Kpop oneshots♡

örökké ♡ mark tuan

*mark pov*

- Mark! - búgta egy édes kis hang a fülembe, miközben huncut ujjak játszadoztak zilált hajtincseimmel - Kelj fel, vagy el fogsz késni. Nem akarom, hogy megint bajba kerülj. - csengett aggódóan csilingelő hangja, ami lusta mosolyra késztetett. Titokban önzően imádtam, hogy az én jólétemet mindenki másé elé helyezi, jobban vágyik az én boldogságomra, mint a sajátjára, és kész elszántabban védelmezni minden bántó tényezőtől, mint bárki mást ezen a világon, de igazából, ha belegondoltam, gyorsan rájöttem, hogy én is pontosan így voltam ezzel vele kapcsolatban.

- Mm, csak még öt percet, anyuci. - nyögtem kacéran, majd közelebb húztam magamhoz vékony, íves derekánál fogva. Minden létező végtagommal köré fonódtam, arcomat pedig hófehér nyakába temettem.

- Ne hívj így! - sipította zavartan - Én... Nem... - habogta, mire hátrébb húztam a fejem, végre kinyitottam a szemeimet és az arcát megsimogatva a hüvelykujjammal, komolyan ránéztem.

- Tudom jól, hogy nem terveztük, nem vagyunk erre az egészre felkészülve, és azt is tudom, hogy nem szerettél volna babát, legalábbis a közeljövőben biztosan nem, de... Isten legyen a tanúm, mindennél jobban szeretlek, és ezt a pocaklakót is. Gyönyörű családot fogunk együtt alapítani. Nem tagadom, lesznek nehézségeink, de együtt mindenen képesek vagyunk tovább jutni. - lehunyta csillogó szemeit, majd a bizonytalanság könnyei szántották fel arcát, és a párnán hagytak sötét kis tavakat maguk után - Ő a szerelmünk apró gyümölcse, kettőnk egyesülése... Te és én. - suttogtam, míg a tenyeremet végigsimítottam a még lapos hasán - Hát nem szeretnéd? - kérdeztem reménykedően. Végtelennek tűnő másodpercekig hallgatott, majd mikor azt hittem, már nem is válaszol, a legszebb szavak hagyták el formás ajkait.

- Én... Én mindent akarok, ami veled jár. - nyitotta fel szemeit, amikből mindent ki tudtam olvasni szavak nélkül is, az érzelmek tornádóként kavarogtak bennük. Nyeltem egyet hirtelen engem ért, nyers, felkavaró érzések miatt, majd szaggatottan sóhajtva úgy megcsókoltam, mint még soha. Ajkaim lassan becézték az övéit, mindent visszaadva neki, amit az előbb megmutatott nekem. Szerelem, odaadás, remény és félelem elegyedett mindebben. - Szeretlek - súgta halkan, mire elmosolyodtam.

- Örökké. - ígértem. Kezeim lassan bejárták a hátát, mire édesen kuncogni kezdett.

- Tényleg el fogsz késni, ha így folytatod.

- A munka érdekel most a legkevésbé. Nálad... Nálatok senki nem fontosabb. - rám villantotta a mosolyát, ami minden alkalommal elgyengít egy kicsit, majd az arca lassan ijedtté változott, ahogy nagy szemekkel pislogott rám. Az ujjaim a hátán valami ragadós nedvességet tapintottak a pólóján, mire jéggé dermesztett a rémület. - Bébi?

Ajkai kissé szétváltak, ahogy néma sikolyra nyílt a szája. A teste hirtelen hideggé változott, majd éreztem, ahogy erejét veszti, és elernyed a karjaim között.

- Bébi! - kiáltottam hisztérikusan, ahogy a testét finoman megráztam - Ne, ne, ne! - ringattam kétségbeesetten, mire erőtlenül sóhajtott egyet, és rám emelte üveges tekintetét.

- Te... Azt ígérted... Örökké. - nyögte, mire magamhoz szorítottam, de hirtelen eltűnt a kezeim közül.

♡

Ordítva ébredtem az éjszaka közepén. Az, amit az álmomban vérnek hittem, csak a könnyeim tengere volt az ágyon. A rémképek egymás után ugrottak be:
vér, sziréna,
elmosódott kiáltások,
kék és vörös, fehér köpeny,
sikoly, csend.
Csend.
Nincs csecsemősírás. Nincs többé a feleségem csilingelő nevetése.
Csend. Megöltem.
Nem volt készen, csak miattam tett mindent. Megöltem mindkettejüket.
Érthetetlen mondatok arról, hogy komplikációk merültek fel, nem tudták egyiküket sem megmenteni, de mindent megtettek, amit csak lehetett, és nagyon sajnálják.
Csend.
Zokogás.
Megöltem őket.

Együtt mindenen képesek vagyunk tovább jutni.
Te és én.
Örökké.