Késő éjszaka nem tudtam álomra hajtani a fejem. Rettegtem a gondolattól, hogy Daxton ma éjszaka talán megsérülhet, vagy ami mégrosszabb: kórházba kerültem. Egymás után forgolódtam az ágyban, a puha párnámat igazítottam és néha lerúgtam magamról a takarót. Egymás után játszódott le előttem a pillanat, amikor elengedi a kezem és a sötétben megindul a fekete terepjáró felé ami a ketrecharc helyszínére szállította őt. Hol a gondolataimba voltam merülve, hol pedig Peyton sírását hallgattam. Úgy éreztem a legjobbnak ha a történtek után elmondom, hogy mi történt, és, hogy megcsalta a barátja. Életem egyik legnehezebb pillanata volt kimondani, hogy megcsalták őt, de azt hiszem, hogy jól döntöttem. Valamilyen szinten kezdem megkedvelni, ezért nem volt szívem a szemébe hazudni.
Akkor kaptam fel a fejem, amikor Peyton felült, majd felkapcsolta az ágy mellett található kis lámpát. Összeráncolt szemöldökkel figyelte, hogy kifújja az orrát, majd szőke haját hátra túrva felém pillant. Ahogy én sem, úgy ő sem nézett ki túl jól. Daxton-al való elválás óta sem húztam fel pizsamát, ami azt jelentette, hogy fekete cicanadrágban és kapucnis pulcsiban feküdtem a heverő közepén. - Te sem tudsz aludni? - Peyton karikás szemekkel pillantott felém, majd szőke haját egy gumival felkötötte. Hosszú sóhaj hagyta el az ajkamat, majd felültem, hátamat pedig a falnak támasztottam. A félhomályban minden olyan nyugodt volt, ezért is tudtam őszintén cselekedni.
- Aggódom Daxton miatt - karolta át a térdemet. - Elvileg a mostani ellenfele nagyon erős és veszélyes férfi - pillantottam felé. - Mi lesz ha...
- Semmi! - bólintott Peyton. - Daxton nagyon ügyes és erős - pillantott az ablak felé. - Ha ma este valaki megnyeri a meccset, az Daxton! - az ágy szélére mászott, az íróasztal széléről pedig elvett egy pohár vizet. - Te a jövőbeli férjed miatt aggódsz, engem pedig elhagyott a szerelmem - rántotta meg a vállát.
- Daxton nem lesz a férjem! - nevettem kellemetlenül. - Mi ketten nem is illünk össze - sziszegtem a félhomályban.
- Pedig látnod kéne hogy néz rád - rántotta meg a vállát. - És szerintem erre jobban oda kéne figyelned - kacsintott, majd mosolyt erőltetett az arcára. - Daxton az a fajta férfi, aki nem feltétlenül mutatja ki mit érez - pillantott az üres pohár felé. - Ezért kéne jobban odafigyelni a szemére! Mert a szeme mindent elmond - sóhajtotta mosolyogva. Hálás pillantásokkal ajándékoztam meg, hiszen Peyton-ak igaza volt. Daxton nem beszél könnyen az érzéseiről. Ritkán mutatja ki őket, viszont a tekintete és az érintése talán mindennél többet ér. Lehet, hogy vak voltam és nem figyeltem oda az apró részletekre. Lehet, hogy Peyton-al nem ápolunk szoros baráti köteléket, viszont most felnyitotta a szemem arra, amire eddig nem is gondoltam. Elmosolyodtam, majd meg csóváltam a fejem.
- Köszönöm - súgtam magam elé. - Viszont nagyon sajnálom azt ami veletek történt - lesütöttem a szemem, hiszen kellemetlen témát érintettem. Kettőnk közül Peyton volt az, aki a plafon felé pillantva elnevette magát, majd kellemetlenül megcsóválta a fejét. - A történtek után nem tudtam, hogy elmondjam e...
- Jól tetted, hogy elmondtad - vágott közbe. - Egyébként nem ez volt az első félrelépése! - kijelentése után elkerekedett szemekkel a fenekem alá húztam a lábam, majd nagyot nyeltem. Mintha olvaott volna a gondolataimba: sziszegve bólogatni kezdett. - Aki egyszer megcsal, az újra megteszi! - rántotta meg a vállát. - Ilyen egy mérgező kapcsolat.
- De akkor miért nem szakítottál vele?
