30 ° Paradicsom és Need For Speed

68 9 2
                                    

Elnézést ezért az undorítóan hosszú kihagyásért, nem akarok magyarázkodni, de egyszerűen lusta ihlettelen disznó voltam

Dorka úgy tűnik elkiabálta, hogy legyőzi Vöröst, mert a Doble világbajnokságunkat jó két perc után berekesztették a tanárok, mégpedig azzal az igen erős indokkal, hogy vissza kell menni vacsorázni. Ez természetesen hatott, ígyhát róni kezdtük a körülbelül öt perc alatt megtehető útvonalat vissza a szállásra.
- Zenét akaroook! - hajtotta hátra a fejét drámaian Jazz kerek két lépés után.
- Egyet értek! - csatlakozott hozzá Dorka. Ez egy egészen méretes hullámot indított el Szekérék felé, mert a hetedikesek is egyet értettek abban, hogy a zene az kell, hogy ne vesszünk el.
- Na jó, ki van rajta a JBL-en?! - emelte fel dühösen a telefonját meg az említett hangszórót Szekér. - Mindenki lője le szépen a Bluetooth-ot a telóján!
És ekkor megszólalt a JBL:
- Itt már mindenki Petőfi Sándor - szólt tompán de annál hangosabban.
- Vicceltek? - háborodott fel Jazz, amivel valamennyire egyet tudtam érteni, másfelől viszont van egy hangulata a színvonalas magyar zenének, mert ilyet bizony csak GT-ben hallani.
- Ki volt ez az ízlésficamos? - adott hangot Dorka is a nemtetszésének, de ezt a hangot pillanatokon belül elnyomta a refrén, a sakál vokál, alias gólya osztály előadásában.
- Végülis... ízlések és zacskós tej - vontam meg a vállam a hangzavarban.
Hát igen, mi így érkeztünk vacsizni, kicsit balcsivízesen, Petőfi Sándorral és vonyító hetedikesekkel. Elvégre nyaralunk, nem?

- Úristen - ültem fel a függőágyban, ahová vacsora után ültünk ki, eredetileg csak Jazzel és Dorkával, de mivel bejelentették, hogy megint megyünk korzózni, kezdtek odaszállingózni a többiek is.
- Na mi van? - nézett fel Dorka a telefonjából, es Jazz is levette a fülesét.
- Holnap megyünk haza - közöltem megbotránkozva.
- Ja, aha - dőlt hátra Jazz.
- Ez csak engem érint meg ennyire? - szorítottam a mellkasomra a kezem, félig nevetve, félig meg még mindig lesokkolva.
- Igen, Pille, te vagy az aki ha vége a tábornak még egy hónapig nem látja a krássát - darálta le Dorka, aztán visszamerült a cyber világba.
- Micsoda? - ültem közelebb hozzá. - Ha Zalánról beszélsz, rájöttem, hogy egy kö...
- Jaj nemár, te is tudod, hogy nem róla beszél - nézett rám Jazz vigyorogva. Minimum csészealj méretű szemekkel néztem vissza Dorkára, aki a telfonjába meredve röhögött rajtam. De csak halkan, mert úgy kell azt.
- NEM! - esett le a tantusz. Jazz felé csaptam, aki erre vihogva összehúzta magát, a körülöttünk álló gólyák pedig értetlenkedve fordultak felénk. - Nem - fontam karba a kezem.
- Ha nem érdekelne, nem lenne ilyen heves a reakciód - vágta le magát mellénk Betti. Ez is jókor jött, mit ne mondjak.
- Még a húgomat is ellenem fordítjátok? - kérdeztem kissé túljátszott drámai hangsúllyal. Ha már én lettem az ügyeletes pasizós, játszhatom a drámakirálynőt, nem?
- Szerintem nem ellened beszél - veregette meg a vállam Dorka.
Na kösz szépen...
Az emelkedett eszmecserét egy, a fejünk felett elzúgó papucs szakította félbe.
- Mi a...? - nézett Betti az irányba ahonnan a papucs érkezett.
A többiek - gólyák és nagyok - mint a kisangyalok, kettes sorban várakoztak, és minket néztek. Kicsit sem volt kínos, á dehogy.
Szó nélkül felpattantunk a függőágyról, én mentem a papucsért, Dorka, Jazz, és Betti meg a sorba. Felkaptam a fekete lábbelit a földről, és a magasba emeltem, a tulajdonosa felé jelezvén, hogy köszi, értettük, vedd el a papucsod, és húzzunk innen.
Hurri keze nyújtózkodott érte, mire megforgattam a szemem és ledobtam neki a betonra.
- Na, remélem kibámészkodták magukat, úgyhogy mostmár tényleg elindulhatunk - hallottam Tábornok hangját a sor végéről.

