Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|07| - Legrosszabb nap

[ H y u n j i n - s z e m s z ö g e ]

Fél tizenegy volt már, mikor kiléptem az egyik cégnek az ajtaján. Több órás fotózást hagytam magam mögött, s ez miatt egy hatalmasat nyújtóztam a levegőre érve.

-Csak nem elfáradtál a semmiben? - kérdezte anya mellettem, ami miatt szúrósan néztem rá.

-Mégis a "semmi"... - mutattam idézőjeleket. - az, ami miatt létrehoztok egy céget.

-Csupán csak három óra volt az egész. - közölte.

-Bár ne lett volna egy se. - mondtam alig hallhatóan, ami miatt anya visszakérdezett. - Semmi. - morogtam.

A modellkedés tőlem mindig is távol állt. A szüleim viszont mindenről döntöttek helyettem. Semmibe nem volt beleszólásom, s sosem hallgatták meg azt, hogy én mit szeretnék. Az életemet teljesen ők irányították, ahogyan alakították is. Sokat köszönhetnék nekik, hiszen az eddigi életem szinte tökéletes, ráadásul fényes, s gond nélküli jövő elé állítottak. Viszont én mégsem voltam ezzel megelégedve.

Szerettem volna küzdeni dolgokért, nem pedig rögtön megkapni őket. Szerettem volna átélni azt, hogy milyen ha valami fordítva sül el. Hibázni akartam, s olyan dolgokat megtenni, amiket mindenki csinál, vagy éppen elkövet. Átlagos akartam lenni. Már szinte a szürke hétköznapokra is vágytam.

Ezek miatt pedig hiába volt meg mindenem, én mégis úgy éreztem, mint akinek semmilye sincs. Az életemet borzasztóan üresnek éreztem. Ezt az ürességet viszont valami, vagyis inkább valaki elkezdte betölteni.

Jeongin már szinte csak a létezésével könnyebbé és elviselhetőbbé tette az életemet. A mosolyának látványa mindig boldogsággal töltött el. Mikor pedig a hangját hallottam, a szívem mindig sokkal hevesebben vert. Ő volt az a személy, aki miatt mindent elviseltem, s akiért mindent meg is tettem volna.

Ő volt az a személy, akibe annak ellenére, hogy nem ismertem, mégis beleszerettem. Ezért is tettem volna meg érte mindent. Ezért is akartam segíteni neki. Nem akartam, hogy szenvedjen, ráadásul aggódtam is érte. Féltem, hogy a segítségemet elutasítja, ám ez valamilyen csoda folytán nem történt meg. Jeongin elfogadta a segítségem, aminek tudata iszonyatosan boldoggá tett.

A fotózáson, az unalmas perceimben, sőt még akkor is eszembe jutott, mikor a gondolataim nem terelődhettek el. Folyamatosan Jeongin körül jártak a gondolataim, ráadásul az utolsó üzenete után csak rosszabb lett a helyzet. Már azon kezdtem el gondolkozni, hogy a szívem hogyan fogja kibírni a közelében.

-Hyunjin, csörög a telefonod. Nem igaz, hogy nem hallod. - zökkentett vissza anya. - Merre jársz fejben?

-Mintha annyira érdekelne ez téged. - morogtam, miközben elővettem a telefonomat.

Amint a kijelzőre néztem, Felix nevét pillantottam meg, aki szinten olyan életet élt, mint én. Azt leszámítva, hogy az ő élete a saját kezeiben volt.

-Mondd, Lix. - vettem fel a hívást.

-Mikor végzel? - kérdezte.

-Már végeztem. - válaszoltam. - Miért?

-Nem lenne kedved találkozni? Légyszi, légyszi, légyszi. - nyújtotta el a végét. - Tudom, hogy suli van, de biztos nem sietsz vissza. - nevetett fel. - Mi is mindjárt végzünk. - tette hozzá.