- Mert szeretem - csillogott a szeme. - És nehéz elengedni azt, akit szeretsz! De azt hiszem, hogy átérzed - húzta össze a szemét. - Csak arra a személyre tudsz gondolni. Arra, hogy mit csinál, hol van, mit eszik... - hátára feküdt, majd mellkasára húzta a párnáját. - Egyébként mikor kezdődik Daxton ökölcsapása? - kusza gondolataim közben próbáltam vissza emlékezni az időpontra, amit elválásunk előtt a tudtomra adott. Amint kimondtam, Peyton felült és megnyitotta telefonján a messengert. - És ha azt mondom, hogy tudok valakit, aki elvisz minket oda? - felém mutatta telefonját, majd megjelent annak a srácnak a neve, akit nem csak mindenki ismer, de ő is ismer mindenkit. Ő amolyan menő srácnak számított. - Ő még a fuvart is biztosítani tudja!
- És hogy megyünk ki a kollégium ajtaján? - csillant fel a szemem. Peyton pötyögni kezdett, majd az ablak felé pillantott.
- Ki mondta, hogy az ablakon megyünk? - reakcióm mindent elárulhatott, hiszen hirtelen felállt, kinyitotta a szekrényemet és nekem dobott egy piros felsőt és egy rövidnadrágot. - Szeretnéd látni a pasidat bunyó közben vagy nem? - helyeztem csípőre a kezem.
- Ő nem a pasim!
- De az lesz! - vigyorgott, miközben rájöttem arra, hogy ez egy nagyon rossz ötlet.
Nem érted, hogy milyen szar, csak akkor amikor csinálod. Nem érzed a fájdalmat, csak akkor, amikor jelen vagy és a részese vagy. Szeretnétek tudni, hogy mire célzok? Akkor nagyon figyeljetek! A negyedik percnél tartottunk, de az ellenfelem egy jobb ököl segítségével a ketrec széléhez taszított. Magasságának és termetének köszönhetően az erős ütés miatt a padlóra zuhantam, majd vért köptem a fehér szőnyegre. A szorítót nem csak körbe állták, de az egész raktárban üvöltöttek a nézők, illetve a szurkolók. Nem láttam az arcokat, csak a sötétben megjelenő kezeket, hallottam a dübörgő zenét és az emberek üvöltését. Összesen két embert láttam, ő pedig pocok és az edzőm volt. A padlón négykézláb álltam és próbáltam összekaparni magam, de zúgott a fejem és éreztem a halántékomon végig folyó vér forró érintését. A pillanatnak köszönhetően beszívtam a levegőt, belekapaszkodtam a pillanatba és előre pillantottam: láttam az edzőmet aki teli torokból üvöltött, hogy álljak fel. Mellette ott volt pocok, aki padlóra dobta kalapját és izzadtan törölte homlokát. Mögöttük az emberek üvöltöttek, szurkoltak és vártak a pillanatra, amikor valaki legyőzi a másikat. Érdekel titeket, hogy éreztem magam? Úgy, mint akit fejbe basztak egy vascsővel. - Kelj fel kölyök! Kelj fel, Daxton! - Billy megragadta a rács szélét és izzadtan rángatni kezdte. - Ki kell hoznunk őt onnan! - ordította pocok felé, aki mérgesen a szája szélét rágta.
- Bírd ki Daxton! Ki kell bírnod ezt az egy percet! - üvöltötte. Nem tudtam odafigyelni, hiszen a következő pillanatban az ellenfelem közel került hozzám. Egy gyors mozdulattal oldalra gurultam, ezért helyettem a padlóba ütött. Mérges üvöltés hagyta el az ajkát, majd a néger megindult felém. - Egy perc! Egy perc! Ha egy percig talpon maradsz még nyerhetsz! Maradj mozgásban! - pocok hangja egyre távolabbnak tűnt, hiszen amikor feltápászkodni próbáltam, a néger gyomorszájon küldött. Úgy zuhantam vissza a tatamira, mint egy rongybaba. Mert ezt csak az érti meg, aki átélte már egyszer. A szorító fájdalom felülkerekedett rajtam, amikor hátamra ült és átkarolta a nyakam. Biztos láttatok már olyan jelenetet, amikor az ellenfél hátra feszíti a másik nyakát, bízva abban, hogy kitöri azt. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy nekem is ebben volt részem. - Állítsák le! Elég! - váratlan dolog történt, amikor megszólalt a gong, a néger pedig elengedett. Ő a saját felére ment pihenni, engem pedig Billy húzott ki. Amikor átkarolta a hátamat, éreztem, hogy a vér miatt lecsúszik a keze, ezért zavartan pillantottam rá, amikor leültetett a kicsi fából készült székre. Felszakadt szemöldökömet azonnal ápolni kezdte, fehér törölközővel pedig a sebeimet törölte. - Hogy érzed magad? - pocok leguggolt elém, majd megcsóválta a fejét. - Nincs magánál! Nem tudja folytatni! - valóban nem voltam magamnál, viszont eljutott az agyamig az amit mondott. Ti is tudjátok, hogy milyen vagyok: utálom ha parancsolnak nekem, és azt is rühellem, amikor helyettem cselekednek. Ellöktem őt, majd vizet ittam.
