*Két nappal később, Hikari szemszöge*
Mióta a gyerekek bemutatták ragyogó képességeiket, azóta is folyamatosan edzenek. Megmondtam nekik, hogy tartsanak néha azért egy kis szünetet, de mintha csak az apjukhoz vagy magamhoz beszélnék. Mi sem hallgatunk arra, amit mások mondanak nekünk. Ráadásul nagyon komolyan veszik ezt az egész edzés dolgot, mivel fenyegetés előtt állunk. Zenno még nem támadott, és fogalmam sincs, hogy mikor készül. Éppen Ichibei szentélyébe tartok a gyerekekhez. Sousuke is velem tart. Út közben csak egy dolog járt a fejemben. "Valóban... Még nem adtad vissza nekik a teljes erejüket, ugye?" "Még nem." "Elmeséltétek már nekik Sousuke múltját?" "Nem. Még nem... Még nem állnak készen rá." "Mikor tervezitek elmondani nekik?" "Nem tudom... Lehet, hogy a Zenno-val bekövetkező harc után elmondjuk nekik... Miért kérded?" "Azért, mert ha valaki más mondja el nekik, akkor lehet, hogy máshogyan fognak rá reagálni, mintha ti ketten mondanátok el nekik." "Az nem fog bekövetkezni. Arról gondoskodom." "Ha túl sokáig vártok a dolgokkal, annak nem biztos, hogy jó vége lesz. Ezt ne feledd." "Nem fogom." 'Ne aggódj, Ichigo... Ma visszaadom nekik a teljes erejüket, és megtanítom őket a használatára... Aztán holnap megtudják az igazságot Sousuke múltjáról... Arról én magam fogok gondoskodni.' Gondoltam magamban. Végre megérkeztünk. A gyerekek edzettek és Ichigo felügyelte őket. Ayumi Nemuri ellen, Shunsuke Grimmjow ellen és Ichika Kazui ellen harcolt. Odamentünk Ichigo-hoz.
- Helló, Ichigo. - köszöntem.
- Sziasztok. Történt valami? - kérdezte Ichigo. Megráztam a fejem.
- Nem... Csupán úgy érzem, itt az ideje annak, hogy visszaadjam nekik a teljes erejüket. - mondtam. Ichigo elmosolyodott. - Mi az? - kérdeztem.
- Semmi... Büszke vagyok rád, Hikari. - mondta Ichigo.
- Mi? Ne mond ilyeneket! Mindketten érett felnőttek vagyunk. Természetes, hogy úgy is viselkedem. - mondtam, majd a gyerekek felé fordultam és két kezem a szám köré tettem, tölcsért formálva. - GYEREKEK!!! - kiáltottam a távolban harcolóknak.
- Még, hogy felnőttesen viselkedik... - hallottam meg ahogy Ichigo és Sousuke összesúgnak a hátam mögött.
- Hallottam!!! - kiáltottam rájuk, mire mindketten tettek egy lépést hátra.
- Anyu! - kiáltották a gyerekek amikor ideértek.
- Angyalaim! Elszeretnék nektek mondani valamit. - mondtam feléjük fordulva.
- És mi lenne az? - kérdezte Shunsuke.
- Visszaadom nektek a teljes erőtöket, és megtanítalak a használatára is! - mondtam.
- Igen! - örvendezett Ayumi. - Akkor végre leverhetem Grimmjow-t! - mondta boldogan.
- Miket beszélsz? Anélkül is letudnál verni, de béna vagy! - mondta Grimmjow.
- Rossz cica! - kiáltotta Ayumi és megütötte Grimmjow karját.
- Aú! Ez fájt, Tökmag! - morgott Grimmjow.
- Addig jó! - mondta erre Ayumi és Grimmjow-tól elfordult, majd összefonta karjait.
- Elég legyen! Nem gyerekeskedni vagyunk itt. Vegyétek komolyan az elkövetkezendő napokat! Elvégre Zenno bármikor támadhat. - mondta Sousuke.
- Így van! És ha nem veszitek ezt komolyan, akkor mind pórul járunk. - mondta Ichigo. Mindannyian bűnbánóan lehorgasztották a fejüket.
- Na elég a búslakodásból! Még a végén senki nem akar majd semmit sem csinálni! Ideje, hogy az örökösök megtapasztalják az igazi erejüket! - mondtam, majd Sousuke felé fordultam. - Számítok rád. - mondtam.
- Rám mindig számíthatsz. - mondta Sousuke.
