szeretnénk most egy kicsit egyedül lenni... - mondta a bátyus, megfogta a kezem és bementünk a Senkaimon-ba.
Csendben sétáltunk a Dangai-ban. Pár perc múlva megéreztem Grimmjow reiatsu-ját. Sonido-val mellénk került. Csendben haladtunk az Élők Világába. Mikor megérkeztünk, már besötétedett. Bementünk a házba és átöltöztünk. A ruháink, amiket még Senjumaru-san adott, a levételük után reishi-vé bomlottak. Gondoltam, csak akkor fognak újra előkerülni amikor lélektestben leszünk. Miután kész lettem, lementem a konyhába. Anyu és Apu nélkül nem ugyanolyan a ház. Felraktam teát főni. Nem volt étvágyam, így nem főztem semmi mást. Most akartam a legkevésbé enni és szerintem Shun is így volt ezzel. Mikor elkészítettem a teát, kitöltöttem hármunknak egy-egy bögrébe és egy tálcán bevittem a gőzölgő italokat a nappaliba. A fiúk már ott ültek. Grimmjow a kanapén, Shun pedig az egyik fotelben. Letettem a kis asztalra a tálcát, elvettem az egyik bögrét, majd leültem az egyik fotelbe. A másik kettő is elvette a sajátját és teljes csöndben iszogattuk a teánkat közben az eddigi események kavarogtam a fejünkben. Éjfél fele úgy döntöttünk, hogy mindenki elindul aludni. A bátyus és én a saját szobáinkba mentünk, míg Grimmjow a kanapén akart aludni. Adtam neki pokrócot, majd miután tettem egy kört a fürdőszobában, bementem a szobámba.
Nem jött álom a szememre. Nem is csoda, hiszen a gondolataim kavarogtam össze-vissza a fejemben, és még az aggodalom sem hagyott aludni. Miután jó pár órás forgolódás után sem voltam képes elaludni, úgy döntöttem, hogy kimászom az ágyból. Kimentem a folyosóra és halkan benyitottam a bátyushoz. Tisztára egy könyvmoly, vagy egy stréber szobája. Egy hatalmas könyvespolca van a nekem baloldali falnál padlótól-plafonig, ami úgy másfél méter széles, és csak könyvek vannak rajta. Bár nálam is sok könyv van, de az biztos, hogy fele ennyi se. Shunsuke ágya a vele szembelévő falnál volt a sarokban. Nála is volt egy ablak az ajtóval szemben, ami előtt volt az íróasztala. Shun befele, a falnak fordulva feküdt az ágyában. Gondoltam, hogy nem alszik. De inkább nem akartam zavarni, így kimentem és lementem a földszintre. Hangtalanul akartam közlekedni, de felesleges volt, mivel Grimmjow ébren volt. Nem csoda, hiszen Hollow. A plafont bámulta. Láttam, mivel az ablakon keresztül bevilágított a Hold. Mindenféle megszólalás nélkül odamentem hozzá. Felemeltem a pokrócot, befeküdtem melléje, majd betakaróztam és háttal fordultam neki.
- Te meg mit csinálsz? - szólalt meg és fordult felém.
- Ssh!... Fogd be... Nem tudtam aludni... - mondtam halkan és becsuktam a szemem.
- És attól jobb lesz, hogy idefetrengtél? - kérdezte.
- Igen, úgy hogy fogd be... - mondtam miközben feléje fordultam és odabújtam hozzá. Nem szólalt meg, helyette átkarolt és simogatta a fejem. Valahogy lassan, de sikerült tőle elaludnom.
*Másnap, Ayumi szemszöge*
Nem tudtam, hogy mennyi az idő és, hogy körülbelül hány órát alhattam. Álmosan kinyitottam a szemem és az első dolog, amit észre vettem, egy világoskék szempár volt. Először nem értettem, de rájöttem, hogy Grimmjow bámul. Álmosan néztem a szemeibe.
- Felébredtél? - szólalt meg.
- Ja... Miért, milyennek látszom?... - kérdeztem és fáradtan felkeltem a kanapéról. A konyha fele indultam.
- Olyannak, mint egy élőholt! - kiáltotta Grimmjow.
- Van benne valami! - kiáltottam vissza neki a konyhából két ásítás és a kávé felrakása közben.
Miközben félholtan vártam, hogy lefőjön végre a kávé, Shunsuke lejött az emeletről és bejött a konyhába, majd helyet foglalt az asztalnál. A szeme alatti karikákból kikövetkeztettem, hogy ö sem tudott nagyon aludni az elmúlt pár órában. Még csak reggel hét óra volt. Grimmjow is kivánszorgott a konyhába és leült. Miután lefőtt a kávé, mindannyiunknak kitöltöttem, és cukor meg tej kíséretében letettem őket az asztalra. Mindenki levett egyet és ízlése szerint ízesítette. Csendben ittuk a kávénkat, amikor is megéreztem pár ismerős reiatsu-t. Hallottam, hogy a bejárati ajtó kinyílt és lépteket hallottam közeledni. Ichigo, nagyapa és Kisuke-san lépett be a konyhába.
- Sziasztok... - kezdte Ichigo. - Látom, nem vagytok valami frissek. - mondta mikor végignézett rajtunk.
- Az nem kifejezés... Grimmjow definíciója jobb volt... - mondtam unottan.
- Miért jöttetek? - tette fel az első kérdést Shun.
- Végeztek Hikari és Sousuke-san kezelésével... Még nem tudjuk a részleteket... Kotetsu-san el fog mondani mindent a mostani helyzetről. - mondta Kisuke-san. Letettem a csészémet az asztalra, mivel eddig a kezemben tartottam. Attól féltem, hogy eltöröm. Shunsuke-re néztem. Tudtuk, hogy most mi lesz.
- Értem... Akkor induljunk... - mondtam és Shunsuke-vel egyszerre felálltunk az asztaltól.
- Ayumi, Shunsuke... - szólított meg minket Ichigo amikor elmentünk mellette. - Ha- - kezdte volna, de félbeszakítottam.
- Nem akarom hallani! - mondtam.
- Mi? - értetlenkedett.
- Nem akarjuk hallani a mondandód... Csak Kotetsu-san szavait akarjuk hallani. Nem kell a szánalmatok. - mondta ki helyettem a bátyus a szavakat. Indultunk volna fel a szobánkba, amikor Kisuke-san megszólalt.
- Várjatok! - szólt utánunk, mire megálltunk és feléje fordultunk.
- Hikifune-san kifejlesztett nektek olyan eszközöket, amikkel ki tudjátok lökni a lelketeket a testetekből... Tessék. - mondta és átadott egy-egy karkötőt, amiken egy gomb volt.
- Csak fel kell venni és megnyomni a gombot. - mondta. Úgy tettünk, ahogyan mondta és a következő pillanatban már lélek testben voltunk. A testeink előttünk hevertek, de ez érdekelt minket a legkevésbé.
- Akkor menjünk. - mondtam és Shunsuke-vel kimentünk. Nyitott kint egy Senkaimon-t és már mentünk is vissza, Soul Society-be.
---
Helló! Itt van a folytatás. Remélem, tetszett. :)