Halál.
Csak egy egyszerű öt betűs szó. Két magánhangzó, három mássalhangzó, egy szótag. Mi a pontos meghatározása? Van pontos meghatározása?
Ha kinyitod a szótárat és megkeresed a halál szó oldalát, valami ilyesmit fogsz találni:
death [deth]
főnév
1. haldoklás: az élet megszűnése
2. sejtek vagy szövetek végleges elpusztulása
3. cselekvés vagy a halál ténye vagy meggyilkolva lenni
És így folytatódik tovább a magyarázás, hogyan testesítheti meg a halál szó egy élet teljes összeomlását, stb. De ez túl tudományos, én a tényszerű jelentést kerestem. Mi a halál igazából? Csak az élet vége?
Nos, egyikünk sem tudhatja. Egyikünk sem halt meg korábban. És bár néhányan azt mondják, vékony határ van élet és halál között, egyikünk sem tudhatja milyen az igazi halál. Milyen érzés? Békés, boldog?
Ilyen gondolatok kínoznak éjjel nappal. Többnyire kérdések, és vágyakozás, hogy milyen lehet a túloldalt. Hosszú ideje azt kívánom, bár a túlvilágon lehetnék, és magam mögött hagyhatnám ezt a világot. Ha van pokol és menny, a halál a mennyország és az élet biztosan a pokol.
Ez, úgy gondolom, ez az igazi oka, hogy Castle Hillbe költöztünk, Washingtonba Sacramentóból, Californiából. A morbid gondolataim megrémítették a szüleimet, így összepakoltak és elhatározták, hogy szükségünk van a költözésre két teljes állammal arrébb, hogy elhagyjam a démonaimat, amik belülről égetően hívtak vissza Californiába.
Mintha nem ragadtak volna velem ebbe a kis, hideg városba.
„Jane. Jane, figyelsz még?"
Átnéztem az anyámon, aki kezét szája elé téve állt, sötét haja rendezetlenül állt.
„Csomagold ki a tányérokat. Ezek abba a konyhaszekrénybe mennek oda."
Vonakodva teljesítettem, a dobozt átcsúsztattam a pulton és kipakoltam a halom fehér porcelánt.
„Ez a ház furcsa"Jegyeztem meg, az orromat ráncoltam a porréteggel bevont polcok miatt a szekrényben.
„Ez nem furcsa, csak történelmi. Tudod, 1923-ban épült."
Sóhajtottam, óvatosan elrendeztem a tányérokat.
Nem nehéz elhinni, hogy ez a ház nagyjából kilencvenegy éves. A külseje szürke kőből készült és biztos vagyok benne, hogy drágább volt, mint napjainkban. Kastélyméretű, vagyis túl nagy három embernek, de az apám megszállottja az összes antik dolognak — amit a házak tartalmaznak. Hadd ne mondjam, hogy két mérföldre van a többi várostól, és egy földút vezet ide.
A ház úgy néz ki, mintha egy gazdag családtól öröklődött volna, magas mennyezettel és hatalmas fa bejárattal. Két nagy lépcsősor köti össze az földszintet az első emelettel, egy nagy előcsarnokkal és hatalmas üveg csillár lóg a bejárati ajtó felett.
Az apám, történelem mániás, el volt ragadtatva, amikor megtaláltuk a házat a retro szépségével. Nem, nem lehet a házunk az iskolához közeli városrészben, nekünk egy történelmi ház kell.
A szüleimet úgy hívnád „mókásak". Mindketten tanárok; anya általános iskolás tanár, apa professzor. Gyakorlatilag mindenért aggódnak az életemben, onnan kezdve, hogy elég melegek-e a zoknijaim, egészen addig, hogy találkozzak a halállal.
Nem zavarom őket. Nem könnyű az öngyilkosság. Úgy kezelnek, mint a ház része, mint egy törékeny üvegdarabot, ami arra vár, hogy mikor törhet ismét össze. Nem szeretem, hogy így kezelnek.
Köhögés roham tört rám, ahogy kinyitottam egy másik szekrényt, a por a tüdőmbe szállt belőle.
„Istenem, az előző tulajdonos nem tudta volna kicsit kitakarítani a helyet?" Dadogtam, ahogy megszűnt a köhögésem.
„Senki nem él itt pár éve, a ház már régóta eladó volt." mondta egyszerűen anya.
„Azt kell mondjam," motyogtam és ő rám nézett.