A fülledt augusztusi estén egészen méretes tömeg tette tiszteletét a kis korzón. Összetéveszthetetlen Balcsi hangulat uralkodott, egyrészt a rántott hús, lángos és sültkrumpli illat, a STRAND fesztiválra alapozó jókedélyű fiatalok, és a fagyiért sipákoló kiskölykök miatt, másrészt pedig ott volt az a nem elhanyagolható tény, hogy a Balaton-parton voltunk, kikötővel, tompa fényű utcai lámpakkal, és egy valagnyi szúnyoggal. Egy szóval igazi balatoni idill volt.
A tanárok nem kerteltek sokat, nagyjából semmit nem mondtak, mert mindenki uccu neki vesd el magad attítűddel megindult a legkülönbözőbb irányokba. A vízilufis brigáddal a kis színpadon megrendezett kis koncert felé vetettük magunkat, amelyhez összegyűlt szintén kis tömeg a fél utat elállta a tovabbi korzózáshoz, de ez nem nagyon érdekelt minket.
A fiúk egyből belevetették magukat a DJ szerepébe, vagy legalábbis ezt képzelték, mert üvöltözve követeltek különböző csodás mulatós trash zenéket. Azonban nem nagyon került meghallgatásra a kérésük.
- PÁLINKA DAAAALT! - üvöltötte el magát mellettem már-mát hisztérikusan Hurri.
- Nyugi, a következő csak az lesz - nyugtattam inkább magamat.
- Nem, nem hinném - törte szét egyből az illúziómat Vörös, túlüvöltve az éppen játszott elég lapos hangulatú zenét. - Ez nem olyan banda mint a múltkori, hogy kívánságműsoroznak.
- Ja, az olyan fajta, aminek nincs egy saját száma, csak összedobtak egy playlistet és azt játsszák - húzta el a száját Dorka.
- Menjünk innen, ezek szarok - intett Szekér.
- Jó, jó, várjál! - kezdett kotorászni Márk a zsebében, elképzelésünk se volt mit. - Megvan! - húzott elő egy... egy paradicsomot.
- Visible confusion - mondta Jazz, amivel teljes mértékben egyet értettem.
- KONTÁR BANDA! - üvöltötte el magát Márk.
- Márk ne csi...! - kiáltottunk rá egyszerre Dorkával, de már késő volt, a fiú előre ívesen csuklóból elhajította a paradicsomot.
- Na akkor most van tipli - emelte fel a kezét Jazz, a színpad mögötti vursli felé mutatva. Nem nagyon ellenkeztünk, Jazz és én inkább a következményektől tartva rohantunk kifelé a tömegből, Vörös Márk anyját szidta, Dorka viszont, a fiúkkal együttvéve, totálisan nyugodtan röhögve hagyta el az objektumot. Hát, örülök, hogy ők legalább jól szórakoztak.
A színpad és a vursli közötti üres, füves placcon vágtuk le magunkat, ahol jóformán senki nem volt rajtunk kívül.
- Nem is gondoltam volna - fordultam kucsit lihegve Márk felé -, hogy tudod, mi az a kontár...
- Én már csak ilyen dzsiniösz vagyok - dőlt hátra Márk vigyorogva a fűben.
- Az vagy, ja nagyon - szúrta oda Vörös. - Örülj, hogy megúsztuk.
- Most akkor mit? - szólalt meg Jazz.
- Nemtom' - válaszolt nagyon érdemlegesen Hurri.
- Dodgem? - mutatott vigyorogva Dorka a hátunk mögé.
- Na ne, nem fogok veletek egy balesetveszélyes játékot játszani, a végén még úgy járok mint... - Vörös nem tudta befejezni a gondolatmenetét, mert Szekér röhögve megragadta a csuklóját, és felrántotta a földről, hogy elinduljunk a dodgem felé.
– ENYÉM A SZÍVÁRVÁNYOOOOS! – rohant a megszeppent alkalmazott felé Hurri, mi pedig röhögve figyeltük, ahogy az érett tizenéves fiú belopja két kisgyerek elől a csillogós-szivárványos dodgem kocsit.
Dorka érte be elsőként, így neki jutott a megtiszteltetés, hogy bepattanjon Hurri mellé a járműbe. Szekér berángatta maga mellé Vöröst egy kék kocsiba, aminek az oldalát felhők fedték be, Jazz és én pedig egy sárga dodgemet találtunk meg magunknak, amire a tizenegyes számot festették. Ironikus, nem? Márk maradt egyedül, de kárpótlásul ő kapta a pink kocsit, amit az Én kicsi pónim szereplői díszítettek.
Amint Jazzel elindultunk, Hurri és Dorka üvölve belénk ütközött. Ha nem lettem volna bekötve, szerintem visszarepültem volna a koncertre, de Jazz meg így is nekem vágódott.
– Megbosszuljuk? – néztem rá, amikor már bekötötte a biztonsági övét.
– Adjál nekik! – nézett összehúzott szemmel a szivárványos kocsira.
– Okés… – indítottam el a kocsit, de maximum egy pesterzsébeti kisnyugdíjas sebességével hasítottunk. – Hogy a rákba kell ez irányítani?! – csaptam rá a dodgemre. Nem mintha ettől elindult volna.
– Engedj oda! – kapcsolta ki az övét Jazz. Helyet cseréltünk, és ezután kezdődött ez epic boss fight.
