A Balcsi Bohócai [BEFEJEZETT]

24 ° Hosszú napnak hosszú a vége

– Oké, akkor ne szarakodjunk, húzz ki egyet – nyújtotta felém Márk a legyezőbe kirakott kártyákat a Cuppó fagyizó (megjegyz.: Bocs, ezt muszáj volt beleírnom, olyan jó neve van… Cuppó!) melletti asztalok egyikénél.
Körülöttünk a hetedikesek álltak az asztalra támaszkodva.
Kihúztam egy kártyát a balszélről és olvasni kezdtem:
– Segítő akartam lenni, nem kell mondani, hogy bunkó vagyok elsőszámú igazságszolgáltató, Sissy tejföl. Ez Vörös – vigyorodtam el. Segít nekünk, ezt nem hiszem el. – Megtalálsz ott, ahol a legidegesítőbb dolgokat lehet kapni.
– Öhm… ezt tudnunk kéne? – szólt közbe Zalán.
– Hát igazából hátrányban vagyunk, ha úgy vesszük. Itt csak én ismerem az osztálytársaim… – gondolkodtam hangosan. – Meg igazából a helyet is csak én… közülünk. Miért ezt a retardot választottam?! – Egy kicsit elszaladt velem a ló a hangos gondolkodás közben, de Emma visszazökkentett a nyeregbe.
– Pille ugye tudod, hogy kicseszettül nem vagyunk kíváncsiak a lelki problémáidra, úgyhogy leszel szíves a feladatra koncentrálni? – lengette meg a kezét előttem.
Ránéztem, aztán vissza a papírra.
– Oké, az idegesítő dolgok leginkább a könyves sátorban vannak – pattantam fel a székből. – Úgyhogy gyerünk! – Hátrafordultam és elkezdtem hátrafelé sétálni, hogy rálássak a csoportra.
A többiek értetlenül összenéztek, de azért követtek.
– Pont a könyves sátorban? – ért utol Szifonka.
– A tanárok rémálma. Puskatollat lehet ott kapni, orbeezt, slimeot néha, meg ilyen állatkákat, amik nőnek a vízben – tájékoztattam. – Van egy osztálytársam, aki most nincs itt, ő meg Hurri a GT-ben vettek egy rakás orbeezt és telerakták vele a folyosót a nagy házban. Szekér nővére volt a segítőnk, ő falazott nekik. Tábornok azóta utálja.
Elhaladtunk a színpad mellett, és sikerült nem eltanyáznom az erősítő kábeleiben. Következett egy adag csodálkozás, mert a gólyák észrevették az ugrálóvárat, céllövöldét és dodgemet, és egyből vagy tíz évvel fiatalabbak lettek.
– Gyerteek! Márk, ne add már alájuk a lovat! – kiabáltam hátra.
– Igen anyu – vigyorgott rám, mire megforgattam a szemem.
Vörös tényleg a könyves sátorban bújkált, és éppen elmélyült beszélgetést folytatott az eladóval a Barbie és Top Model könyvek feleslegességéről. Amikor beléptünk, csak kinyújtotta a kezét és aláírta a kártyát. Aztán ránézett az órájára, és elismerően bólogatott.
– Három perce kezdtetek, az nem is rossz. De azért sietni kéne, és nem álldogálni.
– Tőlem aztán maradhatnak – vigyorgott a könyvárus.
– Márk! Márk, hol a rákba vagy? – túrtam bele a hajamba.
– Top Model-részleg – mutatott az irányba Vörös.
És tényleg, Márk a matrica ragasztgatós könyveket bámulta érdeklődve.
Odaléptem hozzá és sürgetően nyújtottam a kezem.
– Ez Tom – rakott bele egy cetlit. Amint a keze az enyémhez ért, Dorka csapata lépett be, élükön a lánnyal. Természetesen akkor, amikor kéz a kézben álldogálunk a kiszemeltjével, mikor máskor?!
– Menjünk – néztem Márk szemébe, mire bólintott, és elkezdte terelni a csapatot kifelé.
Hátranéztem a vállam fölött, és találkoztam Dorka megsemmisítő pillantásával.

– Ott találsz meg, ahol a legnagyobb a forróság… – Az utolsó cetlit olvastam, arra már rájöttünk, hogy Benziné, Málna jóvoltából, de az lett volna a kulcs, amit nem tudtunk megfejteni. – Mindenhol nagy a forróság! – fordultam körbe sokadszor. A színpadtól úgy tíz méterre álltunk, már majdnem a kis kikötőben, ahonnan az egész korzót beláttuk.
