Hyunjin vacsora közben részletesen ismertette velem a holnapi napunkat még akkor is, ha szinte már mindennel tisztában voltam. Az egyetlen újdonság, amit ekkor megtudtam, az az volt, hogy a holnapi vacsora után rögtön Felixhez megyünk. Ugyanis miattunk képes volt átrakni a szombatra tervezett baráti összejövetelét péntekre, csak azért, hogy mindenki jelen tudjon lenni. Emiatt pedig nekünk muszáj volt elmennünk hozzá, hiszen miattunk történt a változtatás. Ez mondjuk Hyunjinnak egyáltalán nem jelentett gondot. Neki nem, de nekem igen, mert fogalmam sem volt arról, hogy mégis mit fog takarni az a baráti összejövetel. S, mivel még Felixet sem ismertem annyira, így csak remélni tudtam, hogy az este békés és nyugodt körülmények között fog eltelni. Ám ezzel olyan sokáig én mégsem tudtam foglalkozni, hiszen a vacsora után nekem lett egy ennél is nagyobb problémám.
Aznap nagyon keveset ettem, hiszen mindig történt valami, ami meggátolt az evésben. Az iskolában kihagytam az ebédet, utána pedig rendes étel helyett szinte csak édességet ettem. S igaz, hogy Hyunjinékhoz visszaérve leültünk enni, én még akkor sem laktam jól. Hiszen miután kiderült, hogy Jieunt kirúgták, minden fontosabbá vált az evésnél. Így hát egész nap csak kisebb mennyiségekhez jutottam, s mikor leültünk vacsorázni, hihetetlenül jól esett az étel. Emiatt pedig nem bírtam ki, hogy ne egyek egy újabb tányérral, s mivel eggyel még csak jól sem laktam, így tényleg szükségét éreztem az újraszedésnek. Ennek viszont kevesebb, mint egy óra múlva meg lett az eredménye. Ez pedig nem más volt, mint a kínzó hasfájás, amit valószínűleg az okozhatott, hogy sokat ettem egyszerre.
Hyunjinnal alvás előtt mind a ketten az ágyban fekve telefonoztunk, s emiatt egy darabig nem is szóltunk egymáshoz. Miután viszont meguntam a közösségi oldalak nézegetését, s mikor már Jisunggal sem beszélgettem, alig tudtam figyelmen kívül hagyni a fájdalmat, amit a hasamban éreztem. Hiszen ekkor már nem volt semmi, ami egy kicsit is elterelhette volna a figyelmem, így miután kikapcsoltam az ébresztőmet, szenvedve zártam le a telefonom képernyőjét. Ezt követően pedig nyöszörögve osztottam meg Hyunjinnal a problémámat.
-Jinnie. - szólítottam meg, viszont ő erre csak egy hümmögéssel válaszolt. - Fáj a hasam. - fordultam felé, s emiatt pár másodperc erejére rám nézett.
-Kérsz rá gyógypuszit? - mosolyodott el.
-Ah. Mit is vártam? - kérdeztem inkább magamtól, mint tőle. - Inkább alszok. - mérgelődtem, majd megfordultam a másik oldalamra, hogy háttal legyek neki.
Megfordulásom után a telefonomat egyből az ágy melletti éjjeliszekrényre tettem, s ezután még az azon lévő kislámpát is lekapcsoltam. Miután pedig lehunyt szemekkel elkényelmesedtem az ágyban, már tényleg kezdtem jó ötletnek találni az alvást, hiszen tudtam, hogy ha alszok, akkor nem fogom érezni a fájdalmat. Így hát azon voltam, hogy a lehető leghamarabb elaludjak, de Hyunjin ezt nem hagyta. Ugyanis másodperceken belül helyezkedni kezdett, s nem sokkal később még a keze is a derekamra került, ami miatt a már lehunyt szemeimet rögtön felnyitottam.
-Ennyire fáj, hogy inkább már aludnál? - kérdezte halkan, s miután helyeseltem, ismét megszólalt. - Hol fáj? - csúsztatta kezét a hasamra.
-Hyunjin, ne már. - kértem meg rá halkan, s hevesebben verő szívvel, miközben ismét lehunytam a szemeimet.
Tudtam, hogy másodpercek választanak el attól, hogy Hyunjin kijelentsen, vagy éppen tegyen valamit, s őt ismerve biztos voltam abban, hogy bármi is lesz, nekem valószínűleg még csak egy kicsit sem fog tetszeni. Ám hiába tudtam ezt, mégis megrémültem, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mire is készül. S, mivel nem akartam, hogy ismét egy hasonló helyzetbe kerüljek vele, mint délután a konyhában, így összeszorított szemekkel reménykedtem abban, hogy Hyunjin nem tervez ennél többet. Ám a félelmem mégis beigazolódni látszott, mikor a hasamnál tartott kezével lassan elkezdte felgyűrni a felsőmet. A szívem a tette miatt pedig olyan hevesen kezdett el verni, hogy szinte már jobban éreztem azt, mint a folyamatosan engem kínzó fájdalmat.
