38. Igen vagy nem?

373 16 10

-Shawn szemszöge-

- Öhm, é-én, én szerintem felmegyek a szobámba. Eléggé elálmosodtam ebben a közel három órás filmnézésben, szóval jobb lesz ha lepihenek. - mondta, majd elhúzódott mellőlem és elindult a lépcső irányába - Jó éjt Shawn!

- Hát rendben... A-akkor jó éjt..! - dadogtam.

Annyira nem értem. Talán túl sok volt ez az ölelés? Vagy egyáltalán nem is érzi azt amit én? Gondolom ez a válasz... Túlságosan beleéltem magam ebbe az egészbe. Mégis mit vártam, de tényleg?! Meg miért gondolom, higy bejövök neki? Egyáltalán nem viselkedik úgy. Megbocsátott oké, eljött velem - ami viszont egy jó jel - viszont alig beszélgettünk. Az elején alig, miután megnyíltunk iszonyatosan jókat beszélgettünk, istenem de még mennyire. Erre teszek egy aprócska lépést előre és rögtön itt hagy. Nyilvánvalóan ez nem kell neki, én nem kellek neki...

De akkor miért csókolt meg a hegyen még augusztusban? Miért maradt velem a hotelben? Miért bocsátott meg azután a csúnya beszólásom után? Miért van most itt velem? Ennek az egésznek nincsen semmi értelme...

Az őrjítő kérdések majdnem fizikai fájdalmat okoztak a fejemnek. Össze-vissza cikáztak megválaszolatlanul maradván.
Megvan!

Felmegyek hozzá és beszélek vele. Igen, igen ez lesz a legjobb döntés. Így legalább tisztázni tudunk mindent, egyenesen és őszintén.
A lépcsőfokokat kettesével szeltem, hogy minél hamarabb túl legyek ezen a beszélgetésen. Mikor odaértem Maja szobájának ajtaja elé, hirtelen mintha földbe gyökereztek volna a lábaim. Halk, beszédhangok szűrődtek ki a helyiségből. Valakivel beszélgetne..? Vagy telefonál!

"Te jó isten, hát ki lenne ott bent vele?! Egyértelműen telefonál!" Miután észhez térítettem magam közelebb osontam a bejárathoz és meg sem mukkanva hallgatózni kezdtem. Nem szép dolog és nem szabadna ezt tennem, mégis valami megmagyarázhatatlan belső dolog azt sugallja sőt ordítja, hogy menjek oda és füleljek.
A lehető legcsendesebben letelepedtem az ajtó mellé és figyelni kezdtem. Hiába... Épp a szüleivel vagy valami baráttal csevegett. Konkrétan a beszéd stílusából kellett megállapítanom mi a helyzet. Talán olyasvalakivel beszélt, akihez közel áll. A néha kicsit lekezelő hangok aztán a kérlelő kérdések, és a bizonytalanság. Az totálisan levehető volt. Remélem rendben van és nem esett baja. Akkor csak szólt volna, nem?

Nem. Értelemszerűen nem. Nem is értem, hogy miért próbálkozok annyira... Ráadásul még mindig nem vagyok biztos abban, hogy...
Szóval, nem tudom, hogy szeretem-e. Persze, baromi jól érzem magam a társaságában és szükségem is van a kompániájára, mert....

Bejön? Nem tudom, rohadtul nem tudom és ez megőrjít!

A saját magam és Maja érdekében úgy döntöttem abban a megzavarodott pillanatomban, hogy inkább kimegyek és szívok egy kis friss levegőt.
A döntés képtelenség övezte dühtől már-már megremegő testemre öltöttem a kabátom, egy sálat és a csizmám. Szó nélkül hagytam ott a házban a lányt, aki miatt most az őrület szélére sodródtam.

Lassú léptekkel baktattam a kis kapu felé a telefonom zseblámpájával a kezemben. Nem akartam túl nagy feltűnést kelteni azzal, hogy felkapcsolom az udvari világítást. Kinyitottam a bejáratot és sétálni indultam. Ebben a kissé csípős széllel tarkított, ősz közepi estén egyedül csoszogtam végig a kihalt utcákon. Átfutva minden lehetséges ötletet és megoldást nem találtam egy felvállalhatót.

Tíz perc. Tíz perc séta. Mindössze ennyire van az a hely a bérelt háztól, ami annyira tetszett Majának a második nap és amit szinte minden következő nap meglátogatott. Úgy mint ma. Reggel, még napfelkelte előtt jött ki ide és mivel engem is felébresztett - bár a tudta nélkül - követtem egészen idáig. Ez az Ő helye... Egy hely, ami megnyugtatja vagy segít neki? Lövésem sincsen, de tudom, hogy imádja.

Serendipity [ SZÜNETEL ]Where stories live. Discover now