-Maja szemszöge-
A tikkasztó augusztusi Nap tündöklő sugarai ébresztettek. Álmosan fordultam meg a hatalmas franciaágyon, Shawnt keresvén, ám Ő sehol sem volt. Halk, gitár és énekszóra lettem figyelmes, ami frissen készült rántotta illatával párosult. Kikeltem hát a puha párnák közül és a tompa, de mégis gyönyörű melódia felé vettem az irányt.
Shawn épp a nappaliban ült az egyik gitárjával a kezében és a When You're Ready-t énekelte.
- Wow, ezt még senki sem hallotta élőben.
- Jó reggelt! - köszönt egy széles mosollyal.
- Csatlakozhatok? - kérdeztem, mire egy aprócskát bólintott.
"Baby, tell me when you're ready
I'm waitin'
Baby, any time you're ready
I'm waitin'
Even ten years from now
If you haven't found somebody
I promise, I'll be around
Tell me when you're ready
I'm waitin" - dalolta csendesen a fiú.
- Ez valamiféle célzás akar lenni? - kíváncsiskodtam.
- Veheted annak is. - mondta egy kacsintás kíséretében. - Szeretnél enni? Csináltam neked rántottát.
- Nekem? Most megtisztelve érzem magam. - feleltem, azzal elindultunk az étkező irányába. A helyiség közepén lévő asztal már meg volt terítve, sőt még a reggeli is ott gőzölgött.
- Most aztán megleptél. Nem gondoltam volna, hogy ilyet is tudsz.
- Hát igen. Ez az egy étel még megy. - nevetett. - Jó étvágyat hozzá, remélem ehető.
Miután megettük - a váratlanul finom - rántottát, felöltöztünk utcai ruhába, én kimentem az erkélyre s feszülten, de mégis bizakodva hívtam fel a szüleimet.
- Szép jó reggelt kisasszony! Mikorra lehet érted menni? - köszönt, majd kérdezett is apa.
- Hát, ömm... Igazából azért hívtalak, hogy engedélyt kérjek a tovább maradásra. Shawn felajánlotta, hogy kora délután haza visz, de addig itt tölteném a maradék időt. - mondtam, mire jóízű kacagás hallatszódott a vonal másik végéről.
- Elhiszem, hogy szeretnél még maradni és nagyon jó ott, de megbeszéltünk valamit, szóval nem. Megyünk érted, legyél kész. - jelentette ki szinte dühösen, majd letette.
Miért is engedték volna meg...?
Rendkívül csalódottan battyogtam vissza az épületbe, ahol Shawn már izgatottan várt. Jóformán egy másodperc sem kellett neki ahhoz, hogy kitalálja mit beszéltünk.
- Nem maradhatsz, igaz? - kérdezte halkan.
- Nem hát... - súgtam, mire leült mellém a hatalmas és valószínűleg méreg drága kanapéra - Tudod. Néha úgy érzem fáj nekik az, ha boldog vagyok.
- Ne mondj ilyeneket! Miért fájna nekik? Hisz a szüleidről van szó! Biztos csak féltenek, amit meg tudok érteni. A húgomra én is így vigyáznék, és én csak a testvére vagyok.
- De mégis mi a franctól féltenének? Tőled? Vagy a többi csapattagtól? Esetleg balesetet szenvednénk hazafelé? Ez akkora hülyeség. - folytattam a makacskodást.
- Na elég. Tudod mit? Majd én megdumálom ezt a szüleiddel.
- Esélytelen, hogy belemenjenek. Inkább felejtsük el, oké? Élvezzük azt az időt, amit még együtt tölthetünk.
- Legyen, de azt tartsd észben, hogy nem adom fel ilyen hamar. Plusz jó a meggyőző képességem.
- Mr. Magabiztos... Kíváncsi vagyok.
- Oh, ezek szerint bízol az adottságaimban.
- Ne akard, hogy fényezzelek, nem fog megtörténni. Még nem. - mondtam egy pimasz mosollyal.
A megmaradt időt szó szerint végig ökörködtük. Bújócskáztunk, ugyanis volt elég nagy tér. Aztán kérdez-feleleket is játszottunk, persze normális keretek közt. Majd karaokeztunk, vagyis inkább csak Shawn. Én szívesebben figyeltem Őt vagy éppen táncoltam. Az idilli pillanatainkat a telefonom csörgése zavarta meg. Anya volt az.
- Itt vagytok?
- Itt, gyere le! - utasított. Ránéztem Shawnra, aki szélesre tárt karokkal állt előttem.
- Gyere ide! - mondta nagy vigyorral. Izmos és erős karjai közt csaknem elvesztem. Az edzések által kidolgozott hátát ölelve és a férfias parfümének illatát érezve, kicsordult egy könnycseppem. Az lassan végig gördült arcomon, majd a fiú sötét színű pólójában találta meg útja végét.