„Miért nem mész és pakolod ki a szobád, biztos vagyok benne, hogy ott kevesebb a por."
„Nem tudom, hogy emlékszem-e az útra a szobámba."
Anya a fejét ingatta, kis mosollyal az arcán a szarkazmusom miatt. „Fel a fejjel, édesem. Emlékszel, hogy azt mondtad megpróbálsz optimistább lenni?"
Sóhajtottam, becsuktam a poros szekrényt. „Igen" Morogtam.
„Jó. Most mosolyogj és menj, pakold ki a szobád." Szélesen mosolygott és én hamisan visszamosolyogtam.
Felvánszorogtam az egyik lépcsőn, felnéztem az óriás csillárra az ajtó felett. Istenem, ez a hely régi.
Az utolsó fok nyikorgott, amint elértem az első emeletet, a szemeim a hálószoba ajtók között cikáztak, amíg gondoltam megtaláltam az enyémet.
Belöktem a díszes ajtót és szemügyre vettem a szobát.
A fehér keretes ágyam már fel volt állítva, minden sarokba a dobozaim álltak. A nagy ablak a hátsó részre nézett, ahol a hatalmas udvar terült el, a fű élénkzöld volt. Egy régi tükör állt a falnál — akkor találtuk, amikor beköltöztünk. Szép, azt hiszem. Anya azt mondta maradhat, ha szeretném, ha nem akkor pedig beteszik a vendégszobába.
Elsétáltam a „ruhák" feliratú dobozhoz és elhatároztam, hogy azt pakolom ki először.
Beléptem a beépített szekrénybe, és túl nagy volt az én ruháimnak. A legtöbb dologban minimalista vagyok, a divat is ezek közé tartozik.
Sóhajtottam és kinyitottam a dobozt, egy lavina csomag mogyoró indult meg felém. Grimaszoltam. Mindig is utáltam ezt a fajta Storyfoam mogyorót. Habár, a szüleim szeretik.
Kihúztam a nadrágokat és a pólókat a dobozból, a szekrényembe tettem.
Nyögtem, ahogy megláttam a poros polcokat.
„Francos por." Motyogtam, végighúztam rajta a kezem és egy tiszta részt kaptam szemmagasságban. A por a levegőbe szállt egy undorító felhőként, a levegőben áramlott.
Pár dobozt kitettem a csarnokba a beépített állványokra, próbáltam figyelmen kívül hagyni a rengeteg port. Le akartam menni a földszintre egy portalanítóért, de megakadt a szemem valamin.
Egy kis dobozon, az egyik polc sarkába volt tolva. Homlok ráncolva elértem és megragadtam, még több por szállt a polcról. Köhögtem és a doboz tetején végig futtattam kezem, ezzel egy adag port eltüntettem.
Leültem a csupasz matracra, ami az ágykeretemben maradt, a dobozt az ölembe vettem. Fekete volt egy ezüst dísszel a tetején. Végig futtattam ujjaimat a sima külsején, kíváncsian.
Talán az előző tulajdonoshoz tartozik és elfelejtették elvinni magukkal, amikor elköltöztek?
Felemeltem a doboz tetejét, különös volt.
A belseje fekete bársony volt, és kicsi. Egyetlen por folt sem volt a doboz belsejében — de nem ez volt az egyetlen furcsa dolog benne.
Az egyetlen dolog, ami a dobozban volt egy polaroid fotó.
Egy fiút ábrázolt, aki egy kicsivel nézett ki idősebbnek, mint én, sötét haja és világos szeme volt. Egy önelégült mosoly volt ajkain, kezei a háta mögé voltak téve, ahogy a falnak dőlt. Fehér ropogós inget és sötét farmert viselt, a félmosoly az arcán szinte kísérteties volt.
Visszatettem a képet, és kerestem valami kis jelzést, hogy kihez tartozhatott a doboz.
Semmi nem volt ráírva kivéve két szépen írt kezdőbetű:
H.S.
Visszafordítottam az elejére, bámultam a fényképet egy ideig, tanulmányoztam.
És az egyetlen dolog, amit el tudtam képzelni, analizálva a képet, hogy egy random fénykép, amelyen látható egy fiú, aki a legérdekesebb és gyönyörűbb látvány, amit valaha láttam.
Köszönöm, hogy olvasod a fordításomat, ha tetszik szavazz és ha késztetést érzel írj nekem pár sort nyugodtan! (: