Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|95| - Kínzó várakozás

A kocsiban ülve teljesen olyan volt, mintha ez a hétvége meg sem történt volna. Hihetetlen volt a tudat, hogy életemben először mutattam be a családomnak a párom, ahogyan az is, hogy úgy néz ki Hyunjinnal összeköltözünk. Túl gyorsan történt, de legalább lassan minden a helyére állt. A problémáink majdhogynem megoldódtak. Láttuk a célt, s ezáltal mindennek a végét is. A jövőre tekintve pedig csak boldogságot láttam. És nem csak én voltam most ilyen felhőtlenül boldog, hanem Hyunjin is, kinek arcán vezetés közben sokszor ott volt egy halványabb mosoly, ami a megérkezésünk után sem tűnt el. Ugyanis nem sokkal a házukba beérve már mesélni is kezdett Jieunnek, aki kíváncsian várta tőle az élménybeszámolót. Hyunjin pedig mindenről beszámolt. Egy aprócska részletet sem hagyott ki, s többször is kihangsúlyozta, hogy mennyire jól esett neki az, hogy a szüleim egyből megszerették, s szinte már családtagként kezelték. Ennek hallatán pedig nem csak Jieun, hanem már én is elmosolyodtam.

-És mi van a te szüleiddel? Nem kerestek? - kérdezte váratlanul Jieun, ami miatt Hyunjin egyből befejezte a mesélést.

-Kellett volna? - kérdezte félve, majd amint kiderült, hogy Jieun csak érdeklődött, rögtön megkönnyebbült. - Csak akkor keresnek, ha valami olyat hallanak rólam, ami nem tetszik nekik. Amúgy meg nem érdeklem őket. De ha gondolod, felhívom anyát és elmesélem neki, hogy milyen jól telt a hétvégém a szerelmem szüleinél. - mosolyodott el a végén, bár a hangja előbb volt szomorú, mint boldog.

-Végül is... Engem már úgyis kirúgtak. - nevetett fel kínosan Jieun.

-Én inkább nem szeretnék belegondolni abba, hogy mi lenne a reakciójuk. - szólaltam meg halkan, majd inkább megindultam az előszobában hagyott táskákért.

Nem akartam elrontani a hangulatot, sem pedig még szomorúbbá tenni Hyunjint, de most képtelen voltam végighallgatni egy olyan vitát, ami csak még nagyobb haragot eredményezett volna. Hiszen kinéztem Hyunjinból, hogy megteszi. Hogy csak azért is az orruk alá dörgöli, hogy ő igenis boldog, s talán még boldogabb is, mint valaha. Erre gondolva pedig ismét kezdtem nyugtalanná válni, mert még ha ő nem is, de én tartottam a szüleitől, a reakciójuktól, ahogyan attól is, hogy kitalálnak valamit, amivel szétválaszthatnak minket. Kettőnk közül egyedül Hyunjin volt erős. Kibírt volna mindent, s bár igaz, hogy nem állt szándékomban elhagyni, de egy szülei által kezdeményezett vita biztosan a szívemig hatolt volna, hiszen már csak annak a tudata is fájt, hogy egy nem kívánatos személy voltam az életükben, ahogyan a házukban is. Pedig valójában nem vágytam sokra. Nem akartam, hogy szeressenek, ahogyan azt sem, hogy úgy viselkedjenek velem, mint az én szüleim Hyunjinnal. Csupán csak azt akartam, hogy elfogadjanak a párjaként. De ahogyan Hyunjin, úgy én is tudtam, hogy erre elég kicsi az esély. Még akkor is, ha valójában nem tettem semmi rosszat.

-Innie. - szólított meg Hyunjin, amint utolért, s a hangjából ekkor tisztán érződött az aggodalom.

Hyunjin ekkor hiába jött utánam, nem éreztem jobban magam. S mivel nem szerettem volna továbbra is a szüleiről beszélni, így inkább szó nélkül kerültem ki, s hagytam ott az előszobában. Ám Hyunjin nem engedett el ilyen könnyen. Amint elmentem mellette egyből követett, s annak érdekében, hogy megállítson még a karomra is ráfogott.

-Tudom, hogy tudod, de ha kell, elmondom századjára is, hogy szeretlek. És nem érdekel, hogy ez a szüleimnek nem tetszik. Veled fogod maradni.

-Ajánlom is. - mosolyodtam el halványan a kijelentése hallatán. - Viszont akkor is fáj, hogy ilyenek. Veled... Velem... Velünk. - sóhajtottam. - Arra gondoltam, hogy felmegyek és kipakolok. Az talán elterelné a gondolataimat...