Jazz hasított, nekiment egy gyereknek aki az apukájával körülbelül az én tempómat diktálta. Aztán belecsapódott Márkba, aki láthatólag nem barátkozott még meg a biztonsági övvel, ezért picikét beverte a fejét.
– Bocsi! – kiabáltam oda neki, de már tovább is száguldottunk. Majdnem elértük Hurriékat, akik éppen kisgyerekeket trollkodtak, de akkor oldalról belénk vágódott Vörös és Szekér. Előbbi magabiztosan irányítva a dodgemet, utóbbi pedig kissé zöld fejjel.
– Bocs, útban vol… – kezdte vigyorogva Vörös, de Jazz olyat belevágott a dodgemükbe a miénnkel, hogy Vörös nyekkent egyet, Szekérért meg komolyan elkezdtem aggódni, mert nagyon úgy nézett ki, mint aki mindjárt kidobja a taccsot.
– Mit is mondtál, nem hallottam – vigyorgott Jazz, aztán tovább száguldott Hurriék felé, akikbe háturól ütöktünk bele.
Dorka felsikkantott, Hurri pedig káromkodva fordította meg a dodgemet. Az, hogy a kisgyerekek milyen fejet vágtak a kocsisverseny válogatott csapakapitányához illő káromkodásra, már egy kicsit másabb tészta…
Amint Hurri szembe fordult velünk, Dorkával összevigyorogtak, aztán elindította a járművüket, és szépen lassan elkezdett kifelé tolni minket a pályáról.
– Mi a… Hurri ezt nem gondolhatod komolyan! – néztem hátra az egyre gyorsabban közeledő korlát felé.
– Hurri állj… NYEKK. – Miellőtt hozzérhettünk volna a korláthoz, valaki befarolt mögénk, így Jazzel mindketten előre borultunk.
– Huuuupsz – hallottam mögülünk egy hangot. Hátrafordultam, és egy végtelenül unszimpatukus idegen fiúval találtam szemben magam. Két oldalt felnyírt, világos barna haja volt, szőke melírokkal a középső, egymagában fityegő kis hajcsomojában. Barna szeme volt, és napbarnított bőre, és még Hurrihoz képest is alacsonynak tűnt. Tizenhárom körüli kis tipikus pattogó focihuligánnak tűnt.
– Eltévedtél, törpe? – szólt oda neki Dorka.
– Kurva anyád – válaszolt a fiú.
– Végtelenül intelligensnek tűnik – mondtam Jazz felé fordulva, direkt olyan hangosan, hogy a fiú is hallja.
A gyerek már készült volna egy hasonlóan elmés visszaszólásra, amikor nekivágódott egy pink dodgem, és a srác szó szerint kirepült a saját kocsijából. Hirtelen megállt az élet a pályán. A focista nem repült nagyot, és nem is tűnt úgy, mint akinek túl nagy baja esett, viszont amint eltűnt a döbbenet az arcáról, rohadt mérges lett.
– Oh… bocs haver, azt hittem Szekér vagy… – mondta Márk megilletődve.
– Mit mondtál, buzi? – nézett elkerekedett szemmel a dühös srác Márkra.
– Nem tudom feltűnt-e, de Szekér nem ilyen töpszli – kormányozott mellénk Vörös.
– Na, én a helyedben vigyáznék a számra, kerti törpe – nézett vissza Márk totál higgadtan a gyerekre.
– Gyere ki a hóra, köcsög azt’ ott pofázzá’ nekem! – pattogott a gyerek, mire én beleröhögtem a kezembe, mellettem Jazz szintén vihogott.
– Márk vigyázz, ez mindjárt robban – szívta a srác vérét tovább Hurri.
– Kussoljál dagadt, mer’ odamegyek azt’ beverem a képed! – tett egy lépést a fiú, de beletütközött a dodgemjébe, és ráesett az ülésre.
– Figyelj, kerti, nagyon okos gyereknek tűnsz, ezért csak egyszer mondom el; jobb ha befogod a szádat, mert akinek legközelebb beszólsz nem biztos, hogy ilyen higgadt természetű lesz, mint Hurri, és nem a fejed ütöd meg, hanem a bokád, de nagyon – mondta Vörös. – És most is azt ajánlom hogy sürgősen húzd el a csíkot, mert kezdesz idegesíteni a végtelenül értelmes fejeddel.
– Mit mondsz’ vörös ribanc? – Úgy tűnik ez a gyerek sose tanul.
Vörös felegyenesedett a dodgem kocsiban, mire lefagyott a mosoly az arcunkról.
– Vörö… – kezdte Jazz, de nem fejezte be, mert Vörös megajándékozta egy szúrós pillntással.
Mielőtt a lány kilépett volna a dodgemből, Szekér gyengéden de határozottan megfogta a csuklóját, mire Vörös arckifejezése kicsit megenyhült.
– Menjünk innen – ült vissza, mire én, és úgy mindenki összehúzott szemekkel nézett rá és Szekérre.
Mindenesetre kikormányoztuk a dodgemeinket a pályáról, és elhagytuk a korzó FunFair részét. Pont időben, mert a gólyák már a korzó végén gyülekeztek, hogy visszamehessünk a szállásra az utolsó estén.

A Balcsi Bohócai [BEFEJEZETT]Where stories live. Discover now