A gyógymód (BTS V FF)

A kis fekete doboz

Sziasztok!

Mostantól sokkal nagyobb figyelmet fog kapni Elin betegsége, és ahogy az előző részekből már sejthettétek, szívfertőzése van, ahogy a szüleinek is. De szeretném elmondani nektek, hogy ez teljesen fiktív! Elin betegségét nem fogom pontosan megnevezni, mert nem létezik. Utánanéztem néhány szívfertőzésnek, de nem találtam a történethez megfelelőt. Hasonlóakat találtam, de inkább úgy mondanám, hogy kettő valós szívbetegséget raktam össze. Ezért az események a valóságtól eltérővé válhatnak, de nem irreálissá! Igyekszem racionálisan és hihetően írni ezeket a részeket, de úgy fogom alakítani, hogy kerek legyen tőle a történet. Szóval, mint eddig is, most is minden fiktív lesz. 

Továbbá szeretnélek titeket tájékoztatni arról, hogy a következő részek (már ez is) felkavaróak lesznek. Elin betegsége komoly, szóval nem fogom lazán venni, hanem igyekszem az érzelmeitekre hatni, mert véleményem szerint az ilyen könyvek a legjobb olvasmányok, amik hatnak az emberre. ^^

Kellemes olvasást!

Elin POV:

Arra számítottam, hogy az eredmények, majd eldöntik mi  fog történni. Ha nagyon rossz az állapotom, akkor elmegyek. Ha pedig jobb, mint amilyennek kellene lennie, akkor maradok és harcolok. De ezt az eredmények sem tudták eldönteni. Mintha csak rám akarnák hagyni a döntéshozást.

-Ez alapján nem vagy rosszul, de jól sem vagy - sóhajtott So-Young tanácstalanul. 

Már az irodájában ültünk és az email tartalmát elemeztük. Reggelizni sem bírtam, annyira ideges voltam. Tae-vel pedig azóta sem beszéltem.

-Pontosan ilyen állapotot jósolt meg nekem a doki tavaly - húztam el a számat - Pont határon vagyok.

-Igen - sóhajtott - Ez az a pont, amikor az orvos sem adhat tanácsot, mert 50-50% az esélye mindkét végkimenetelnek. 

Szememet lehunyva temettem arcom tenyereim közé. Most mégis mit tegyek?

-Magadra hagylak - simított hátamra - Semmit sem kell elkapkodnod. Van időd.

Pont ez az, hogy nincs időm.

So-Young elhagyta az irodát én pedig egyedül maradtam gondolataimmal.

A haláluk óta soha nem hiányoztak még annyira a szüleim, mint abban a pillanatban. Régebben sokkal könnyebb volt eldönteni, amikor az orvos közölte velem rosszulléteim okát, azt a betegséget, ami szüleimet is megölte. Túl frissen éltek bennem az emlékek arról, ahogyan ők végigszenvedték a betegséget és tehetetlenül magamra hagytak. Amint kiderült a betegségem eldöntöttem, hogy én nem teszek ki másokat ugyanennek. Tizennyolc évesen megtudni, hogy halálos beteg vagyok.. Még a szüleim halálánál is rosszabb volt. 

Felálltam és lassan elindultam a szobámba. Volt egy doboz a szekrényem mélyén, amit nem vettem elő azóta, hogy eljöttem Norvégiából. Most mégis égető szükségét éreztem annak, hogy elővegyem. Beérve a szobámba letérdeltem a szekrényem elé és kihúztam a kicsi fekete dobozkámat. Összefacsarodott a szívem, ahogy kezemben tartottam, majd ágyam oldalának dőlve nyitottam ki. Két levél, három végrendelet és egy rakás régi fénykép. Amint megláttam ezeket nem bírtam tovább és felszakadt belőlem minden bánatom. Öklömbe harapva folytottam el legalább a hangját, de a könnyeknek nem tudtam gátat szabni. Úgy sírtam, mint azon a napon, amikor először tudtam meg, halálos beteg vagyok. Először csak félelmet éreztem, mérhetetlen félelmet. Napokig begubóztam a szobámba és senkivel sem voltam hajlandó beszélni. Mivel még kiskorúnak számítottam, ezért rokonaimnál laktam, de ők betudták egyszerű gyásznak. Így nem volt nehéz megszöknöm. Hagytam hátra egy búcsú levelet és a szüleim hagyatékából elindultam magányos világkörüli utamra.