-H-Hyunjin... - szólítottam meg nehezen, s alig hallhatóan. Viszont hiába is szerettem volna, hogy békén hagyjon, én mégsem ellenkeztem. Miután pedig Hyunjin lassan a felsőm alá vezette a kezét, rögtön a takaróra szorítottam. - Fejezd be. - kértem meg rá halkan, de őt nem érdekelte az, hogy én mit akarok.
-Nyugi. - jelentette ki halkan, miközben a kezét a felsőm alatt a hasamra vezette. - Nem csinálok semmit.
Már így is többet csináltál a semminél...
Nem értettem, hogy Hyunjin mégis miért csinálja ezt, hiszen tudtam, hogy a kezével nem lesz képes elszívni a fájdalmat a hasamból. Ráadásul hiába nyugtatott azzal, hogy nem csinál semmit, én mégsem tudtam megnyugodni. Viszont Hyunjin tényleg betartotta a szavát. Megállt itt, a keze pedig így tényleg a hasamon maradt, s még csak egy kicsit sem törekedett arra, hogy ez megváltozzon. Ám hiába is tartotta be a szavát, nekem ez akkor sem tetszett, hiszen a szívem az érintése miatt képtelen volt arra, hogy normális tempóban verjen. Ráadásul hirtelen még a lélegzetem is elakadt, mikor gyengéden simított párat a hasamon. Ám egy számomra örökkévalóságnak tűnő idő után végül kezdtem lassan megnyugodni, s ekkor rájöttem arra, hogy valójában nagyon is jól esett az érintése.
-Meddig akarod még ezt csinálni? Nyugodtan kiveheted ám a kezed onnan. Amúgy sincs ennek sok értelme... - váltam a végére halkabbá.
-Nem akarom. És igenis van értelme. - válaszolt Hyunjin. - Majd reggelre meglátod.
-Mit hiszel? Varázskezed van? - kérdeztem mosolyogva.
-Nem tudhatod. Lehet. - jelentette ki, s emiatt az arcomon lévő mosoly még nagyobb lett. - Viszont már nagyon késő van, szóval inkább csukd be a két szép szemed és aludj.
-De így képtelen lennék rá... - vallottam be halkan. Ám amint ezt kimondtam Hyunjin egy nagyobbat sóhajtott, majd már el is kezdte kihúzni a kezét a felsőm alól. Viszont mielőtt még ezt teljesen megtehette volna, hirtelen ráfogtam a kezére. - Ne. Inkább... mégis hagyd ott. - kértem meg rá zavartan.
-Jeongin, ha te nem lennél, ki kellene találni. Sőt... Kitalálni sem lehetne. - nevetett fel Hyunjin, s miután egy puszit nyomott az arcomra, jó éjszakát kívánt.
Én pedig hiába mondtam azt, amit, mégis hamar el tudtam aludtam. Az éjszaka folyamán ráadásul egyszer sem riadtam fel, s olyan jót aludtam, mint talán eddig még soha. Ez volt a második este, mikor Hyunjinnal aludtam, s mellette feltűnően jobbakat aludtam. Emiatt pedig azt akartam, hogy innentől kezdve minden egyes éjszaka egymás mellett aludjunk el. Ám erre most csak addig volt lehetőségünk, amíg a szülei haza nem értek. Addig a napig, pedig nem volt sok vissza. Így hát muszáj volt kiélveznünk a hátralévő pár napot, hiszen fogalmunk sem volt arról, hogy a megérkezésük után mikor fogunk tudni együtt eltölteni egy újabb éjszakát.
Hyunjinnak pedig tényleg igaza lett, hiszen a hasfájásom reggelre teljesen elmúlt. S hiába tudtam, hogy nem Hyunjin keze okozta a fájdalom elmúlását, én mégis neki voltam hálás. A felébredésem után így az első, amit meg akartam tenni, az az volt, hogy ezt megköszönöm neki. Ahogyan azt is, hogy törődött velem, s ismét egy jó éjszakában lehetett részem mellette. Viszont ezzel volt egy aprócska gond. Mégpedig az, hogy ha még Hyunjin telefonja is ébresztett, ő maga addigra már nem volt az ágyban.
Kezdetben csak hagytam menni Hyunjin ébresztőjét, majd amint erőt vettem magamon, átmásztam az ő oldalára, s végül kikapcsoltam. Ezután pedig percekig csak Hyunjinra várva feküdtem tovább az ágyban, hiszen biztos voltam abban, hogy hamarosan belép a szobájába. Ám ez végül nem történt meg, ugyanis ő még tíz perc eltelte után sem jött. Így kénytelen voltam felkelni, hiszen elkésni azért mégsem akartam. Miután viszont kikeltem az ágyból, s a fürdőszobában összeszedtem magam, rögtön a földszint felé indultam, ahonnan már hallatszódott is a keresett személy hangja.
