Krampusz

A kezdet - MIKULÁS

Mikulás a kertben állt, és a megbűvölt begóniákról söpörgette le a havat, amikor a vérmes morgás felhangzott mögötte. Aztán a morgó hang elcsuklott, és valaki megköszörülte a torkát. Mikulás hálás volt a szakállának, hogy elrejti a mosolyát.

A Mikulásképző Akadémián sokat tanultak róla, milyen is a Krampusz, mi mindenre képes, de Mikulás mégis afféle mesebeli lénynek gondolta. Egyáltalán nem számított rá, hogy az összes jelölt közül őt választják majd ki Krampusz mellé. Mikulás hitt a sorsban, és ha az a végzete, hogy az elkövetkezendő ötven évet Krampusz mellett töltse, hát legyen! Az Akadémián is sok barátságot kötött, biztosan Krampusszal sem lehetetlen jóban lenni, és talán együtt dolgozni sem lesz rémes, elvégre az elődei is megtették ezt évszázadokon keresztül. Így hát teleszívta a tüdejét a friss télreggeli hóillattal, az utolsó begóniáról is lerázta a havat, majd megfordult.

Rosszabb látványra számított. Persze a Krampusz így is eléggé rémisztő volt, ahogyan szőrös pofájával, patás lábával, hegyes szarvával, láncostul-zsákostul bámult rá, de a szemében meglepő módon csupa lágyság ült, meg érdeklődés és egy kevés félelem. Mikulás a szemekkel kapcsolatban sosem tévedett. Előre lépett, és kinyújtotta a karját egy kézfogásra.

– Üdvözöllek.

Krampusz meredten bámulta a Mikulás tenyerét. Nyelt egy nagyot, majd óvatosan megrázta azt.

– Krampusz – morogta.

Mikulás elmosolyodott. Az eddig belülről feszítő idegesség elpárolgott, ahogy a társára nézett. Krampusz izgalmas figurának ígérkezett.