– Lehet átivitt értelem… hogy ahol kifáradunk vagy kimelegszünk… – ötletelt Zalán.
– MEGVAN! – kiáltott fel Emma. – A kemence! – mutatott a Cuppó melletti étterem teraszán lévő kemencére.
– Atyavilág és tényleg! – csaptam a homlokomra. – Jó, hogy nem szúrta ki a szemem! Gyerünk, gólyák! – kiáltottam a nem kicsit kínos mondatot hátra, aztán futásnak eredtem.
– Tessék – nyújtottam oda kissé zihálva Bezninnek a cetlit. – Ez az utolsó.
– Akkor – írta alá a fiú –, most futhattok vissza Tábornokhoz – húzta be a nyakát félig vigyorogva.
– Ah baz…
– Nem beszélünk csúnyán – szakított félbe Betti, akinek meg se kottyant ennyi futás, sőt, még hiperaktívabb lett.
– Na jó, kuss van és vissza Tábornokhoz, ha nem akarunk utolsók lenni! – jelentette ki mogorván Fanni, amivel mind egyet értettünk.
Visszarohantunk Tábonokhoz, ahol már rajttunk kívül ott voltak Szekérék.
– Ne már, ti mindig elsőnek értek be? – tapogatta az oldalát Málna.
– Ha rajtam múlik, megnyerjük. Éles helyzetben nem számít a konyhafilozófia! – emelte meg a hangját vigyorogva, hogy Betti is hallja.
– Puszilom anyád! – vigyorgott vissza a húgom.
A két csapat egyből vegyülni kezdett, és pont elkaptam Tábornok azon pillanatát, ahogy egy halvány de büszke mosollyal figyeli az osztályát.
– Na figyu… kolegina – lépett mellém Márk, mire felé fordultam. Túl fáradt voltam gondolkodni ennek a kockázatosságán. – Szerintem összesítésben másodikak leszünk. Ez volt az utolsó feladat.
– De előbújt belőled a versenyző – húztam össze a szemem.
– Jaja – vigyorgott rám. – Hallod, mindjárt kidőlsz – állapította meg, mire felnevettem.
Akkor vettem csak észre, hogy elhatalmasodott rajtam a fáradtság.
– Kösz, magamtól nem jövök rá – vágtam elismerő arcot.
Pár perc múlva Hurriék csapata is befutott, élükön Dorkával, a végükön (természetesen tisztes távolból) a lihegő Hurrival.
Tábornokra siklott a pillantásom, aki láthatóan észrevette, hogy mindenki ott van, de nem csinált semmit, még várt.
– Most mi van? – libbent mellén értetlenül Jazz. Szó szerint libbent, mert strand után lusta volt átöltözni, ezért csak magára kapott egy nyári ruhát.
– Várunk – adtam meg az evidens választ.
– Nem lehet, hogy a többiekre? Akiket fel kellett ismetni – nézett körbe.
– Ja nem hülyeség – ásítottam.
– Ott van Vörös! – hiperaktívkodott tovább Jazz.
Arra néztem, amerre mutatott, és Vörös tényleg ott volt, Tábornok elé állt és átadott neki egy rakás cetlit.
– Figyeld, szabadfoglalkozás lesz, ameddig összesítenek – lépett mellénk a semmiből Szekér. Úgy tűnik ma szeretnek az emberek csak úgy teleportálgatni.
– IDE FIGYEL! – kiáltotta Tábornok, Vörös meg valahová felszívódott mellőle. – Egy órát itt maradunk, mindenki a korzón belül szabadon elfoglalja magát. Ne vesszetek el, a vízbe menni tilos, balesetveszélyes helyzeteket elkerülni, értem ez alatt, hogy ne szóljátok le az étkezdében a rántott húst, mert higgyétek el a szakácsok többen vannak – tartott rögtönzött tájékoztatót. Az utolsó mondatokra a legtöbben felnevettek, én is megeresztettem egy halvány mosolyt, de egyre laposabban kezdtem pislogni.
Jaj de az lesz a vége ennek, hogy holnap reggel hatkor kelek… – gondoltam, miközben a gyereksereggel együtt elindultam a fagyizó felé. Kell valami kávés, az azért ciki, ha a hetedikesek jobban bírják.