-Jieun, ne gondold ezt ennyire túl. Csak egy baráti összejövetel lesz Felix házában. - magyarázkodott Hyunjin, miközben megtettem az első lépést a lépcsőn.
-Nem kell szépítened, Hyunjin. Tudom, hogy megy ez. - hallottam meg Jieun hangját is. - Nem fogunk inni. Időben haza fogunk érni. Aha, persze... Inni fogtok, és tuti, hogy nem értek haza időben.
-Szóval akkor... Nem mehetünk?
-Ki vagyok én, hogy megtiltsam? Hiszen kirúgtak.
Örültem annak, hogy Jieun már jobban viselte az állása elvesztését, s az, hogy még viccelődött is ezzel, tényleg csak erre utalt. Bár ettől függetlenül biztos voltam abban, hogy a szíve mélyén azért még mindig fájt neki az állása elvesztése, hiszen Hyunjint mint kiderült már a saját fiaként szerette. Miután pedig belegondoltam abba, hogy milyen lehet Hyunjint elveszíteni sok-sok együtt töltött év után, még a szívem is megsajdult. S mivel én már most nem bírtam volna ki nélküle, így elképzelni sem tudtam azt, hogy mi lenne velem évek múlva, ha nekem is el kellene hagynom őt. Ennek megtörténésétől pedig nagyon féltem. Még akkor is, ha Hyunjin megígérte, hogy mellettem marad, s nem fog elhagyni.
-Jó reggelt. - léptem be szomorkás hanggal a konyhába, viszont a hirtelen jött gondolataim okozta aggodalmam hamar eltűnt. Hyunjin ugyanis amint meghallotta a hangom, megfordult, majd egy halvány mosollyal az arcán indult meg felém, s emiatt a fejem szinte rögtön kiürült. - Hogy-hogy te már fent vagy? - kíváncsiskodtam, s mikor megállt előttem már én is mosolyogtam.
-Korábban indulok, mert... - kezdett el habozni, ami miatt egyből összevontam a szemöldököm. - El kell intéznem valamit még a suli előtt.
-Mit? - érdeklődtem tovább, de Hyunjin válasz helyett inkább egy apró csókot nyomott az ajkaimra.
-Majd meglátod. - válaszolt végül, miután meghátrált. - Viszont mivel már ennyi az idő, így én indulok. Minjae hamarosan itt lesz érted. - mesélte, majd amit megtette az első lépést a konyha ajtaja felé, hirtelen megragadtam a karját.
-Jinnie, ne már. Mégis hova akarsz menni? - faggattam már nyöszörögve. - Ha fáj a hasam, maradsz? - próbáltam meg maradásra bírni, viszont még mindig ellenkezett. - Jó. Akkor megyek veled. - jelentettem ki, viszont emiatt Hyunjin felsóhajtott.
-Na jó, valamennyit elárulok, mert a végén nem fogok tudni időben elindulni. - vezette rám a tekintetét. - Ha velem jössz, akkor elrontod a meglepetést.
Meglepetést? Mégis milyen meglepetést?
Míg én elgondolkoztam ezen, addig Hyunjin sikeresen kiszabadította a karját a kezemből. Erre viszont hiába figyeltem fel szinte rögtön, ő túlságosan is hamar lépett ki a konyhából ahhoz, hogy időben megállíthassam. Ekkor pedig csak arra tudtam gondolni, hogy hogy volt képes csak így itt hagyni.
-Még valami, aztán tényleg megyek. - lépett vissza hirtelen Hyunjin.
-Mi az? - kérdeztem duzzogó hanggal.
-Aranyos vagy így kócosan. - vigyorodott el, majd ismét megindult.
Hyunjin szavai miatt először zavartan elmosolyodtam, majd hirtelen furcsállni kezdtem a kijelentését, hiszen igaz, hogy még nem öltöztem át, de már akkor is elintéztem pár dolgot a fürdőszobában a reggeli teendőim közül. Ám amint értetlenül a hajamhoz kaptam, hirtelen tudatosult bennem, hogy a hajam rendberakása kimaradt, s az így tényleg kócos lehetett.
-Aaa. - kezdtem el szenvedni hangosan, majd hirtelen Jieun megszólalt, kinek jelenlétéről időközben teljesen megfeledkeztem.
-Készítettem reggelit. Kint van már az asztalon szóval, ha gondolod, mehetsz enni.
-Hyunjinnal akartam reggelizni. - mérgelődtem tovább.
-Akkor elcsomagolom, és együtt megeszitek. Úgy jó? - kérdezte mosolyogva.
-Azok után, hogy így itt hagyott, biztos, hogy nem fogok vele reggelizni. - mondtam most az ellenkezőjét, s miközben játszottam a sértettet, visszamentem az emeletre készülődni.
Meglepetés...
Azt hiszem, örülnöm kellene. De a helyzet az, hogy én inkább félek, mint örülök...
Hyunjin, mégis mire készülsz?