Krampusz

A látogató - MIKULÁS

– Nem ülsz le? – mutatott Mikulás a díványra, mert zavarta, hogy Krampusz ott ácsorog a nappali közepén. Olyan elveszett volt a csapott vállával, lesimuló szőrével, és ártatlan ábrázatával, hogy Mikulás megsajnálta. Félretette a tekercset.

– Bevallom, tartottam tőled, amikor megtudtam, hogy társak leszünk.

– Nem apámmal dolgoztál?

Mikulás megrázta a fejét.

– Most kezdtem én is. Úgy választottak ki. A Mikulást mindig a Krampusz mellé választják társul az Akadémiáról, nem tudtad? – Krampusz döbbenten rogyott le a dívány túlsó szélére. Mikulás folytatta. – A krampuszkodás apáról fiúra száll, belőled csak egy van, de a mikulásság kevésbé különleges. Százhetvennégyen tanultunk, és a mágia engem jelzett hozzád illőnek.

Krampusz vérpiros nyelve végigszántott az ajkán. Szemének mélyén csodálkozás, döbbenet és remény ült. Mikulás tovább beszélt.

– Azt gondoltam, a munkám legnehezebb része lesz egy dühöngő vaddal dolgozni, aki semmi mást sem akar, csak gyereket megvesszőzni. De te másnak tűnsz.

Krampusz megrázta a fejét.

– Én nem vagyok ide való. Félek a gyerekektől – suttogta elgyötörten, de Mikulás közelebb húzódott hozzá, és megveregette a vállát.

– Minden rendben lesz, higgy nekem.