Lexy
- Ezt nem hiszem el - törölgettem a könnyeimet amik kérés nélkül záporoztak a szememből. - Miért csinálta ezt? Annyira gyerekesen viselkedett, pedig megmondtam, hogy nekem csak ő létezik mégis megalázott mindenki előtt. Úgy tüntetett fel, mintha féltenie kéne a másik idiótától. Haragudtam mindkettőre, mert egyik is, másik is benne volt a pályán kialakult helyzetben. Megszólalt a telefonom és mielőtt meggondolhattam volna, már fel is vettem.
- Szia Kicsim! Merre vagy? - hallottam meg Stephan aggódó hangját.
- Már itthon - nyitottam be az ajtónkon és a szobám felé vettem az irányt.
- Miért? - jött az újabb kérdés, mintha nem tudná.
- Mert elegem lett - csuklott el a hangom a sírástól.
- Én sajnálom... - kezdett magyarázkodni, de most nem voltam rá kíváncsi.
- Stephan most nem akarok erről beszélni. Kell egy kis idő míg letisztázom a dolgokat, addig ne keress. Szia - nyomtam ki a hívást és végig dőlve az ágyamon álomba sírtam magam. Azt sem vettem észre, hogy hazaért a családom, csak Medox simogatására ébredtem.
- Lexy, anya üzeni, hogy gyere le enni.
- Nem vagyok éhes - dünnyögtem neki miközben próbáltam az arcomat a párnámba rejteni.
- Te sírtál? - fedezte fel mégis meglepődve.
- Csak belement valami a szemembe - öleltem magamhoz a kis ördögfiókát.
- Tudom, hogy sírtál - jelentette ki nagyfiúsan. - Mond meg, hogy kibántott és én megverem - mondta komoly képpel.
- Édes vagy - nyomtam egy puszit az arcára -, de nem kell. Majd megoldom egyedül.
- Te tudod - vonta meg a vállát majd kibontakozott az ölelésemből és leszaladt a többiekhez. Hatalmas sóhajjal a számon követtem.
- Jó, hogy jössz - sürgött anya a konyhában, míg a család hímnemű tagjai a tévét bámulták. - Meg kéne teríteni - nézett rám, majd összecsapta a kezeit. - Jesszusom, veled mi történt? Úgy nézel ki, mint...
- Ne mond ki - vágtam a szavába. - Tudom, hogy úgy nézek ki, mint egy madárijesztő.
- Nos, én nem ezt akartam mondani - húzta kaján mosolyra a száját. - Sokkal inkább azt, hogy úgy nézel ki, mint akin végig ment egy egész focicsapat.
- Kösz - húztam el a számat. - Ha az embernek ilyen anyja van, minek neki ellenség. Amúgy meg a focistás poénjaidat hanyagold, ha kérhetem.
- Ó-ó! Értem már! Vihar van a paradicsomban - ült le egy székre és csendben nézte ahogy megterítek. Nem szólt, csak a szemeivel vizslatott. Tudta, hogy úgysem bírom sokáig és pár percen belül kitálalok. Így is lett. Idegesen, fel-alá járkálva meséltem el neki a történteket, amit ő hol vigyorogva, hol fejét rosszallóan csóválva hallgatott.
- Érted már? - roskadtam le mellé. - Annyira szar érzés, hogy nem bízik bennem. Az egész szitu tökre úgy jött le, mintha én kezdtem volna ki Neymarral.
- Nyugi - simított végig a hátamon. - Alszol rá egyet aztán kitalálod mi legyen. Amúgy - nézett rám kíváncsian - milyen a kis brazil? Olyan, mint a képeken? - halkította le a hangját, hogy apa meg ne hallja.
- Sokkal jobb - mosolyodtam el. - A hasa olyan, mint a táblacsoki, tele van kockákkal, és a mosolya...- vigyorodtam el, mikor megláttam anya tágra nyílt szemeit.
- Te honnan tudod, hogy milyen a hasa? - értetlenkedett.
- Ja, elfelejtettem mondani, hogy félmeztelenül szaladgált a folyosón.
- Basszus - sóhajtott fel anya. - Miért nem tudtam arra takarítani éppen? Te rohadt mázlista - csóválta röhögve a fejét.
- Képzeld, aláírta a pólómat - indultam el az előszobába, ahová érkezésemkor ledobtam az anyagot. Felemeltem és magam elé tartva mutattam neki. - Olyan aranyos volt, hogy mindenkivel aláíratta.
- Azt látom - nevetett fel anya és most én néztem rá hülyén. - Szép hosszú neve van - mutatott a feliratra ami pont a melleimnél volt látható, egy hosszú számsorral együtt. Jobban megnéztem a számokat és döbbenten pislogtam, mikor rájöttem, Neymar da Silva Santos Júnior telefonszámával szemezek.