Hihetetlen, de van egy kiskutyàm! Ti elhiszitek ezt? Számomra még mindig hihetetlen, ezért kicsit tanácstalanul álltam a dolgok elé. Pocok és Claire ajándéka több mint elég, több mint tökéletes. Késő éjszaka az ablak előtt állva azon gondolkoztam, hogy fogom ezt mind meghálálni. Ismertek! Nehezen fogadok el segítséget, és nehezen támaszkodom más emberek vállára. Leginkább azért, mert az élet megtanított arra, hogy csak magamra számíthatok, de most valahogy fordult a kocka. Itt van ez a két ember, akik önként segítettek. Ugy segitett, hogy közben nem vártak el semmit, csak azt, hogy elfogadjam. Boldog voltam. Boldog, mert nem vágytam másra, csak arra, hogy minden jóra forduljon. Pocok megérdemli, hogy boldog legyen. És ott volt Claire is...természetesen őt máshova sorolnám. Ismertek! Nem vagy egy kötődös fajta, jobban szeretek a saját törvényeim, illetve határaim szerint élni, de életemben most először vágyom arra, hogy tartozzak valakihez. Ő nem más, mint az a lány, aki jelen pillanatban is a fürdőszobában zuhanyzik. Akárhányszor arra gondolok, hogy ott áll meztelen, vissza kell fognom a bennem rejlő domináns vadat, hiszen semmi jó nem sülne ki abból, ha puszta erőmből lerohannám.
Gondolataimat terelve a kutya felé pillantottam.
Nagyon úgy tűnik, hogy Kitana már nem félt rosszalkodni, hiszen a színes lábtörlőre vetette magát, és annak rojtjait kezdte tépni. Messziről láttam, hogy hegyes kis fogai az anyagba akadtak, innen tudtam, hogy ez lehet a baja. - Most nőnek a fogaid? - mély hangomra a fülét hegyezve felém fordította fejét, édes pofáját enyhén oldalra biccentette, fekete gomb szemei felett található barna foltjai megemelkedtek. - Most meg mit nézel? - nem tudom, hogy mi történt vele, de a következő pillanatban harsányan vakkantva megindult felém, megcsúszott a padlón és a lábam közé feküdt. Összehúztam a szemem, amikor mókásan fel nézett rám. - Az a baj, hogy nem értek a kutyákhoz! Nagyon aranyos vagy, de nem foglak simogatni - sóhajtottam, miközben megfogalmazódott bennem az, hogy egy kutyához beszélek. - Gyerekkoromból kimaradtak a kutyák, a macskák és mindenféle olyan dolog, amihez a szeretetem kell - sebemre szorítottam kezem, lassan leguggoltam, majd mosolyra húztam a számat, amikor Kitana ugrálni kezdett, hogy nyelvével elérje az arcomat. - Elég!
- Úgy látom, hogy máris megtaláltátok a közös hangot - váratlan hang szakított félbe, ezért zavartan előre pillantottam, majd megláttam őt, ahogy hosszú pólóban és rövidnadrágban áll előttem. Ilyen is ritkán hallotok tőlem, de látványától égnek állt a faszom. Bocs a nyers szavak miatt, de nem megmondtam az elején, hogy hozzá szoktok majd? Próbáltam leplezni, de elállt a lélegzetem. Claire gyönyörű volt. Csillogó barna haj, mély tekintet és angyali kisugárzás ami elvette az eszemet. - Nyugodtan folytathatjátok - legyintett, viszont nem tudtam észrevenni azt, hogy zavarba jött, amint az ágyra pillantott. Én csak mosolyra húztam az ajkam.
- Csak egy ágy van - mondtam, mire felhúzta szemöldökét. - Nem baj! Akkor majd...
- Te az a fajta barátnő vagy, aki nem adja könnyen magát? - sétáltam felé. - Mert én vágyom arra, hogy melletted alhassak - amikor megálltam előtte, lélegzete elállt és nyelt egyet. - De ha neked biztonságosabb, akkor alszom a kanapén!
- Szerintem először össze kell kovácsolodnunk - kijelentése hallatán elnevettem magam. Ez cuki! Igazán aranyos!
- Állandóan változó személyiség vagyok. Velem nehéz összekovácsolódni.
