✖Nem utoljára láttuk egymást✖

✖21st✖

Lesokkolva feküdtem az ágyamon. Összeszorított markom már fájt attól, hogy bele mélyesztettem a karmaimat a tenyerembe. A félelemtől nem is kicsit vert le a víz. Mintha egy olyan túlvilágról jutottam volna ki, ami számomra eddig ismeretlen volt.

Amint megtudtam nyugodni, engedtem a szorításomon. Ekkor valami meleg folyadékot éreztem a tenyeremen. Oldalra néztem a szinte már halottnak tűnő tekintetemmel. A kezem ázott a vértől. A körmeim hegyéről meg le-le cseppent a vörös folyadékból, egyenesen az ágyra.
Már meg sem lepődve ezen összeszorítottam a szemeimet és felegyenesedtem.

Ekkor egy hang csapta meg a fülemet.
A szemeim kipattantak a helyéről és egészen a padlóra szegezték a pillantásukat. Egy kisebb cetli volt a földön. Külseje kissé gyűrött volt, de még így is kivehető volt hogy van valami ráírva, még hogyha a padló felé is volt a képes fele.
Egy furcsa fintort dobhattam felé, majd a papír után nyúltam.
Ahogy a kezem ügyébe került a kis fecni, azonnal eláztatta a piros nedv.
Szerencsémre nem annyira hogy ne lássam a rajta lévő irományt.

Ahogy elolvastam a rajta álló üzenetet rögtön tudtam hogy ez kitől is van.

„Adtam neked még egy esélyt. Meghagytam a semmit sem érő kis életedet. Hálád jeléül ma éjfélkor gyere el az Y333-as épülethez.
Ha késni mersz, én megyek el érted, de azt már nem úszod meg"

Összegyűrtem a papírt, majd újra a földet kezdtem el kémlelni. Szemeim egyre jobban elsötétültek, majd szóra nyitottam a számat.

-Számíthatsz rám...