- Hé, ne sírj! Ne félj, fogsz még engem látni. Az első, de nem az utolsó alkalom. - biztatott, közben a hátamat simogatta.
Az ölelés után összeszedtem a cuccaim és elindultunk együtt, lefelé. A lépcsőzést választottuk a lift helyett, így volt még pár röpke percünk. Igaz azok csendben teltek, de legalább egymás társaságában.
- Mennem kell...
- Tudom. Vigyázz magadra, rendben?
- Vigyázni fogok. Te is tedd azt! - súgtam neki.
Egy percre megszűnt a világ létezni és csak mi voltunk... Ketten. A másik szemét bámulva elvesztünk abban a pillanatban. Még ha csak egy kis időre is, de éreztem azokat a bizonyos pillangókat ébredezni, mocorogni. Mint akik most készülnek kikelni a bábjukból, ugyanis még soha nem voltam szerelmes. Ott, mintha valami megindult volna bennem.
Shawn egy csöppnyi puszit nyomott a hajamba majd újra rám nézett.
- Menj, nehogy kikapj emiatt. - suttogta.
- Nem úgy volt, hogy bepróbálkozol a szüleimnél? - mosolygtam rá pimaszul.
- De... De, ahj. Nem tudom. Nem szeretnék a terhetekre lenni, lehet, hogy jobb lenne ha most hazamennél velük és majd egy kis idő múlva újra találkozunk. Megígérem. - felelte továbbra is halkan.
- Nem akarok elmenni. Olyan jó volt itt... Veled. - suttogtam én is, majd egy mély lélegzetet véve kimondtam, ami akkor a legrosszabbul esett. - Viszlát Shawn. Remélem találkozunk még.
- Mindenképpen. Ahogy mondtam, fogjuk még látni egymást. Jó legyél Maja, vigyázz magadra! - azzal kisétáltam, s vissza se néztem. A hotelből csak én léptem ki, ugyanis ha valaki meglátná Shawnt egy lánnyal, akkor az elképesztően nagy lavinát indítana.
Miután körülnéztem és megtaláltam az autónkat afelé vettem az irányt.
- Hát sziaa! - üdvözölt nagy hanggal az öcsém Benji.
- Sziasztok... - köszöntem vissza alig hallhatóan.
- Nézd, tudjuk, hogy maradtál volna tovább, de megbeszéltünk valamit és - magyarázta anya, de én közbe vágtam.
- Hagyjuk ezt jó?! Nem akarok erről tárgyalni. Csak menjünk haza! - vetettem véget a báj csevegésnek. Senki egy szót sem szólt, mindannyian érezték, hogy nagyon nem esik jól a dolog. Amint apa beindította a kocsit, én bedugtam a fülhallgatóm a füleimbe és max hangerőn kezdtem zenét hallgatni egészen hazáig.
A jármű mellett elsuhanó fák, a messziségbe nyúló, festői táj, az azúr kék ég soha nem volt érdekesebb. Mindent megtettem azért, hogy ne kelljen hallanom a szüleim és az öcsém között zajló kommunikációt. Irtózatosan dühös voltam. Egyáltalán nem éreztem korrektnek a döntésüket annak ellenére is, hogy "megbeszéltük".
A végtelen hosszúnak tűnő útnak még lassabban lett vége mint eddig valaha. Mihelyt megérkeztünk a csaknem 200 km-rel arrébb elhelyezkedő otthonunkba, azonnal bezárkóztam a szobámba.
Elővettem a kis hátizsákom, ami végig velem volt és az ágyamra borítottam tartalmát. Könnyes szemekkel, mosolyogva nézegettem az összes holmit, amit a táska rejtett. A Szigetes Passport, a karszalag, a csomag zsepi ha netán sírnék, de még Shawn pólója is amiben aludtam ott lapult a mélyén. Kivettem, széthajtottam és nagy meglepetésemre egy cetli hullott ki belőle. Egy üzenet volt a papírdarabra írva, ami így szólt:
"Kedves Maja!
Köszönöm ezt a csodás néhány órát, amit együtt töltöttünk. Egy hihetetlenül jó embert ismertem meg a személyedben, még találkozunk. -XO, Shawn."
A rövidke irományt elolvasva még több könny szökött a szemembe. Fölöttébb boldognak és szerencsésnek éreztem magam. A dolog, amit talán a legjobban szerettem volna ezen a világon, beteljesült.
Miután visszarázódtam a valóságba és végig néztem a hátizsákban rejtőzködött cuccokon, rájöttem, hogy én bizony elhagytam valamit. A levelemet, amit Shawnnak szántam. Eszembe se jutott miközben együtt lógtunk és most... Pont most, amikor már tök mindegy, pont ilyenkor jut eszembe.
De vajon hová tűnhetett?!
* * *
Ezek a szülők, hogy mindent elrontanak...
_____
2018.10.08.