- Szerintem nekem menni fog - cicákhoz hasonló hízelgéssel karolta át a derekamat, majd mellkasomhoz hajtotta fejét. - Nekem mindennél többet ér az, hogy veled lehetek - haját simogattam, miközben rájöttem arra, hogy több dolgot is meg kell tanulnom. Első sorban meg kell tanulnom a helyzetet amit úgy hívnak, hogy "párkapcsolat". Furcsán hangzik? Neken igen! Ne értsetek félre! Voltak nők az életemben. Igazából nem voltak kevesen, de az összes egy dologra volt jó, az pedig a dugás. Volt aki többet akart, volt aki csak a farkamat akarta. Ezért soha nem alakult ki bennem egyfajta kötődés, de bízok abban, hogy megtanulok...szeretni.
- Jol van!
- Jol van? - kérdezte. - Ennyit mondasz, hogy jol van?
Most már értitek, hogy miről beszélek, igaz? - Lehet, hogy szükségem van a segítségedre - témát szerettem volna váltani, ezért kimerülten pillantottam a kék kötszerdoboz felé. Claire mosolyra húzta ajkát, majd bólintott. - Köszönöm - suttogtam, miután lekezelte a sebem és frissen bekötötte. Lábam között térdelt, úgy nézett ki mint egy angyal. Nem bírtam ki közeledés nélkül, ezért enyhén előre hajoltam, majd kicsit megemeltem az állát. - Hozzá kell szoknom ahhoz, hogy most már nem csak magamra számíthatok - ajkához hajoltam, szám súrolta az övét, miközben folytattam. - De ez nem azt jelenti, hogy nem akarlak magam mellé. Látom rajtad, hogy félsz. Claire, az egész világot elpusztítanám ha valami bajod esne - simítottam meg az arcát.
- Ez csak túl szép, hogy igaz legyen - ajkamra pillantott, majd elnevette magát. - Eddig csak álmodtam erről. Mindig a háttérből figyeltelek és csendben csodáltalak...- kereste a szavakat, én pedig nem győztem gyönyörködni benne. - Én csak félek, hogy elveszítlek! - rázta a fejét.
- Nem fogsz - óvatosan magamhoz húztam, majd puszit nyomtam a feje tetejére. - Lehet nem engedlek közel magamhoz, de épp annyit adok, amennyit kapnod kell!
- És ha én nem érem be a mindennél kevesebbel? - karolta át a derekamat. Halkan elnevettem magam, majd felsóhajtottam.
- Az bizony nagyon sok - a kutya felé pillantottam, hiszen a szőnyegre fekve játszani kezdett a színes rojtokkal, ezért a szemöldökömet ráncoltam. - Ugye nem akarod a nyakamba varrni ezt a koloncot? - fejemmel a kölyök felé böktem, de amikor Claire elnevette magát, óvatosan ledöntöttem az ágyra, én pedig mellé hasaltam. Szíve hevesen vert, arca kipirult, ajkát résnyire nyitva hagyta. Láttam rajta, hogy fél, hogy még nem bízik bennem, ezért sem akartam megijeszteni vagy olyan dolgot elkövetni amit ő még nem akar. Tenyeremmel felszántottam a pólóját, és gyönyörű lapos hasa látványában gyönyörködtem. Lehet, hogy szívtelen tuskónak tartotok, de néha én is vágyom a gyengédségre illetve az odafigyelésre. Jelen pillanatban is ezt éreztem ennél a lánynál. Claire hirtelen lépett az életembe, de egy percet sem bántam meg amit vele töltöttem. Lehajoltam hozzá, apró puszit nyomtam köldöke szélére, majd ujjammal megcirógattam azt a területet. - Vigyázni fogok rád - néztem a szemébe. - És mindent elkövetek annak érdekében, hogy boldog legyél mellettem.
- Megígéred? - súgta.
- Megígérem - válaszoltam a lehető legőszintébben. Tudjátok, hogy nekem nem nagy cucc hazudni, viszont ő az egyetlen olyan ember, akinek nem szívesen hazudok. Claire csillogó szemekkel nézett rám, innen tudtam, hogy ez az első olyan pillanat amikor hisz nekem. Legalábbis a szeme és a mosolya erről árulkodott.
- Akkor egymás mellett alszunk? - mosolygott incselkedve. Én csak felvontam a szemöldököm, majd aprót bólintottam. - Akkor jó! - válaszolta nemes egyszerűséggel.
