Kpop oneshots♡

park jisung ♡ na jaemin #2

Snowflake #2

♡ 

A padlón feküdtem már egy egész órája a plafonra a csillárról felvetülő  apró fényfoltokat számolgatva, ujjaimmal pedig a rojtos szőnyeget húzogatva. A könnyeim már réges-régen felszáradtak, így, ha szerettem volna, se tudtam már sírni, akármennyire is könnyíthetett volna a mázsás szívemen, ami szinte kővé dermedt mellkasomban. Igazából nem is az bántott meg igazán, hogy Jisung elutasította a meghívásomat, hiszen tényleg az utolsó pillanatban szóltam neki, hanem az, hogy sokszor úgy érzem, én vagyok az egyetlen, aki tenni szeretne valamit ezért a kapcsolatért. Tudom, hogy egészen más világban él, mint én, és ez a különbség néha igazán megrémiszt, és rávesz, hogy kétségbe vonjam már saját magamat is. Nála népszerűbb, barátságosabb, és társaságibb lényt még sosem láttam, míg itt vagyok én: a szünet elején pizsamában és végtelenül egyedül a padlón fekve. Az önbizalmam valahogy sosem volt elég nagy ahhoz, hogy elaltassa bennem a kétségeket, hiába próbálta ő édes bókokkal erősíteni azt, mikor együtt voltunk.

Vajon mit lát bennem? Miért pont engem választott? Szeret még egyáltalán? Vajon gondol még rám mielőtt lehunyja olvadt csokoládé szemeit?

Jisung híresen tehetséges, talán ez az első dolog, ami mindenkinek eszébe juthat róla. A város jól szituált részén él a cégvezető szüleivel, akik borzalmasan megértőek egyetlen egy fiukkal, és engedik neki, hogy kövesse az álmát: az ország legjobb művészeti egyetemén csiszolatlan gyémántként ragyog a színpadon a tündöklő táncaival. Színházban, hírességekkel, filmekben, és a világ összes ragyogó helyén megfordult már annak ellenére, hogy életének hajnalán jár még csak. Mindenki elismeri a nyilvánvaló tehetségét, és bár ez legtöbbször irigységet és utálatot vált ki azokból, akik nem részesültek ilyen áldásban, mégis olyan csodálatosan őszinte és tiszta aura zúgja körbe, mintha ezer szentjánosbogár fénye adná lelkének tündöklését, így senki sem tud rá rossz szemmel nézni. Magával ragadó, lelkes, hatalmas szívű, akinek minden mosolya aranyló mézként csöppen, és minden pillantása fuvallat a nyári hőségben. A legérdekesebb benne talán az, hogy sosem hagyta, hogy mindez a fejébe szálljon, és bár szeret a felhők között járni, és ábrándozni a jövőn, mindig visszatalál a szilárd talajra: szerény, nyílt és figyelmes mindenkivel. Éppen így talált rám.

A gondolataim monoton zakatolásából a csengő sivító hangja zökkentett ki, mire összerezzentem. Nem számítottam senkire ebben az időben, így az ajtóhoz érve hezitáltam egy kicsit a kinyitása előtt.

- Jézusom, Lei! Hidd el, nem vagy annyira népszerű, hogy attól tarts, valaki elrabol a saját lakásodból. - hangzott egy méltatlankodó hang az ajtó túlsó feléről, majd valami (nagy valószínűséggel egy homlok) koppant a kemény fán. Összeszorított szájjal fordítottam el a kulcsot a zárban, majd a nyíló ajtó mögött egy vékony, ajtókeretig érő alak bukkant elő.

- Te aztán igazán tudod hogyan bűvölj el egy lányt, nem igaz? - kérdeztem összefont karral, míg éreztem, hogy az ajkaim széle önkéntelenül felfelé görbül.

- Hát úgy látom most igazán rád férne az a bűvölet, nem? - kérdezte egy pillanatnyi szünet után. A tekintete egy simogató kézként siklott végig az elnyűtt arcomon, majd végigmérte a csokoládé foltos pizsamámat. Az ajkait egy vékony vonallá préselte össze, egy csalódott morgás hagyta el a száját, majd habozás nélkül a felsőm ujjába kapaszkodott, és a kemény mellkasára rántott.

- Jaemin! - kiáltottam zavartan a váratlan testiség miatt, ami nem igazán volt tapasztalható tőle. Az egyik karját a derekam köré fonta, míg a hatalmas tenyerével a tarkómat tartotta, mintha attól tartana, hogy akármelyik pillanatban összeeshetek. Az idővel puhára mosott farmerdzsekijének a finom mintázata az arcomba nyomódott, olyan erővel szorítottuk egymást, a halvány arcszesz illata pedig mélyen az orromba ivódott. A testéből olyan szintű melegség áradt, mintha nem a havas estéből ért volna be hozzám, hanem a Bahamákról utazott volna éppen haza, a szíve pedig szabálytalan tercben ütötte el a találkozásunk zenéjét éppen a fülem alatt. A szemeim akaratlanul is elkezdtek könnyezni, mikor arra gondoltam, hogy az egyetemi legjobb barátomat is milyen régóta nem láttam, és mennyire de mennyire egyedül is éreztem magam nélküle - Jae... -sírtam fel panaszosan, mire csitítgatni kezdett a háta mögött berúgva az ajtót. Lerúgta magáról a téli bakancsát, majd a maga szokásos eleganciájával, művészi egyediségével állt előttem. A mosolya nyarat varázsolt a szobába, és ahogy halkan nyugtatgatott, a hangja kész zenévé komponálta magát, a baritonja dallamként férkőzött a fülembe. A keskeny testével valahogy így is sikerült tökéletesen befednie, ahogy a tónusos karjai között ringatott.