- Oké! Ayu, Shun, menjünk kicsit távolabb. - mondtam, mire úgy tíz-húsz métert távolabb mentünk. Kört alkottunk és mindenki megfogta a mellette álló kezét. Sousuke tőlünk pár méterre figyelt, hogy ha valami baj lenne, azonnal közbe tudjon avatkozni. Sóhajtottam, majd a gyerekekre néztem.
- Most megkezdjük. Tudjátok, hogy mit kell csinálni. Most tovább fog tartani, mert most sokkal több erőt kaptok. Ha valami furcsát éreztek, ne ijedjetek meg, koncentráljatok. - mondtam. Megjelent mellettem Kage és Kaijin, és egy-egy kezemre rakták a kezüket.
- Minden rendben lesz, Hikari-sama. Mi majd kordában tartjuk az előtörő erőiteket. - mondta Kaijin.
- Ahogyan mi is. - jelent meg Hakai no Kami és Souzou no Kami a gyerekek mellett.
Olyan érzésem támadt, mintha két Kage és Kaijin lenne körülöttünk. Pedig csak annyi az egész, hogy ugyanúgy néznek ki. Az öltözetük más. Míg Kaijin-nek még mindig az öltönye van meg, Souzou no Kami egy fehér Shikakushou-t hord, rajta kék vízcseppekkel. Kage egy kék pulcsit hord, amin piros szívecskék vannak. Van még rajta egy sötétkék nadrág. Hakai no Kami szintén egy Shikakusou-t hord, ami fekete és rajta lángok vannak. 'Miért van az, hogy a gyerekeim erejének megtestesülései elegánsabban öltöznek, mint az enyéim?' Gondoltam magamban, de gyorsan elhessegettem ezt a gondolatot, és az eseményekre koncentráltam.
- Akkor kezdjük. - mondtam, mire a gyerekek becsukták a szemüket.
Sóhajtottam, majd Sousuke felé fordultam. "Menni fog, Hikari." Mondta egy biztató mosollyal az arcán. Bólintottam, majd becsuktam a szemem, és koncentráltam. A reiatsu-mat fokozatosan magasabb szintre emeltem. Éreztem, hogy az erő, amit elvettem tőlük, lassan, folyamatosan árad a testemből a kezeimen át az ő testükbe. Lassan kinyitottam a szemem, és a lelki világomban találtam magam. A gyerekek is itt voltak.
- Anyu, mi ez a hely? - kérdezte Ayumi.
- Ez itt az én lelki világom. - mondtam.
- Azért vagyunk itt, mert visszaadod nekünk az erőnket? - kérdezte Shunsuke.
- Igen... Mindjárt befejezzük... - mondtam. Váratlanul az égen sötét felhők gyűltek össze, és erős szél keletkezett.
- Mi történik?! - kérdezte Ayumi aggódva.
- Ez nem lehet... - mondtam halkan. A gyerekek elkezdtek halványulni és pár másodperc múlva eltűntek. Villámok csapódtak a földbe és a szél egyre erősebb lett. Egyszer csak megéreztem egy ismerős jelenlétet.
- Rég nem találkoztunk, Felség. Vagy nem is volt az olyan rég? - hallottam meg Zenno hangját a hátam mögül, mire megfordultam.
- Mit keresel te itt?! - kérdeztem idegesen. Halkan kuncogott.
- Hogy mit keresek itt?... Téged, Felség... Gondoltam meglátogatlak, hátha már kiheverted az első találkozásunkat, és meg kéne ismételnem... - mondta.
- Menj el innen! - kiáltottam, miközben akaratlanul is lefolyt egy könnycsepp az arcomon.
- Mi ez a hangnem?... Egy uralkodónak nem kéne így viselkednie... Főleg nem sírnia... Talán... Félsz tőlem, Felség? - kérdezte egy szórakozott mosollyal az arcán.
- Nem! - kiáltottam.
- Ez nem volt túl meggyőző... - mondta és hirtelen eltűnt. Hátulról befogta a szemem, és a másik kezével megfogta a nyakam. Valami Kidou-t használhatott rajtam, mert nem tudtam megmozdulni. Remegtem. A szívem hevesen vert. - Ssh... Nem kell félni, Felség... Nem tervezlek megölni... Legalábbis nem most... - súgta a fülembe. Nem láttam semmit. Mindenhol csak a sötétség. Eszembe jutott a messzi múlt egy darabja. Felsikoltottam.
- Hora, hora... Csak nem valami rossz emlék tört elő a mélyről?... Valami rossz trauma?... Mi lenne ha fokoznánk ezt egy kicsit? - súgta és megszorította a nyakam. Még egy emlék tört elő elmém mélyéről. A könnyeim megállás nélkül folytak.
