Krampusz

Mindenre van megoldás - KRAMPUSZ

Krampusz menekülni szeretett volna. Első felindulásában nekivágott Télváros erdejének, de még az első fákat sem érte el, amikor megtorpant. Miért is kellene neki az apja elől elmenekülnie? Hiszen nem ő az, aki megbántott másokat. Ő semmi rosszat sem tett. Krampusz szívében pillanatról pillanatra nőtt az elhatározás, így hát rövidesen hátraarcot vágott és hazasétált.

Furcsa elégedettség járta át, amikor végignézett a házon. Az apja azt mondta, változtasson meg mindent, ő mégsem tette meg, mert közbeszólt a munka és a hat rá váró kisgyerek.

Krampusz leült a rózsaszín plüss borította díványára és visszaemlékezett az elmúlt éjszakára. Mindegyik kisgyereknek támogatás kellett, nem fenyítés és fenyegetés. Ahogy Emma puszijára gondolt, elpirult. Határozottan érezte, hogy jó útra lépnek Mikulással, ha megreformálják a rendszert.

Ahogy Mikulás alakja az emlékeibe furakodott, újra eszébe jutott az a furcsa, suta csók a ragyogó napfelkeltében. Krampusz hátradőlt és lehunyta a szemét. Szeretett volna az emlékben elmerülni.

Arra ébredt, hogy az apja ott ül mellette a díványon. Annyira furcsa látvány volt, hogy Krampusz ijedtében félrenyelte a nyálát, amikor felült. A rózsaszín kockás takarója lehullott a válláról, ahogy köhögött. A kandallóban ropogott a tűz és édes illat szállt a konyhából.

– Sajnálom – mondta Krampusz apja. – Rossz döntést hoztam. Hagynom kellett volna, hogy saját magad taposd ki az utad.

Krampusz lehajtotta a fejét.

– Akkor talán nem lennék ilyen szánalmas.

– Mikulás elmesélte, milyen remek voltál a gyerekekkel.

Krampusz az apja szavára felkapta a fejét. Az apja elmosolyodott és Krampusz torkát kaparták a könnyek, mert rájött, nem is emlékszik, mikor látta az apját utoljára mosolyogni.

– Sajnálom, hogy nem olyan fiú vagyok, amilyenre vágytál – súgta Krampusz, miközben azon küzdött, hogy ne buggyanjanak ki a könnyei.

Az apja közelebb csúszott hozzá a díványon, majd óvatosan magához húzta és hosszú évek után először megölelte.

– Sajnálom, hogy azt éreztettem veled, hogy nem vagy elég jó. Nagyon büszke vagyok rád.

Krampusz az apjához bújt és belefúrta az orrát a megnyugtató, puha szőrbe. Aztán tüsszentett.

– Macskád van? – nézett könnyes szemmel az apjára.

– Magányos nélküled a barlang – vont vállat Krampusz apja, mire Krampusz felnevetett.