Stephan
Ma az Udineset fogadjuk a San Siroban. Sajnos a sérülésem miatt, én csak a lelátóról figyelhetem a srácokat. Ilyenkor már korán reggel felbolydul a stadion, mint valami méhkas. Mindenki a vendégeket várja, ügyelve rá, hogy tökéletes legyen a fogadtatás. Én magánszorgalomból hamarabb bejöttem, mint a többiek, akiket a csapatbusz hoz. Elindultam az öltözők felé, mikor az egyikben egy ismerős alak tűnt el a szemem elől. Mosolyogva léptem utána.
- Ciao, Lexy! - köszöntem rá a lányra, ő pedig ijedten fordult meg a tengelye körül. Kezéből majdnem kiejtette az ellenfél mezeit.
- A frászt hoztad rám Stephan - nézett rám mérgesen, de a szemei mosolyogtak.
- Mit csinálsz itt? - érdeklődtem.
- Anyának millió dolga lett hirtelen, mert a másik takarító lebetegedett, így egyedül kell csinálnia mindent. Úgy gondoltam amiben tudok, besegítek neki - magyarázta, miközben a mezeket pakolgatta, szépen összehajtva a szekrények elé. - De neked nem szabadna itt lenned - nézett rám hirtelen.
- Miért is?
- Először, mert sérült vagy és pihenned kéne, másodszor, mert ez az Udinese öltözője és nem lenne jó, ha meglátnának itt.
- Ne aggódj már annyit - mosolyogtam rá, mert aranyos volt, ahogy idegeskedett miattam. - Attól, mert sérült vagyok, még megnézem a többieket és az, hogy itt vagyok, senkinek sem fog feltűnni.
Figyeltem, ahogy ügyesen és gyorsan rendbe teszi az öltözőt.
- A mienket is te csinálod? - kérdeztem.
- Igen - bólogatott, majd mikor kész lett, még utoljára körül nézett.
Elégedett mosoly kúszott az arcára, megfordult és kiment a helységből. Követtem. Ha már összefutottam vele, meg akartam ragadni az alkalmat, hogy minél többet együtt lehessünk. Egy takarítókocsihoz ment, aminek a polcain ott sorakoztak a csapatom mezei és cipői. Lexy felmarkolta a ruhákat és elindult vele az öltözőnkbe. Úgy követtem, mint az árnyék, amin ő csak mosolygott. A küszöböt átlépve kicsit megtorpant és körülnézett. A szája szélén apró mosoly játszott.
- Sose hittem volna, hogy egyszer itt állhatok majd - nézett szét, majd fogta a mezeket és tanácstalanul rám emelte a tekintetét. - Ha már itt vagy, segíthetnél - mosolygott rám pimaszul. - Ki hol öltözik?
Felnevettem. Simán befogott dolgozni engem. Elmutogattam neki, hogy kinek melyik a szekrénye. A sajátomnál kicsit megtorpantam és egy sóhaj hagyta el a szám. Hiányzott a foci.
- Nyugi - érintette meg a lány a karom, amibe beleborzongtam -, nemsokára újra játszhatsz - nézett rám kedvesen, majd Mattia szekrényéhez lépve, valamit odacsúsztatott a mez alá. Szívemet irigység szorongatta. Mit kap ő, amit a többiek, köztük én, nem? És különben is miért? Mielőtt meggondolhattam volna, már ki is csúszott a kérdés a számon.
- Mi az?
Felkapta a fejét, mire rózsaszín fürtjei repkedni kezdtek az arca körül. Hamiskás mosolyt küldött felém, majd előhúzott egy gyöngyből készült Milán címert. Kezembe vettem és végig simítottam a szépen kidolgozott kulcstartón.
- Ezt te csináltad? - eszméltem fel.
- Igen. Általában anya megtervezi az új mintákat és én megfűzöm. Addig csinálgatjuk, míg tökéletes nem lesz - pirult el egy kicsit.
- Nagyon szép - néztem továbbra is a kezemben tartott címerre. - Mattia szerencsés, hogy kap egy ilyet - adtam vissza neki.
- Igazság szerint, nem csak neki csináltam - nyúlt a zsebébe és kivett még egyet a gyöngy csodából. - Ez a tied, csak nem tudtam, hogy mikor tudom oda adni. Nem hittem volna, hogy a meccs előtt találkozunk - jött zavarba.
Elvettem tőle a kulcstartót és úgy láttam ez még szebb, mint a másik, pedig teljesen egyformák voltak. Gyorsan a zsebembe nyúltam és kivettem a kocsikulcsom.
- Feltennéd rá? - kérdeztem meg a lánytól, aki egy édes mosoly kíséretében kivette a kezemből a kulcsot és pár másodperc alatt már ott fityegett rajta az ajándékom.
- Köszönöm - néztem rá és egy puszit nyomtam az arcára, mely pipacs vörössé vált az érintésem nyomán.
- Nincs mit - motyogta. - Én köszönöm, hogy játszottatok az öcséimmel. Azóta sem tudnak másról beszélni - indult kifelé az öltözőből.
- Megnézed a meccset? - szóltam utána, mert nem akartam még elválni tőle.
- Sajnos nem, mert nincs jegyem - rázta meg a fejét.
- De hát a szüleid itt dolgoznak! - néztem rá értetlenül.
- Az nem jelent semmit - sóhajtott és nekem támadt egy ötletem. A telómat a kezembe vettem és máris tárcsáztam az illetékest ez ügyben.
- Ciao, Pietro! Stephan vagyok. Csak szólni szeretnék, hogy a mai meccsre kísérővel jövök. Oké. Grazie - nyomtam ki a készüléket, majd Lexyre néztem.
- Ha nem gond, akkor velem jössz - vigyorodtam el, mikor megláttam az elkerekedett szemeit és a hitetlenkedést az arcán, amit pillanatok alatt felváltott az öröm.
- Komolyan? - kérdezte.
- Aha - bólintottam. - Már ha tényleg nem okoz problémát, hogy velem kell ülnöd.
- Majdcsak kibírom valahogy - sóhajtott színpadiasan, de a szemei ragyogtak a boldogságtól. - Köszönöm - komolyodott el.
- Most én mondom, hogy nincs mit - vontam meg a vállam. - Nehogy már egy ekkora focirajongó lemaradjon egy meccsről - nevettem rá.
- Még van egy kis dolgom - fogta meg a kocsit, ami most üresen állt. - Befejezem, aztán haza ugrok átöltözni. Hol találkozzunk?
- Szerintem a legegyszerűbb, ha az öltözőnk előtt. Ott biztos nem keveredünk el - mondtam.
- Oké - nézett rám -, már csak az a kérdés, mikor?
- A meccs előtt fél órával?
- Rendben - bólintott, majd egy puszit nyomott az arcomra, amitől én jöttem totál zavarba. - Akkor majd találkozunk - nevetett rám és elindult. Most az én fejem volt olyan vörös, mint a paradicsom.