Daxton az új lakásán pihent és próbálta utolérni magát. Tudjátok, hogy természete miatt nagyon makacs, ezért volt nehéz a lelkére kötni azt, hogy ne menjen ki a házból. Ti is tudjátok, hogy Daxton a saját szabályai szerint él, ezért is nehezen hallgat más szavára. Viszont most először volt az, hogy reggel ébredés után csak bólintott, készített nekem egy kávét, majd a lelkemre kötötte, hogy nem hagyja el a házat. Akkor olyan boldog voltam, mint még soha.
Viszont tudtam, hogy nekem az egyetemre kell mennem, illetve anyuékkal is beszélnem kellett, szóval az előadások előtt beszéltem anyuékkal, majd letettem amikor Peyton száguldott felém. Meglepődtem, amikor vékony szőrme mellény és fekete bőrnadrág takarta a testét. - Ennyire fázol? - kérdeztem, majd ujjaimmal a kapucnis pulcsim szélét kezdtem piszkálni. Peyton hevesen bólogatni kezdett.
- Persze, hogy fázok - felém nézett, majd csillogni kezdett a szeme. - És az unokatestvérem is ma érkezik! Jól kell kinéznem - szőke haját hátra dobta, közben vigyorogni kezdett. - Már nagyon hiányzik! - járdára szegezte a tekintetét. Ha Peyton unokatestvére is egy elkényeztetett liba, akkor duplán fognak idegesíteni, igaz? A hallgatók közben záporozni kezdtek. A hirtelen érkező ősz miatt sokan a kapuk felé igyekeztek, ezért úgy döntöttem, hogy én is követem a példájukat.
- Te megvárod? Mert szerintem én bemegyek! - szóltam Peyton felé, aki örömében ugrálni kezdett, hiszen az előttünk található parkolóba váratlanul beszáguldott egy éjfekete, hatalmas sportmotor. A szemöldökömet ráncoltam, hiszen a nagy motor zúgása felébresztette az egész környéket. - Én tuti nem mernék motorra ülni! Merész csajszi! - jelentettem ki, ám vissza szívtam, amikor a tetőtől-talpig bőrruhában megjelenő idegen lehúzta magáról a bukósisakot, majd szőke haját hátra túrva felénk pillantott.
- Úristen! Dimitri! - a férfi felénk sétált, Peyton pedig az ölébe ugrott. Az arcom lángolt, hiszen eddig a pillanatig azt hittem, hogy Peyton unokatestvére egy lány. És az utolsó pillanatban megjelenik egy szőke hajú, zöld szemű férfi, aki tuti, hogy egy híresség, mert ilyen látványt csak az elit helyeken lehet látni. Szeretnétek tudni, hogy mire gondolok? - Annyira vártalak már! - sikította, amikor a férfi ledobta, majd felvonta ívelt szemöldökét.
- Hamarabb is jöhettem volna! - még nem nézett felém, viszont én nem tudtam levenni róla a szemem. Különösebb érzést nem váltott ki belőlem, viszont a kisugárzása nem csak egyedi, de bájos is volt: világoszöld szemek, sűrű mély szempilla és olyan arcszerkezett amit minden férfi irigyelne. Akkor kaptam fel a fejem, amikor Dimitri felszisszent, hiszen Peyton a karjára ütött. - Sok dolgom volt!
- Jó kifogás, beteg voltál? - a férfi Peyton szemébe pillantott, majd így szólt:
- Nem, csak volt fontosabb dolgom is! - ekkor történt az, hogy szőke tincsei közül felém pillantott, hullámos, tarkóig érő haját hátra túrta, majd lassan végignézett rajtam.
- Ó! Ő a szobatársam, Claire! - amikor bemutatott, én vörös arccal nyújtottam a kezem, de olyan váratlan dolog történt, amire nem számítottam. Dimitri a kezemet figyelte, a szemembe nézett, majd a motorjára helyezte a bukósisakot, és figyelmen kívül hagyott.
- Beszélek az igazgatóval! - Peyton felé intézte a szavait, aki karba tett kezekkel figyelt a bőr ruhát viselő unokatestvére után.
- Általában kedvesebb szokott lenni! - vigyorgott, majd hozzátette. - Ha azt hitted, hogy Daxton-t nehéz kezelni, akkor nagyot tévedsz! - bökött az egyetem felé. - Menjünk mi is! Menő a motrod, Dimitri! - kiabálta Peyton, a szőke hajú férfi pedig hátra pillantott a válla felett. És találkozott a tekintetünk.