Kpop oneshots♡

őrző ♡ hwang hyunjin

♡

A levegő avar, nedves levelek és fás, édes rothadás szagát szállította magával a szikár fák magányos ágai között. Éreztem, ahogy egy sós verejtékcsepp csordogált le lassan a halántékomon, ahogy a sűrű növényzet között mozogtam nesztelenül, kellően ügyelve arra, hogy könnyed csizmám talpa alatt ne roppanjon egyetlen száraz ág sem. Remegett a kezem, ahogy letérdeltem a földre egy szúrós cserje mellett, hogy ujjaim közé dörzsölhessem egy zsenge levelét. A sápadt ujjbegyeimet befestette egy skarlátvörös folyadék, ami még meg sem alvadt a levegőn. A torkom kiszáradt a látványra, ezért nagyot nyelve lestem ki a bokor takarásából, hogy észleljem, ha vár rám valamilyen veszély a környéken, de az enyhén ködös erdőben csak madarak visszhangzó énekét lehetett hallani. A ritka lombkoronán keresztül elszórt fénycsóvákban áradt be a Nap természetes fénye, ami segítségével észrevettem egy apró sövényt, amit mintha valaki sietősen menekülve tört volna magának a bozótban. Lassan a hátam mögé nyúltam, majd remegő ujjakkal emeltem le az íjamat a vállamról, és reszkető sóhajjal húztam ki egy nyilat a tegezből, majd felajzottam a könnyű, de strapabíró fából gyalult fegyveremet. Minden érzékszervem kiéleződött a legapróbb mozgásokra, és neszekre, ahogy a szívemmel a torkomban haladtam előre a nyom irányába. Víz csobbanásának hangja a köveken ütötte meg a fülemet, illetve éreztem, ahogy egyre növekedik a délutáni meleg fény mennyisége egy folyó tisztásához közeledve. Egy vastag fa mögé húzódtam, majd hátamat a repedezett törzsének vetve próbáltam meg kivenni néhány mormogó hangot.

Szorosan lehunytam a szememet, és bevillant egy homályos, szívfájdítóan kedves jelenet, mikor szőke fürtös haj libbent és édes kis kuncogás távolodott a rideg kőfalak között. Apró, piros kis cipője szaporán kopogott a padlón, ahogy vidáman menekült előlem, azzal sem törődve, hogy kibomlik a hajába font szalag. 

- Ugye tudod, hogy úgyis utolérlek? - rohantam utána, majd a karjaiba kaptam, mire melegen kacagni kezdett - Nézzenek rád, meddig fontam a hajadat reggel? Te pedig csak így hagyod kibomolni. - dorgáltam meg mosolyogva, mire apró, húsos kis gyermekkezével az enyémbe nyomta a kibomlott piros selyemszalagot.

- Tartsd meg, nővérkém. Meg fog téged mindentől védeni. Ígérem. - mosolygott rám gyönyörű zöld szemeivel, majd éreztem, ahogy köddé foszlik emlékének köde, és kezeimben már nem törékeny kis testét tartom, hanem az íj durva fáját. 

Lenyeltem a feltörni készülő epét, majd óvatosan megsimogattam a ruhám alatt lapuló, csuklómra kötött anyag finom felületét, ezután pedig finoman megfeszítve a fegyveremet a megfelelő pillanatra vártam a támadáshoz. Erővel emlékeztetnem kellett magamat az ittlétem okára és céljára, a küldetésemre, ami véget vethet az évtizedes vérontásnak, ami családok ezreit nyirbálta és csonkította meg. Minden erőmet összeszedtem, hiszen tudtam, hogy ha kilépek e fa mögül, nekem el kell eresztenem ezt a nyilat, ami az ellenség szívébe fog fúródni. Azzal biztattam magam, hogy ők nem emberek, így olyan, mintha veszett állatokat ölnék meg, hogy azok ne bánthassanak senki mást többé. 

- Maradj nyugton, Nova. Ha össze vissza mocorogsz, mint egy kis kukac a horgon, nem fogom tudni kitisztítani a sebedet. Ha koszos, akkor pedig nem tudom meggyógyítsni neked. - szólt egy halk, feszült hang a tisztásról, majd hangos sziszegés hallatszott, ahogy feltételezem, kezelni kezdte a társa sebét. Éreztem, hogy ez a megfelelő pillanat a támadásra, mert figyelmüket ideiglenesen leköti az ápolás. Minden izmom megfeszült a testemben, majd nesztelenül előlendültem a fa mögül, és kifeszített íjamat a két alakra szegeztem a patak tiszta vizének partján. A fiatalabbik, akit éppen kezeltek ijedten pillantott fel rám, de az idősebb fiú végtelen nyugodtságával tekintett fel rám a sebről összetapadt hajcsomói mögül.