Kpop oneshots♡

moonlight ♡ lee jaehyeong

♡ A teljes élmény elérése érdekében ajánlom olvasás közben az alábbi zene meghallgatását ♡
♡ 

A délután narancs fátylat borított a belváros lejtős, macskaköves utcáira, amin vérként hömpölygött a fény. A naplemente meleg színei felolvasztották hideg ujjaimat a pulóverem kézfejemre lógó szövete alatt. Úgy éreztem magam, mint egy üres színező, ami lassan, de biztosan megtelik élettel, színekkel, melegséggel. A levegő pékáru, virágok és fém illatát hurcolta az alacsony építésű házak között. Gyenge szellő hajlította meg a fák ágait sejtelmes susogással. A tornacipőm alatt karcosan csikordultak meg a kavicsok, ahogy befordultam egy takaros kis kapualjba. Az ajtón ferdén lógó, régi tábla "nyitva" felirattal invitálta be az arra járó érdeklődőket. A belépésemet dallamos csilingelés kísérte, mire a pult mögött ülő, rövid hajú fiú felemelte a fejét, majd melegen rám mosolygott. 

- Dae! - kiáltotta - Már azt hittem nem is jössz ma.

- Gondoltam rá, hogy ma pihenek egyet gyakorlás helyett, de aztán rájöttem, hogy túlságosan is hiányoznának a cuki kis gödröcskéid, ha kihagyom ezt az alkalmat. - hízelegtem neki negédesen mosolyogva. 

- Nem vagyok buta, Dae. - húzta fel az orrát sértődötten - Tudom, hogy csak a Yamaháért jársz ide... Én nem is érdekellek már. - szipogta drámaian, mire nevetve sétáltam a pulthoz, és nyugtatólag megszorítottam a meleg kezét.

- Tudod, hogy ez nem igaz, hiszen ide jövök minden héten, amióta csak járni tudok. Te vagy a kedvenc eladóm ezen a világon. - mosolyogtam rá kedvesen. Összeszorított ajkakkal próbálta meg visszafogni felfelé görbülő száját, majd cinkos hangnemben odasúgta:

- Szabad a kis drága. - biccentett fejével a hátsó, nagy hangszerhalom takarásában lévő, eldugott sarok felé. 

- Köszönöm, te vagy a legjobb! - kiáltottam hátra a vállam fölött, miközben vidáman indultam meg a kiállított, csillogó, mindenféle fa, fém és műanyag hangszer között szabadon hagyott úton, majd élesen jobbra fordulva felbukkant az orrom előtt a "kis drága". Fehérre festett, tekintélyes zongora foglalta el a hátsó sarok nagy részét, ami a besütő fényben ragyogóan hívogatott, hogy szólaltassam meg a rám váró, finom hangszert. A hozzá tartozó alacsony pad szintén tündöklően hófehér volt, párnás bőr felülettel, amire izgatottan huppantam le. A fa és bőr illata finom citromos tisztítószerrel elegyedett egy ismerős, megnyugtató keverékké. 

Az ujjaimat lágyan végigfuttattam a márkát jelző arany bevésésen, majd átszellemülve, gondolkodás nélkül kezdtem egy ismerős darabot játszani bemelegítés gyanánt. A szemhéjaim ösztönösen leereszkedtek, mintha éppen mély álomba zuhantam volna, vagy mintha a víztükör tetején lebegve hirtelen a mélybe süllyedtem volna. Halványan érzékeltem, hogy az ujjaim tökéletesen harmonikus összhangban mozognak a billentyűkön, a kirakat vékony üvegén beszivárgó fény az arcomat melegíti, a csípőm pedig a melankolikus ütemre ring a padon. Lelki szemeim előtt hangjegyek úsztak el, mint a hullámok, amelyek lassan visszahúzódtak, majd újból előre törtek, aztán pedig lassan egy álomképpé álltak össze: a kihalt tengerparton táncoltam egy laza, fehér ingbe bújt fiúval. Ahogy hozzá bújtam, éreztem a mellkasa izmainak keménységét az ujjaim alatt, a testéből áradó hőt, a kulcscsontjai a nyitott gallér felett pedig különös törékenységgel ruházták fel megjelenését. Mezítláb pörgetett meg a fehérlő homokban, én felszabadultan nevettem, a Hold fénye ezüstösen csillámló porral szórt be minket, illetve arcába lógó sötét haja kellemes feketeségbe burkolta vékony arcát. A hangja mintha csak a tenger messzi morajlása lett volna:

- Clair de Lune. - zúgta távolian, tökéletes francia kiejtéssel, mire ujjaim görcsösen elvétették a következő hangot, így inkább ölembe ejtettem a kezeimet, szemeim pedig zavartan pattantak fel - A jó öreg Debussy. Csodás darabot írt. Anyukám személyes kedvence. - felpillantottam rá hunyorgó szemekkel, de csak egy sötét alakot tudtam kivenni, amelyet a hátulról megvilágító fény teljes feketeségbe rejtett. Magas, vékony árnya lazán keresztbe font kézzel támaszkodott a szemközti szintetizátornak, a fejét pedig érdeklődően oldalra döntötte, ezzel felfedve a mögötte tűzlabdaként égő, lemenő Napot. A fény mintha arany glóriát emelt volna éjfekete hajkoronája köré, majd lágy ujjakként simították végig sima arcának férfias élét. A fél arca világosságba borult ebben a tartásban, mire meglepetten szívtam be a levegőt. Önkénytelenül arra gondoltam, hogy sosem láttam még ilyen angyali arcot, ami végtelen, fekete szemekkel kiegészítve mégis ennyire éteri lenne, szinte kézzel megfoghatatlan. Egy bosszúálló angyal. - Egészen olyan, mintha egy másik dimenzióba kerülnél a hallgatása közben, nem? A mai napig végigfut a hátamon a hideg, pedig nem először hallom már. - a tekintete lustán elidőzött az arcomon, végigvándorolt a nyakamon, majd ismét a szemeimbe nézett, ezután már-már elfojtott hangon kérdezte - Varázslatos, nem? Mennyire elkápráztathat valakit a Hold szépsége. Kár, hogy még fent van a Nap, szívesen megnézném a fényét rajtad. Egyszer látnunk kell majd együtt. - nyílt nyerseségén, őszinte egyenességén eltátottam a számat, mire hirtelen, mintha csak egy álomból ébredne, elnevette magát. A mély kacagása a mellkasomban vibrált, és akármilyen őrültségnek tűnt is, valamilyen szinten megértettem őt. Olyan bizarr, érthetetlen érzésem támadt, mintha egész életemben ismertem volna, minta csak egy fogaskerék kattant volna a helyére az életemben. Nem éreztem indulatot, vagy neheztelést, amiért - őszintén megvallva egészen ijesztően - megfigyelt zenélés közben, vagy mert megzavarta az átszellemült gyakorlásomat, csupán megmagyarázhatatlan érdeklődést keltett bennem, hogy megtudjam mit is rejt az a titokzatosan sötét szempár. Még mindig mosollyal az arcán szólt: - Bocsánat, nem akartam udvariatlan lenni, vagy megijeszteni téged, csak hallottalak zenélni a bolt elejéből, aztán ide vonzottá... ide vonzott a dal. - helyesbített gyorsan, mire zavartan összeszorítottam a számat, és csak most realizálva, hogy egy jóképű idegennel beszélek, kósza pír szökött az arcomra.