- Oh, érzem a félelmed, érzem a kétségbeesést... De tudd, hogy most nem lesz ez úgy, mint múltkor... Most ő nem fog megjelenni, hogy megmentsen... És ez így helyes... Egyszer el kell jönnie annak a pillanatnak, amikor senki nem jön érted... És ez a pillanat hamarosan eljön... Addig is jó szórakozást, Felség... - súgta a fülembe, majd elengedte a nyakam és elvette a kezét a szememről. Mikor kinyitottam a szemem, semmi sem változott. Csak a sötétséget láttam. A sötétségben lebegtem. Újra előtörtek az emlékeim, és úgy éreztem, hogy újra ott vagyok.
- NEEE!!! - kiáltottam.
*Aizen szemszöge*
Az erőátadás befejeződött. Hikari reiatsu-ja váratlanul elképzelhetetlen magasságokba emelkedett, és a hatalmas nyomástól a talaj körülötte repedezett. A gyerekek gyorsan elmentek onnan.
- Hikari! - kiáltottam. Megpróbáltam a közelébe kerülni, de a talaj tovább repedezett, és kisebb szakadékok keletkeztek.
- Sousuke! - kiáltotta a nevem Ichigo.
- Menjetek ki innen! Én majd megpróbálom lenyugtatni! - kiáltottam vissza.
- Te megőrültél?! Egyedül lehetetlen!! Segítek!! - kiáltotta Ichigo, és felém jött.
- Nem! Vigyél ki mindenkit! - mondtam, mire megállt. - Kérlek! Vigyél ki mindenkit amíg nem késő! Gyerünk!! - kiáltottam. Bólintott.
- Gyertek ki!! Gyorsan!! - kiáltotta és elindult a többiekkel kifele. Én Hikari felé fordultam és elindultam feléje. Az egész hely egy hatalmas káosz volt már. Hikari mozdulatlanul állt. Könnyek folytak le az arcán. Végül odaértem hozzá.
- Hikari, nyisd ki a szemed! - kiáltottam, és két kezem a vállaira tettem. Váratlanul kinyitotta a szemét. Fehéren ragyogott.
- Milyen érzés így látni azt, akit szeretsz? - kérdezte Hikari, de úgy éreztem, hogy nem ő az. - Milyen érzés?... Fájdalmas?... Rémisztő?... Netán szörnyű?... Mondd el... Tudni akarom... Tudni akarom, hogy még többet láthassalak szenvedni titeket!... Hahahaha!!... Jobban kéne vigyáznod a feleségedre, Aizen Sousuke!!... Könnyen elveszti az irányítást ha egy kis segítséggel előhozod a legrosszabb és legfájdalmasabb emlékeit... Jól szórakozom amikor ilyenkor látom az arcát... És ettől csak még többet akarok!... Vigyázz, Aizen Sousuke!... Meglehet, hogy a következő alkalommal már nem tudod őt időben megmenteni! - mondta.
- Ki vagy te? - kérdeztem. Felnevetett.
- A drága Felség csak úgy ismer... Zenno... Hamarosan élőben is találkozunk, Aizen Sousuke! Hahaha! - nevetett. A következő pillanatban Hikari becsukta a szemét, és a reiatsu-ja újra normális lett. Mielőtt összeesett volna, gyorsan elkaptam, és felemeltem menyasszonyi pózba. Gyorsan vette a levegőt és könnyek folytak le az arcán. Bár eszméletlen volt, mégis mintha megérezte volna a jelenlétem. Szorongatta a kabátom és az arcát a mellkasomhoz szorította. Egész teste remegett.
- Mégis mi történt, Hikari?... - kérdeztem halkan, majd a kijárat felé indultam.
...
*Másnap, Aizen szemszöge*
Miután Hikari aludt egyet, újra a régi volt. Miután felkelt még aggódtam érte, de mondta, hogy ne aggódjak. Egyszerűen nem merem levenni róla a szemem akár egy percre is. Jelenleg Ichibei szentélyében vagyunk. Miután Hikari "lerombolta", ma reggel újjáépítette pár másodperc leforgása alatt. Csak négyen vagyunk itt. Hikari éppen a gyerekeknek magyarázza, hogy hogyan hívhatják elő az erőiket, és a használatukat is elmagyarázza. Váratlanul Ichigo és a 0. osztag tagjai rontanak be az ajtón, mire mind feléjük pillantunk.
- Hikari, Sousuke! - kiáltja Ichigo miközben felénk fut.
- Mi történt, Ichigo? - kérdezte Hikari.
- Zenno! Zenno megtámadta Soul Society-t! - mondta Ichigo.
- Tessék?! - kérdeztük egyszerre és egymásra néztünk, majd a gyerekekre.
