Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|86| - Lehetne rosszabb is

Nyugtalan voltam és feszengtem. A bejárati ajtónk előtt állva a felsőm anyagának legalját gyűrögettem, miközben csak az járt a fejemben, hogy valami rosszul fog elsülni. Féltem attól, hogy baj lesz, ráadásul ha ez nem lett volna elég, még Hyunjin bemutatása is nyugtalanított. Azonban amint ráfogott a kezemre, s egy biztató mosolyt küldött felém, mintha az összes félelmem és aggodalmam elvágták volna. Hyunjin mosolya ekkor egy pillanatra még a körülöttünk lévő világról is elterelte a figyelmem, így egy rövidebb időre csak ő létezett a gondolataimban, ahogyan a szemeim előtt is. Ám amint váratlanul becsöngetett hozzánk kizökkentem az általa nyújtott varázsból, s ismét eluralkodott bennem a pánik. A szívem hevesebben vert, s ekkor már Hyunjin kezét sem foghattam. El kellett engednem a kezét, hiszen nem tudhattuk, hogy ki fog ajtót nyitni. Ennek bekövetkezte után viszont Hyunjin ajkai közül egy fájdalommal teli sóhaj szaladt ki, minek hallatán rögtön összeszorult a szívem. Bűntudatom lett, s még kellemetlenebbül éreztem magam.

-Ne haragudj, Hyunjin. – kértem halkan bocsánatot, miközben az ajtó nyitódását vártuk. – Elhiheted, hogy nekem sem tetszik ez. - váltam egyre halkabbá.

-Ez van. – jelentette ki szintén halkan. – De az egyszer biztos, hogy ez lesz életem legrosszabb pár órája. – nevetett fel kínosan. – Maradjunk pozitívak. Lehetne ennél rosszabb is. Például, ha bemennénk hozzátok és így meglátnánk a nappaliban ülni Yejunt. – vázolt fel egy sokkal rosszabb szituációt.

-Na, az kéne még...

Örültem, hogy Hyunjin megpróbált javítani a helyzeten, de a próbálkozása felesleges volt. Tehetett, s mondhatott volna bármit, akkor is fájt az elszakadás tudata. S hiába volt szó csak pár óráról, ez egy kicsit sem segített. A helyzet, amibe kényszerültünk mindenféleképpen szörnyű volt. Várakozás közben pedig rádöbbentem arra, hogy jobban ragaszkodtam Hyunjinhoz, mint ahogyan én azt hittem. És hiába tűnt ez jónak, a szívem mélyén tudtam, hogy ez nem így van. Hiszen már pár óra különválás is megviselt minket. Egy napba pedig már bele sem mertem gondolni. Már csak ennek a gondolata is kikészített. A hangulatom javítása érdekében meg kellett próbálnom pozitívnak maradni, de ezzel volt egy aprócska probléma. Mégpedig az, hogy jelenleg semmit sem láttam jónak és semmi sem tartotta bennem a lelket. A következő pillanatban ráadásul még az ajtó is nyílni kezdett, így esély sem maradt arra, hogy jobb kedvre derítsem magam, Hyunjint, vagy legjobb esetben mindkettőnket. Azonban még mi az elválás és a kötelező távolságtartás tudata miatt szenvedtünk, addig anya velünk ellentétben csak úgy repesett az örömtől. Miután ajtót nyitott, s meglátott minket az arcán lévő mosoly hamar levakarhatatlanná vált. Végül pedig már vigyorogva nézett hol rám, hol Hyunjinra.

-Na mi van, fiatalok? Megjöttetek? – jelent meg már apa is anya mögött az ajtóban. – Szöul azért nincs ennyire messze Busantól. – tette a kezét egy mosoly kíséretében anya vállára.

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy ezután minden simán ment. Hiszen közel sem ez történt. Teljesen lefagytam a szüleim előtt, s egy szót sem tudtam kinyögni nekik. Ekkor pedig nem azzal volt a gond, hogy nem tudtam volna mit mondani, mert tudtam volna. Könnyedén megmagyarázhattam volna nekik a hosszabb idő okát, de képtelen voltam rá. És nem csak erre. Egy ennél fontosabb dologra is.

-Nem gondoltam volna, hogy a fiam ilyen esetlen. – szólalt meg egy rövidebb idő eltelte után ismét apa, s miután finoman utat tört magának bemutatkozott Hyunjinnak. Ezután pedig még anyát is bemutatta, minek eredményeként én csak kínosan ácsorogtam továbbra is szótlanul Hyunjin mellett.

-Szeretném azt mondani, hogy sokat hallottunk már rólad, de sajnos ez nem igaz. Ettől függetlenül remélem, hogy ma végre megismerhetjük Jeongin párját. – vette át a szót anya. – Örülünk, hogy itt vagy, Hyunjin. Érezd otthon magad nálunk. – mosolygott megállás nélkül.