Szerencsémre volt cappuccinos fagyi, természetesen horror áron, és természtesen rohadt pici gombóc, de jobb, mint a semmi.
Mivel mindenki mást a koncert felé láttam menni, én is belevetettem magam a tömegbe, ismerős arcokat kerestem.
Hamar meg is találtam a csapatot, a lányok ezerrel üvöltötték a zenét (minden trasht ismernek, dehát erről szól a gólyatábor), a fiúk közül Zalán és Málna meg néhányan Jazz meg Hurri csapatából ott voltak. Az ikrek is jól összehaverkodtak a húgomékkal, ígyhát ők is ugrabugráltak.
Egy arcot nem láttam, és ezt nagyon furcsálltam. Igen, Márk nem volt sehol.
Kiverekedtem magam a tömegből, a hideg fagyitól nagyon picit feléledve, és meg is láttam a könyves sátor mellett ülve. A csendesebb rész felé nézett, a színpad mögötti dodgem meg az ugrálóvár festői látványát csodálhatta. Ilyenkor az volt a legcsendesebb rész, mert a kisgyerekek már rég hazamentek ilyenkor.
Tudtam, hogy Márk csak arra vár, hogy valaki, egy lány odaüljön mellé, és én nem akartam egy lány lenni, de valahogy olyan elveszettnek tűnt ott, hogy nem tudtam nem elmenni mellette.
Ígyhát odasétáltam és levágtam magam Márk mellé a fűbe.
– Hát te? – nézett rám. Méga sötetben is láttam, mennyire zöld a szeme… ZSANETT NE KALANDOZZ LÉGYSZI KÖSZI.
– És te? – válaszoltam halvány mosollyal. – Tudtommal én vagyon az aki mindjárt meghal olyan álmos.
– Ne túlozzunk… – mosolygott maga elé Márk is.
– Bizonyítsd be az ellenkezőjét! – löktem meg a vállát a vállammal, mire szomorkás mosollyal rám nézett. Megfagyott az ereimben a vér. – Mi… történt valami? – fordultam teljes testtel felé.
– Nem… történt semmi. Csak okyan fura ez. – Értetlenül néztem rá. Most vagy sötét vagyok vagy fárdt. Esetleg a kettő együtt. – Érted most bepakolnak egy random osztályba egy random gimiben, utána azt mondják, hogy nesze, itt egy tábor, ismerd meg az osztályt! Aztán megismerem, nem telik el két nap és máris olyan slamasztikákba keveredek mint hogy lekapok két lányt, az egyik megmondja hogy a másiknak tetszem, annak akire nem is emlékszem hogy lekaptam, és ezért még random elvárásokat is pakolnak elém, hogy kérjek bocsánatot a nem is tudom miért. Most érted, hol itt a logika – nyújtotta ki a kezét maga elé, mintha a fűben lenne a logika. – És ezt meg pont veled beszélem meg. Pont neked próbálok magyarázkodni arról hogy ez nekem mennyire hű de szar… – Gombóc nőtt a torkomba, éy hirtelen belém hasított a felismerés, hogy Márk körülbelül három napja az osztálytársam. Én meg úgy kezeltem, mint aki ismeri, úgy szidtam, mintha mindig is tudtam volna, ki ő.
Annyi mindent akartam mondani, valami mély, filozófikus litániát de egyszerűen nem tudtam megmagyarázni, hogy mire gondolok.
Nagyon nehéz volt kinyögni három szót is:
– Hibáztatsz érte engem…?
Márk hallgatott. Ez igent jelent. Fasza.
– Bocsánat… – suttogtam. Ez nagyon kezd átmenni érzelgősködésbe… és mi lesz az érzelgősködésből? Barátság. És akkor Dorka megfojt… jaj nekem.
Máek csak meredten bámult maga elé, mire nekem még nagyobbra nőtt a gombóc a torkomban. Felfújom – gondoltam. De most nem számít mit gondolok szóvak tök mindegy.
Azzal a lendülettel, minden bátorságom összeszedve megöleltem Márkot. A fiú először meglepődött, aztán viszonozva az ölelésem ákarolt. A vállamra hajtotta a fejét, én pedig az ő vállára.
És nem elhanyagolható tény, hogy milyen illata volt a pulcsijának…