18. Meddig?

452 39 0

-Maja szemszöge-


Olyan tíz és tizenegy óra magasságában kelhettük Zoéval, természetesen mindketten zombikként. Lehet inkább csak én.
Borzalmasan aludtam a múlt éjjel. Hm, vajon miért?

Költői kérdés volt, hagyjuk...

Alapvetően egy olyan típusú ember vagyok, akinek nincs gondja a korán keléssel, bármikor felkelek ha kell. Nekem magával az ébredéssel van problémám. Mégpedig az, hogy nem igen megy. Furcsán hangzik, tudom. A szervezetemnek teljesen mindegy, hogy hajnali ötkor, vagy délelőtt tizenegykor teszem ezt, szükségem van minimum fél órára, hogy kimásszak a pihe-puha és meleg ágyamból.

- Ébren vagy? - kérdezte suttogva a barátnőm, mire én elmosolyodtam - Szóval igen. Kérsz valamit reggelizni vagy inkább ebédelni? Anya már tuti nagyban készülődik. Hallom és érzem is. - kuncogott.

- Ah, nem vagyok éhes. - mondtam, s nagy nehezen átfordultam a másik oldalamra, így szembe kerültem Zoéval. Némán bámultam rá a földön heverő matracról. Ő is hasonlóképp tett.
Mondom én, hogy mindketten zombikként ébredtünk.

- Kop-kopp! Jó reggelt lányok! Csináltam nektek kaját, gyertek! - köszönt be hozzánk kedvesen Zoé anyukája.

- Na gyere, segítek kimászni onnan. - mondta a barátnőm és a kezét felém nyújtotta.

A konyhába kiérve egy kisebb svédasztal tárult elénk. Volt ott minden, ami szem-szájnak ingere így "kora" reggel. Fényesen csillogó, vörös koktél paradicsomok, üde és ropogós paprikák, az elmaradhatatlan kígyó uborkával (hmm), mindezek felszelve. Friss és ízletes párizsik, fűszeres szalámikkal. Volt még ott mindenféle gyümölcsös joghurt, müzli, különböző üdítők, fehér, teljes kiőrlésű, illetve magvas kenyér.
Nem aprózta el a dolgot az anyukája, az szent.

- Még mindig nem vagy éhes? - kérdezte vigyorogva Zoé.

- Hogyne lennék az?! Hülye kérdés. - mondtam, s azonnal a nagy asztal köré ültünk.

- És, jól aludtál Maja? - faggatózott Zoé anyja.

- Hát, nem igazán. Egy ideje kicsit feszültebb vagyok a kelleténél és ehhez társul ez a kis álmatlanság. - feleltem.

- Próbáltál már esetleg nyugtató teát inni, vagy esetleg... Oh, igen, a levendula olaj is jótékony hatású ilyen esetekben.

- Nem, de jól van ez így. Már hozzászoktam.

A kis beszélgetésünket egy tartós szünet követte. Néma csendben ültünk ott, mindannyian az éppen következő falatokkal voltunk elfoglalva, míg nem a fiatal nő megszólalt.

- Nekem most el kell mennem Zoé húgáért, nektek további jó étvágyat. Ja, és Zoékám, pakolj majd el kérlek! Köszönöm! - hadarta és az utolsó darab szendvicsét bekapva, már a cipőjét húzta, majd másodperceken belül el is tűnt.

- "Zoékám pakolj majd el kérlek!" Uh, mindig rám hárítja a házi munkát. - morogta.

- Jaj, ez semmiség, ne viccelj már! Sőt, segítek is, csak mondd mit és hova tegyek. - mondtam és a tányérommal a kezemben keresni kezdtem a mosogatót.

- Hagyd, megcsinálom később! - motyogta unottan.

- Akkor meg ne nyavalyogj! - vigyorogtam.

Reggeli után behuppantunk a nappaliban lévő hatalmas kanapéba és dumáltunk, mindenféléről. Filmekről, sorozatokról, irritáló évfolyamtársakról, fiúkról, mindenről.
Az elmúlt majdnem egy nap csodálatos volt, hisz Zoénak sikerült elterelnie a figyelmem a Shawnos dologról. Egészen addig, ameddig haza nem értem...

- Köszönöm, hogy eljöhettem. Ha otthon maradok tegnap, az tuti, hogy vagy nagyon összevesztem volna anyáékkal, vagy szétrobban a fejem. - vettem búcsút a barátnőmtől - Örülök, hogy van egy olyan ember, akire mindig számíthatok.

- Aw, hagyd már abba, ez tök természetes. És, igen én bizony mindig itt leszek neked. - mondta, majd megölelt, aztán hazaindultam.

