Szemfényvesztők ʰʸᵘⁿⁱⁿ

|32| - Bármit megteszek

Szótlanul követtem Hyunjint, aki szintén néma volt. Előttem haladt, s nem állt szándékában mellettem menni. A köztünk keletkezett hatalmas csendért ráadásul csak magamat tudtam okolni.

-Sajnálom. - szólaltam meg halkan.

-Mit sajnálsz? - kérdezte, viszont nem fordult felém.

Magam sem tudom. Csak azt akarom, hogy beszélj velem.

-Mindent.

Hyunjin erre már nem válaszolt. Ismét szótlan lett, ami miatt egyre rosszabbul éreztem magam. Azt akartam, hogy ismét minden olyan legyen, mint percekkel ezelőtt, viszont nem tudtam, hogy mit tehetnék ezért. A köztünk ismét kialakuló csend pedig már kezdett kínos lenni. Hyunjin egyetlen szót sem szólt hozzám továbbra se, amivel éreztette, hogy valami nincs rendben. Ráadásul még mindig magamat okoltam, hiszen biztos voltam abban, hogy Hyunjin szótlanságának az oka én vagyok. Viszont nem tudtam volna megmondani, hogy mivel értem el ezt nála. Miután pedig visszagondoltam a szavaimra, egy nagyobbat sóhajtottam, ugyanis semmi bántót nem találtam bennük.

Hyunjin, kettőnk közül nekem kellene szomorkodnom. Hiszen, ha kivesznek téged az iskolából, akkor fogalmam sincs, hogy mihez kezdek...

Mivel nem jöttem rá továbbra sem Hyunjin szótlanságának az okára, így jobbnak láttam, ha hagyom ezt a témát. Nem kerestem tovább a választ, s tőle sem kérdeztem meg, hogy pontosan mi bántja. Hiszen éreztem, hogy vagy hazudna, vagy mindent tagadna. Tudtam, hogy nem mondana semmit, így témát akartam váltani. Ám hiába próbáltam meg témát váltani, Hyunjin nem volt hajlandó hozzám szólni.

-Hyunjin. - vettem fel egy gyorsabb tempót azért, hogy mellette tudjak menni. - Hyunjin. - szólítottam meg ismét, mivel valamiért figyelmen kívül hagyott. - Hwang Hyunjin... Hyunjinnie... Jinnie. - próbálkoztam mindenhogy, de semmi nem történt.

Valamit nagyon elszúrtam...

Hyunjin igaz, hogy nem szólt hozzám, viszont lassított a tempóján. Ez miatt pedig én is így tettem, majd mellette sétálva teljesen elgondolkoztam azon, hogy mit tehetnék.

-Most miért csinálod ezt? - kérdeztem, majd miután egy nagyobbat sóhajtottam, összekulcsoltam a kezemet az övével. - Tényleg nem fogsz hozzám szólni? - kérdeztem ismét, de választ továbbra sem kaptam.

Ezután rögtön megálltam, s mivel a kezét fogtam, így ő is kénytelen volt megállni. Hyunjin viszont egy apró pillantást sem küldött felém.

-Nem tudom miért nem beszélsz velem, de sajnálom. Bármit is tettem vagy mondtam... Nem akartalak megbántani. - sütöttem le a szemeimet. - Bármit megteszek, csak szólj már hozzám. - folytattam halkabban. - Kérlek, Hyunjin. - tettem hozzá, miközben a szemeim könnyekkel teltek.

Egyre nagyobb bűntudatom lett Hyunjin némasága miatt, ráadásul rettenetesen rosszul esett az, hogy nem volt hajlandó beszélni velem. Teljesen tanácstalan lettem, s még tehetetlennek is éreztem magam. A szívem pedig egyre jobban sajdult meg a tudattól, miszerint Hyunjin nem beszél velem.

-Nem tettél semmit. - szólalt meg halkan. - Nem történt semmi, s talán pont ez fáj a legjobban.

Lassan Hyunjinra néztem, aki akkor már a tekintetét rajtam tartotta. Folyamatosan tartotta ezután velem a szemkontaktust, ami miatt észrevettem a szemeinek csillogását, amit a könnyei okoztak. A szívem ezt látva pedig csak még jobban összeszorult.

-Jinnie... - léptem hozzá sokkal közelebb.

Míg nekem az fájt, hogy Hyunjin nem szólt hozzám, addig Hyunjinnak teljesen más okozott fájdalmat. Méghozzá az a valami, amire én nem jöttem rá. Mindketten szenvedtünk, s ezt egymáson is jól láttuk.