- Ne akarj helyettem cselekedni! - vállánál fogva eltaszítottam, majd a ketrec mellett pihenő néger felé böktem. - Néz rá! Totál ki van készülve! Ki fogom fárasztani! - köptem a lábam közé. - Ha elfárad, akkor leütöm! - pocok szemébe pillantottam, hiszen ő maga is látta azt, hogy a néger hegyomlás izzad és fáradtan levegő után kapkodik. Izmos mellkasa fénylett az izzadságtól, bedurrant erek meglátszanak a bicepszén, illetve az egész karján. Víz ivás közben a padlót nézte, néha megütötte a halántékát. - Totálisan ki van készülve! - kiabáltam túl a tömeget. - Képes vagyok rá! - pocok és Billy egymás szemébe néztek, hiszen most következett a komoly gondolkoás. Láttam rajtuk, hogy ez már nem vicc. Én nem tudtam hogy néztem ki kívülről, de biztos voltam abban, hogy nem jól. Az izzadság folyt rólam, a halántékomról csöpögött a vér és az egyik szemem bedagadt. És most már tudjátok, hogy miért utálom annyira a rohadt, kibaszott és kicseszett MMA-T.
- Próbálja meg! Akkor ez lesz a taktikája! - Billy a vállamra helyezte törölközőt, majd az izmaimat kezdte masszírozni. - Igaza van! Kibaszottul nem maradt ereje! Ha még egy percig húzod az agyát, talán kiütheted! - kiabálta a fülembe, hiszen a tömeg újra örjöngeni kezdett, és ez csak egyet jelentett: a következő összecsapás kezdetét vette.
Tudtam, hogy a ketrecharcnak sok rajongója van, viszont a lábam a földbe gyökerezett, amikor alig tudtam előre veregetni magam az örjöngő tömegen. Peyton hátulról tolta a hátamat, hiszen hamar kiszúrtam pockot és Billy-t, ahogy a szorító szélén állnak és üvöltenek a kör alakú szorítóban ácsorgó Daxton felé. Az emberek között állva csak egy pillanatra láttam őt, de a szívem összeszorult: makulátlan háta nem a verejtéktől, hanem a vértől fénylett. Rövidnadrágban és mezítláb állva hirtelen megindult az ellenfél felé, aki ebben a pillanatban egy magasabb néger volt. Akkor értem Billy mellé, amikor Daxton lehajolt és a szorító másik oldalára került. Amikor megfordult, találkozott a tekintetünk. Abban a pillanatban, hogy meglátott: elsápadt. Szinte lassított felvételben láttam, hogy fekete haja az izzadt homlokába tapad, hogy arcán vérfoltok voltak jelen. Tudtam, hogy a ketrecharc véres, viszont szemtől szembe álltam vele és nem tudtam, hogy mire gondoljak. Hibás voltam, amikor Billy mellé álltam? Hibáztam, amikor eljöttem?
Igen.
És tudjátok, hogy miért? Daxton csak rám figyelt. És minden olyan gyorsan történt. Senki nem tudta, hogy ez történik. Csak egyet pislogtam, de a következő pillanatban a néger olyan szinten bemosott Daxton-ak, hogy ő azonnal a padlóra zuhant. A félelem felülkerekedett rajtam, ezért könnyes szemmel megindultam előre. Pocok volt az, aki hasam köré fonta a karját és visszahúzott. Ez mind az én hibám. Az én hibám volt. - Engedj el! Daxton! - üvöltve akartam szabadulni pocok szorításából, de ő nem engedett el.
- Valaki vigye innen Claire-t! - kiabálta, de akkor kapta fel a fejét, amikor Daxton megtámasztotta magát, és összeszorított állkapoccsal bevert egyet a négernek. Pocok annyira meglepődött, hogy tátott szájjal nézte a pillanatot, amikor Daxton fürgén ls robot mozgás szerűen sorozni kezdte a négert. Nagyokat pislogva figyeltem, hogy a négernek védekezni sem volt alkalma. Daxton megállás nélkül sorozta. Erős volt, fürge és megállíthatatlan. - Inkább maradj! - elengedett, majd megveregette a vállamat. - Maradj, kicsi lány! - húzta össze a szemét. - Nem tudom, hogy mit csinálsz, de erőre kapott! Ezaz fiam! Adj a rohadéknak! - üvöltötte, és ekkor még nem tudtuk, hogy mi lesz ennek az éjszakának a vége.