Hmm, csodás. Az augusztusi hőségben, a legnagyobb forróságban, magyarul délben kell hazatekerni biciklivel. Csak gratulálni tudok Maja, köszönjük.
A gyötrelmes tíz percet követően boldogan és megkönnyebbülve borultam a sötét, hűvös szobám ágyába.
Ahogy ott heverésztem, egyszercsak egy pici fénycsík tűnt fel a helyiség falán.

- Szabad? - dugta be fejét az ajtómon anya.

- Persze. - mondtam.
Jön a jó öreg békülős hegyi beszéd.

- Hogy érezted magad?

- Jól, csak baromi álmos vagyok.

- Az alvászavarod? - kérdezte aggódva.

- Már megmondtam, hogy ez nem alvászavar. Nyár van, átállt a szervezetem egy másmilyen üzemmódra. Ennyi. - jelentettem ki ingerülten, már sokadjára.

- Akkor miért csak a szünet végére jött elő? Hm?

- Nem tudom. Tényleg fogalmam sincs, de majd egyszer jobban leszek.

- Aha, majd egyszer. Addig meg fordított életmódot élsz, nem? Megmondom én neked, hogy mi a te bajod. A Sziget előtti két hétben kezdődött és még azóta is tart. Nyilván a Shawnos dolog miatt. Le kellene kicsit szakadnod a témáról, nem gondolod?

- Esküszöm, fogadni mertem volna, hogy megint ezzel jössz. Miért szúrja mindenki szemét Shawn? Minden szar, ami velem történik egyértelműen miatta van, persze. - háborodtam fel.

- Legközelebb gondold át kivel beszélsz, nem holmi kis barátnőd vagyok, akivel így beszélhetsz. Én már azóta próbállak kiengesztelni, hogy eljöttünk Pestről. Úgy viselkedsz, mintha észre sem vennéd ezt, pedig tudom, hogy látod. - mondta majd elindult az kifelé - Egy kicsit nézz magadba! - még visszaszólt, majd rám csapta az ajtót.

Sírni kezdtem, sőt zokogni.
Egy perc nyugtom sincs otthon, mert hol ezzel, hol azzal zaklatnak.
Most újból megkaptam Shawnt. Újra a fejemhez vágta anya. Csodálatos.
De ha nem ez az ártatlan kanadai gyerek a téma, akkor az, hogy mit nem csinálok jól, mit kéne többet csinálnom, miért nem segítek eleget, stb...
Mondhatja bárki, hogy épp a tinik dackorszakát élem, de ez már nem az. Amikor alig hallasz dicséretet, helyette a folyamatos "ezt így, ezt úgy, ez ezért nem jó, az azért nem jó"-t kapod, akkor elkezded megkérdőjelezni saját magad.
Ilyen cipőben járok már egy pár éve és szinte csak egyre rosszabb.
Nagyon sokszor elgondolkozok, hogy mikor fogok megtörni, mikor jön el az a pont, amikor már nem bírom tovább.

A sötét szobámban ücsörögve, halkan sírdogálva, az előttem ülő lányt kezdtem bámulni a tükörben. Pont annyi fény szökött be a redőnyök lyukacskái közt, hogy láttam az arcom.
Láttam, hogy milyen sápadt vagyok a nyár ellenére is. Láttam a kialvatlan szemeim alatt sötétedő táskákat. Láttam minden egyes könnycseppet, amely végiggördül az orrom mellett, a szám széle felé, onnan pedig az állam irányába. Mindegyik ott kötött ki, aztán jött egy kis löket és az ölembe hullott az összes.

Miért kellett nekem ide születnem? Csak egy párszáz kilométerrel arrébb nem lehetett volna? Mondjuk egy másik országba, például Ausztriába? Ez olyan nehéz lett volna?
Nem akarok többé itt lenni. El akarok menni. Nem akarom ezt a sok besavanyodott embert a környezetembe. Be akarom járni a világot, új embereket akarok megismerni. Csak ne kelljen itt lennem...

Telefonzúgásra lettem figyelmes, bár ott abban a pillanatban nem nagyon hatott meg. Meg akartam nézni, de mégsem. Mi van ha olyat látok, amitől még jobban elmegy az életkedvem.
A jelenlegi állapotomban, úgy döntöttem kikapcsolom a készüléket és ledőlök pihenni.
Hátha tudok aludni egyet és a fejem is kitisztul...

* * *
Wupp! Új rész! Nagyon remélem, hogy tetszik és ha jól "tévedek", akkor a kövi részben (SPOILER!) Shawn és Maja újra egymásra talál.
Ja, és november vannn! Mindjárt karácsony❤
___
2018.11.02.

Serendipity [ SZÜNETEL ]Where stories live. Discover now