- Shh... Tudom, Leila, tudom. Már itt vagyok. Semmi baj. - a hajamat kezdte fésülgetni, mintha egy kislány lennék, majd a kanapéhoz vezetett, és a combjai közé ültetve engem magához húzott, és hátulról átkarolt. Gondterhelten sóhajtott egyet, majd a hajamba puszilt, míg összeszedte a gondolatait - Megbántott, igaz?

- Ne-nem. Nem mondott semmi rosszat, de tudod, hogy én milyen vagyok, és... - kezdtem habogni, mire éreztem, hogy a karjai megfeszülnek körülöttem.

- Szóval megbántott. - vonta le a saját következtetését.

- Nem, valószínűleg már megint csak én gondolom túl az egészet, hiszen tudod, hogy milyen vagyok, és tudod jól , hogy ő milyen, ő sosem...

- Igen, nagyon jól tudom, hogy milyen vagy, Lei, és neki is pontosan kellene tudnia, hogy kezeljen téged. - csattant fel idegesen - És hidd el, azt is nagyon jól tudom, hogy ő milyen. Tudod, mivel 10 évig legjobb barátok voltunk. - mondta ezt úgy, mintha már tényleg csak egy kis tudatlan kislánnyal beszélne, aki nem fogja fel, hogy mi is zajlik körülötte - A fenébe is, miért hagyod, hogy folyamatosan ezt csinálja veled? - kérdezte, mire már nyitottam volna a számat, hogy megvédjem a barátomat, vagy éppen tiltakozzak, de belém fojtotta a szót - És nagyon jól tudod, hogy miről beszélek, ne próbáld tagadni. Mindig eljátsszuk ezt: jól elvagytok, ő eltűnik a menő barátaival és a menő életével, rád se hederít, te pedig depresszióba zuhansz miatta, és persze nekem kell jönnöm felkaparni a részeidet, és egy élő, funkcionáló egésszé gyúrnom téged, csak, hogy megint jöhessen, és tönkre tegyen mindent. Én tudom, hogy milyen ő, talán éppen te vagy az, aki nem tudja még mindig. - mondta, mire felpillantottam rá. Az állán ugrált egy ideg, de mikor ő is lepillantott rám a szőke, hamvas tincsei alól, rögtön megenyhült a mogyoró tekintete. A szemei dühösből lassan csalódottba váltottak, én pedig egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy melyiket utálom kevésbé.

- Én csak... te is elmentél, és nem is tudom már, hogy ő miért is maradna velem... - súgtam bizonytalanul, mire összeráncolt szemöldökkel hajolt a homlokomra, majd a forró, ívelt ajkait finoman rányomta a bőrömre.

- Fejezd be! Csodálatos vagy. - suttogta a homlokomra, mintha ezzel a finom becézéssel szeretné végre a fejembe verni ezt, tudatni minden egyes sejtemmel, hogy soha ne felejtsem el - Ne tudd meg, hogy mit meg nem tennének néhányan, hogy őket szeresd úgy, mint Jisungot... Annyival jobbat érdemelsz, Leila. Tudod én azért... egy lány miatt nem vagyunk már barátok Jisunggal. Angyali volt. Megígértem, hogy ha őt választja a lány, akkor nem zavarok bele a kapcsolatukba. És téged pedig azt hiszem, hogy azért hagytalak egyedül egy darabig, mert... elfáradtam, tudom, hogy jobbat érdemelsz, és sajnálom. Sajnálom, mert tudom, hogy én boldoggá tudnálak tenni, és sosem okoznék neked olyan fájdalmat, mint ő. És sajnálom, talán egy kicsit magamat is, mert... tudom, hogy sosem tudnál engem úgy szeretni, mint őt, igaz? Szívesebben töröd össze a saját szíved milliomodjára is, minthogy engem válassz... Igaz? - kérdezte fojtott hangon, mire lehunytam a szememet, az álla alá kucorodtam, míg a könnyeim egy apró tavat alakítottak ki a kulcscsontja medrében.

- Jaemin... Hidd el, hogy ha képes lennék rá, akkor megtenném, de... Én az övé vagyok, és az övé is leszek, míg el nem dob magától. Úgy sajnálom. - motyogtam, mire szomorúan sóhajtott egyet, majd megsimogatta a hátamat.

- Talán egy másik életben, Lei. Várni fogok rád. - suttogta a hajamba, majd álomba ringatott a könnyeink tengerén.

♡ 

- Lei! - ébresztgetett finoman, majd felültetett - Menjünk el valahova! Kérlek. Tudom, hogy nem vagy most a legjobb passzban, és talán én sem, de... tedd meg értem.

- De... Hova? - dörzsölgettem ki a szememből a gyönyörű álmokat egy táncos fiúról, és egy ajtókeretet kitöltő fiúról. Jaemin hófehér arcába mintha valami kedves kis pír szökött volna az izgalomtól. Ragyogóan tiszta, és őszinte szemei kedvesen cirógatták minden porcikámat, ahogy figyelte az ébredezésem folyamatát. Rózsaszín ajkaiba finoman a hófehér fogai mélyedtek huncutan, míg a szőke tincsei alól fürkészett.

- Bízz bennem! - nyújtotta felém kecses kezét, míg egy titokzatos félmosoly játszadozott az ajkain. És én persze bíztam benne, így egy fél óra múlva a kocsijában ültünk a városból kifelé vezető sötét úton hajtva, míg elnyelt minket a hópelyhek fenséges tánca.