- Akkor mire várunk? Menjünk! - mondta Ayumi.
- Nem! Túl veszélyes lenne! Önöknek itt kell maradni! Majd a Gotei 13 elbánik vele. - mondta Ichibei.
- Ilyen ostobaságot sem hallottam még! Azok az ostobák ezer év alatt sem fogják őt legyőzni! Főleg ha még egy sereget is hoz magával. - mondtam.
- Akkor menjünk mi! - mondta Hikari.
- Biztosan rendben leszel ha te is jössz, Hikari?... Elvégre téged... - kezdte Ichigo.
- Tudom-tudom. De rendben leszek. Ígérem... Menjünk... Mentsük meg a többieket! - mondta Hikari, és a kijárat felé indult. Hangtalanul követtük.
...
Igaz, hogy a Tenchuuren-el gyorsabban lejutunk, mintha nem használnánk, de annak is kell legalább öt óra, mire leérkezik. Út közben mindenki néma csöndben volt. Kilencen voltunk. Én, Hikari, Ayumi, Shunsuke, Ichigo, Ichika, Kazui, Nemuri és Grimmjow. Gondolom, mindenki azon gondolkodik, hogy vajon milyen látvány fog minket fogadni amikor megérkezünk. Végül az Elmúlás Hegye mellett landoltunk. Seireitei romokban volt. Majdnem minden barakk meg volt rongálva. Azonnal az 1. osztaghoz mentünk. Út közben nem láttunk egy lelket sem.
- Kyoraku! - mondta Hikari amikor berontott az említett irodájába, majdnem kiszakítva a helyéről az ajtót. Mi kevesebb pusztítással, de követtük.
- Oh, helló, Hikari-chan. Bocsi, de kicsit késtetek. - mondta Kyoraku az asztalánál ülve. Nem nézett ki túl jól. Az egyik kaja és a feje is be volt kötözve.
- Elkéstünk? Az hogy lehet? Hiszen csak néhány órája kezdte el a támadást! - mondta Ichigo.
- Az a fazon, akiről beszélsz, elmondta, hogy Yhwach öccse, és tudod mit?... Látszik rajta... Nem olyan régen fejezte be ezt a kis "előtámadását" ahogyan ő mondta. Mielőtt elment, megmondta, hogy szóljunk a Felségnek, hogy ő lesz a következő... Gondolom rád gondolt, amikor ezt mondta, Hikari-chan. - mondta Kyoraku. Váratlanul megéreztünk egy nagyon tömény, és hatalmas reiatsu-t. Hasonló szinten volt, mint Hikari.
- Ez ő... Itt van... - mondta Hikari halkan, és az ajtó fele indult.
- Hova mész, Hikari? - kérdeztem, mire felém fordult.
- Megyek és legyőzöm. - mondta.
- Micsoda? Hogyan akarod legyőzni? Hiszen fegyvered sincs. - mondta Ichigo.
- Ne aggódj. - mondta Hikari és két hatalmas legyező jelent meg mögötte lebegve. Mindkettőn volt négy darab csillag. - Már gondoskodtam a fegyverzetemről. Nem lesz baj. - mondta Hikari.
- Én is veled megyek! - mondtam.
- Nem! Te itt maradsz! Itt maradsz a gyerekekkel. Ez az én harcom. Majd szólok ha nehézségeim támadnak, oké?... Kérlek, maradj itt a többiekkel... Ne aggódj. Hamarosan jövök. - mondta Hikari és elhagyta a termet. Miután elment, csendben voltunk. Rossz előérzetem támadt, és eszembe jutottak Zenno szavai. "Jobban kéne vigyáznod a feleségedre, Aizen Sousuke!!... Könnyen elveszti az irányítást ha egy kis segítséggel előhozod a legrosszabb és legfájdalmasabb emlékeit..." "Vigyázz, Aizen Sousuke!... Meglehet, hogy a következő alkalommal már nem tudod őt időben megmenteni!"
...
Már egy jó ideje annak, hogy Hikari elment és Zenno-val harcol. Folyamatosan fel-alá járkálok és csak Hikari jár a fejemben. Hihetetlenül erős a kettőjük közti összecsapás. Az egész épület remeg a hatalmas reiatsu nyomása alatt. Egyszer csak meghallom azt, amit reméltem, hogy soha nem fogok amíg élek.
- SOUSUKE!!!!! - hallottam meg Hikari hangját, ami végig zengett egész Soul Society-n.
---
Helló! Bocsánat, kicsit késtem. Tudom-tudom, hogy a legjobb résznél hagyom abba, mint mindig. Gomen. Remélem, tetszett. :)